Rigócsőr király


画眉嘴国王


Élt egyszer egy király; annak volt egy világszép lánya. Ez a lány olyan gyönyörű volt, hogy szebbet képzelni sem lehetett volna nála. De úgy eltelt a szépségével, olyan kevély, olyan fennhéjázó volt, hogy egyetlen kérőjét sem tartotta méltónak magához. Egyiket a másik után kosarazta ki, és ráadásul még gúnyt is űzött belőlük.
Egyszer a király nagy ünnepséget rendezett, s arra meghívott a környékről minden házasulandó férfit. Se szeri, se száma nem volt a vendégnek; akit elriasztott volna a királylány kevélysége, azt odacsalta a szépsége. Azokat, akik a királykisasszony kezére pályáztak, rang és méltóság szerint sorba állították: elöl álltak a királyfik, utánuk a hercegek, grófok és lovagok, legvégül pedig az egyszerű nemesek. Mikor ezzel elkészültek, megverték a dobokat, megfújták a kürtöket, kitárult a palota kapuja, kivonult díszes kísérettel, ajkán fennhéjázó mosollyal a világszép, királylány, és elvonult a kérők sora előtt. Némelyikre éppen csak rátekintett, némelyik előtt megállt s végigmérte, némelyiknél még a száját is elbiggyesztette. Mert hát mindegyiken talált valami kivetnivalót. "Olyan, mint egy boroshordó" mondta egy kövérkésre, egy sovány magasnál meg visszafordult a kísérethez, s azt kérdezte: "Ugyan hová nő ez az égimeszelő?" A harmadikat így fitymálta: "Dagadt meg apró, esetlen tuskó"; a negyediket így: "Ez se jó, ez se jó, mint a halál, oly fakó!" Az ötödiket azzal intézte el: "Olyan piros a haja, mint a kakas taraja!" A hatodikkal az volt a baj, hogy nem elég délceg: "Görbe mint a megvetemedett fűzfavessző." Mindegyiknek megadta a magáét, de egyiken sem élcelődött annyit, mint a sor elején egy szép szál, derék királyon, akinek egy kicsit horgasra nőtt az álla.
- Ejha! - kiáltotta. - Nézzétek, ennek éppen olyan az álla, mint egy rigónak a csőre!
Az ifjú királyon rajta is ragadt a csúfnév. Attól fogva csak úgy emlegették, hogy: Rigócsőr király.
Az öreg király a palota tornácáról figyelte a lányát. Látta, egyebet sem tesz, mint gúnyolódik, s a sok egybegyűlt kérőnek mind kiadja az útját. Ezen aztán haragra lobbant, véget vetett az ünnepségnek, útjukra bocsátotta a felsült vendégeket, és maga elé szólítottá a lányát.
- Kevélységednek el fogod venni méltó büntetését - mondta. - Vedd tudomásul: hozzáadlak az első koldushoz, aki a palota kapuján bezörget!
A királylány nem vette komolyra a dolgot, azt hitte, csak fenyegetődzik az édesapja; bevonult a lakosztályába, élt tovább vidáman, s még másnap, harmadnap is fel-felkacagott, ha eszébe jutott egyik vagy másik pórul járt kérőjének elsavanyodott képe. Meg is feledkezett hamarosan az apja szavairól, s akkor sem gondolt semmi veszedelemre, amikor néhány nap múlva zene zendült, énekszó hangzott föl az ablakai alatt, s egy koldus kezdte fújni a nótáját valami kis alamizsnáért.
A király éppen a trónteremben időzött, s amikor meghallotta az udvar felől a muzsikát, kiküldte nyomban a szolgálattevő kamarást, nézze meg, mi történik odakint. A kamarás csakhamar visszajött és jelentette:
- Egy énekes koldus nótázik az ablak alatt.
- Vezessétek azonnal elébem! - adta ki a parancsot a király.
A testőrök lementek, és a trón elé állították a koldust. Piszkos volt, poros volt, ruhája viseltes, haja gondozatlan, arca borostás; félszegen várakozott a kíváncsi udvari nép gyűrűjében, míg a királylány be nem vonult, és helyet nem foglalt apja mellett. Akkor a király intett, a koldus meg rákezdte: énekelt egy verset, pengette hozzá a zeneszerszámát, s amikor befejezte, egy kis jószívű adományt kért.
- Nagyon tetszett nekem a nótád - mondta a király. - Ezért tisztességes jutalmat érdemelsz. Itt a lányom: neked adom feleségül.
Most aztán megrettent ám a királylány! Könnyek szöktek a szemébe, esengve fordult az édesapjához, de az nem tágított.
- Megmondtam neked: nem kellettek a királyi kérők, hát hozzáadlak a legelső koldushoz, aki a palota kapuján bezörget.
Nem használt sem sírás, sem könyörgés; a király véghezvitte, amit föltett magában, s ott helyben összeadták a koldust meg a királylányt.
Mikor ez megtörtént, azt mondta a király:
- Nem illik, hogy egy koldusasszonyt tartsak a palotámban; szedd a sátorfádat, mehetsz az uraddal!
A koldus kézen fogta a kevély királylányt, kivezette a palotából, és gyalogszerrel nekivágtak a nagyvilágnak. Mentek, mendegéltek; egy idő múlva egy szép nagy erdőbe jutottak. A királylány megkérdezte:
Kinek az erdeje ez a kerek erdő?
A koldus meg azt felelte:
Rigócsőr királyé ez a kerek erdő;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
Mire a királylány szomorúan:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
Átvágtak az erdőn, kibukkantak a mezőre. A lány megint megkérdezte:
Kinek a mezeje ez a szép zöld mező?
A koldus azt felelte:
Rigócsőr királyé ez a szép zöld mező;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
Mire a királylány még szomorúbban:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
Áthaladtak a mezőn, és nemsokára egy nagy városba értek. A királylány itt is megkérdezte:
Kinek a városa ez a tágas város?
A koldus pedig így felelt neki:
Rigócsőr királyé ez a tágas város;
hozzámentél volna, most a tiéd volna.
A lány meg, olyan szomorúan, hogy a könnye is kicsordult:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
De a koldus most már nem állta meg tovább, keményen rászólt:
- Nem tetszik nekem, hogy mindig más férjet kívánsz magadnak. Én talán nem vagyok elég jó neked?
A királylány megijedt, szólni se mert többet, de mikor egy irinyó-pirinyó házikóhoz értek, s az előtt megálltak, nem bírta tovább, csak kiszaladt belőle a kérdés:
Miféle viskó ez? Hisz bele se férek!
Kié ez a hitvány, nyomorult kis fészek?
A koldus pedig azt felelte:
- Ez a mi házunk, itt fogunk lakni. A kevély királylánynak bizony le kellett hajtania a fejét, hogy az alacsony ajtón beférjen.
- Hát a szolgák hol vannak? - kérdezte.
- Miféle szolgák? - felelte a koldus. - Ha akarsz valamit, magadnak kell megszerezned, itt ugyan más nem gondoskodik rólad! De elég a szóbeszédből: rakj tüzet, főzz vacsorát, éhes vagyok, fáradt vagyok!
De hát honnét is értett volna a királylány a tűzrakáshoz meg a főzéshez? A koldusnak kellett segítenie, hogy végül is menjen valahogy a dolog. Aztán elköltötték a sovány estebédet, és lefeküdtek.
Másnap már kora hajnalban kiráncigálta a koldus a királylányt az ágyból.
- Mit képzelsz itt is délig heverészhetsz? Gyerünk, dologra; tedd rendbe a házat, készíts ebédhez, hasogasd fel a fát, s ha azzal megvagy, ott a kert, tele van gazzal, meg kell kapálni!
Szegény királylány fölkelt nagy álmosan, kisöpörte a házat, meghámozta az ebédhez a krumplit, ahogy tudta, fölhasogatta a fát, aztán fogta a kapát, kiment a kiskertbe, beállt a gazba, és vágni kezdte, de olyan keservesen, hogy minden kapavágásnál kiperdült egy könny a szeméből. Finom kis kezét törte a kapanyél, fájt a dereka a hajladozástól, gyenge bársonyos talpát sütötte a forró homok, de mindennél jobban fájt a szíve: szánta-bánta kevélységét, s egyre azt sóhajtozta:
Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna,
Rigócsőr királyhoz hozzámentem volna!
Így tengődtek egy ideig, s amijük volt, lassan mind fölélték. Akkor azt mondta az ember:
- Hallod-e, asszony! Ez így nem mehet tovább: mindig csak enni, semmit nem keresni! Mától fogva kosarat fogsz fonni.
Azzal kiment a határba, vágott egy nyaláb vesszőt a rekettyésben, és hazavitte a királylány meg nekiült a kosárfonásnak. Fonta, fonta, amíg bírta, de hát nem bírta sokáig, a nyers fűzfavesszőktől kisebesedett az ujja.
- Ehhez, látom, nem értesz - mondta az ember -, talán a szövéshez több tehetséged van.
De a királylány hiába igyekezett, a szövéssel sem volt nagyobb szerencséje, alig fogott hozzá, az érdes szál csakhamar fölvérezte az ujját.
Az ember bosszankodva legyintett:
- Én ugyan megjártam veled! Ki látott ilyen asszonyt, aki még csak nem is konyít semmiféle rendes munkához! Valami mást kell megpróbálnunk: ezentúl korsókkal, agyagedényekkel fogunk kereskedni. Én majd beszerzem az árut, te meg kiülsz vele a piacra. Nem várhatjuk, amíg a sült galamb a szánkba repül!
A királylány szíve elszorult az aggodalomtól. Hogy ő ott üljön a piacon, és edényeket áruljon! Ha arra gondolt, hogy valaki meglátja ott az édesapja udvarából, majd megfagyott a vére, úgy félt tőle, hogy kinevetik: lám, hogy fenn hordta az orrát, most bezzeg ő sem különb, mint a többi egyszerű kofaasszony! De hát mit tehetett volna? Ha nem akart éhen halni, engedelmeskednie kellett. Mikor eljött a vásár napja, kora hajnalban fölszedelőzködött, kiült a piacra, kirakta maga köré az edényeit, és elkezdte, előbb csak úgy röstelkedve, félénk rebegéssel, aztán lassan nekibátorodva:
- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!
Az emberek szívesen vették a portékáját: szép volt az edény, de még szebb, aki kínálta; nem alkudtak sokat, megadták, amit kért érte; olyan is akadt, aki el sem vitte, amit vett otthagyta neki pénzestül. Alkonyatra az asszony mind túladott az edényeken; s egy teli kendő pénzt vitt haza az urának. Most aztán megint abból éldegéltek, ameddig tartott.
Mikor elfogyott, az ember megint beszerzett egy halom edényt, a királylány pedig ismét kiment vele a piacra. Letelepedett mindjárt a piactér sarkán, közvetlenül az út mellett; kirakta a sok edényt, s árulni kezdte:
- Itt a szép edény! Itt a jó edény! Agyagtálat, cserépkorsót vegyenek!
Hát ahogy ott üldögél, egyszer csak por kavarodik az úton: arra vágtat egy részeg huszár, egyenest az edények közé rúgtat, és ízzé-porrá zúzza valamennyit. A királylány sírva fakadt, azt sem tudta szegény, hová legyen félelmében.
- Jaj, mi lesz velem - keseregte -, mit szól majd az uram a kárhoz!
Hiába csitították; hiába vigasztalták; felugrott a zsámolyról, otthagyta a sok cserepet, hazaszaladt, s elmondta az urának, mi történt.
- Ki hallott már ilyet: törékeny edénnyel kiülni az út szélére, hogy mindenki belegázoljon! - mérgelődött az ember. - Magad is láthatod, nem való vagy te semmi rendes munkára! Szerencsére délelőtt fönt jártam a király szakácsánál, érdeklődtem, nincs-e szükségük szolgálóra; megígérte, hogy felfogadnak konyhalánynak.
Konyhalány lett hát a királylányból. Az volt a dolga, hogy kezére járjon a szakácsnak. Ha hozni kellett valamit, őt szalasztották, ha piszkos munka akadt, neki kellett elvégeznie, soha egy perc nyugta nem volt, dolgozhatott látástól vakulásig, A fizetsége meg az volt, hogy elvihette, amit az inasok, szobalányok meghagytak a királyi asztal maradékából. Egy-egy szilkét dugott a két zsebébe, azokban hordta haza, amit odavetettek neki, meg amit a tányérokon talált.
Egy napon éppen vízért szalasztották a kútra. Telehúzta a két vödröt, s nekifohászkodott, hogy fölcipelje őket a konyhára. Egyszerre csak vidám dobszó ütötte meg a fülét. Gondolta, megnézi, mi az; azért az egypercnyi késedelemért csak nem fogja megszidni a szakács. Odaóvakodott a palota udvarának kőkerítéséhez, és kifülelt. De kár volt kíváncsiskodnia, mert csak a szíve lett nehezebb attól, amit hallott. Mert a kikiáltó azt adta hírül országnak-világnak, hogy aznap estére a király nagy vigalmat rendez a palotájában, azon fogja kiválasztani a menyasszonyát.
"Ha nem lettem volna olyan gőgös, ma este én is ott lehetnék!" - sóhajtotta a királylány. Visszament nagy búsan a kúthoz, fölemelte a két nehéz vödröt, s vitte a konyhába. Ott egész nap sütöttek-főztek, a királylány alig győzte a rengeteg baromfikopasztást, mosogatást, törülgetést, takarítást. Mikor bealkonyodott, s nem akadt több sürgős munka a konyhán, a főszakács rászólt, hogy ne lábatlankodjék az útjukban, mehet a dolgára.
De a királylány legalább látni akart valamit az ünnepségből, mielőtt hazatér a nyomorúságos kunyhóba. Föllopakodott hát a lépcsőn, és meghúzódott az ajtó mellett, onnét leskelődött. Odabent a teremben kigyulladt a fény, pompásnál pompásabb vendégek vonultak be, csupa ékesség, csupa ragyogás volt minden, ő meg királylány létére örülhetett neki, hogy legalább a küszöbön megtűrik. Az inasok ott siettek el mellette a díszes tálakkal, sorra kínálták a vendégeket. Aztán mikor a maradékot visszavitték a konyhára, néha neki is odavetettek egy-egy falatot. Szegény asszony mohón kapott az alamizsna után, és gyorsan bedugta a szilkéjébe, hogy majd hazaviszi, és megosztja otthon az urával.
Mikor a lakomát befejezték, megharsantak a kürtök, kitárult a királyi lakosztály aranyveretes ajtaja, s apródok sorfala közt, tetőtől talpig bársonyban, selyemben, nyakában vastag aranylánccal bevonult a király. Elnémult a vendégkoszorú, abbamaradt minden beszéd, még suttogás sem hallatszott. Ebben a nagy csöndben a király lassan végigjártatta tekintetét a jelenlevőkön, aztán elindult, át a termen, egyenest az ajtóhoz; ott megállt a konyhalány előtt, könnyedén meghajolt, s így szólt:
- Add a kezedet, veled akarom eljárni az első táncot.
Ebben a pillanatban a zene is megszólalt, de szegény királylánynak nemhogy táncolni nem volt kedve, de legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenletében. Hát még amikor megismerte a hangjáról Rigócsőr királyt! Halkan felsikoltott, és el akart futni, de a király megfogta a kezét, és magával vonta a terembe. De alighogy beléptek, csörömpölés hallatszott, a vendégek félrehúzódtak, a zene elakadt: ott állt szegény királylány megszégyenülten mindenki szeme láttára, lába előtt a két szilkével meg a szétszóródott ételmaradékkal.
- Kipotyogott a zsebéből! - kiáltotta valaki a vendégek közül, s vége-hossza nem lett volna a csúfondáros kacagásnak, ha Rigócsőr király csöndet nem int. Odalépett a zokogó királylányhoz, és szelíden a keblére ölelte.
- Ne keseregj, kedves feleségem - mondta neki -, a rossz napok véget értek. Én voltam a koldus, akivel a nyomorúságos viskóban éltél; én voltam a huszár is, aki az edényeidet összetiporta. Mindez csak azért történt, hogy megtörjék a gőgöd, és megbűnhődj kevélységedért.
- Nagyot vétettem - zokogta a királylány -, nem érdemlem meg, hogy a feleséged legyek.
- Igaz, vétettél - felelte a király -, de amit vétettél, le is vezekelted: most aztán ne búsulj többet: ezt az ünnepséget azért rendeztem, hogy megüljük a mi igazi menyegzőnket!
Akkor udvarhölgyek siettek elő, pompás ruhába öltöztették a királylányt; mire elkészült öltözékével, megérkezett az édesapja is, mind az egész udvarával; áldását adta az ifjú párra, és elkezdődött a vigalom, híres-neves lakodalom, dínomdánom.
Bárcsak mi is ott lehettünk volna.
从前,有一位国王,膝下有一个女儿,美丽非凡,却因此而傲慢无理,目中无人,求婚的人里没有谁中她的意。 她不但一个接一个地拒绝他们的美意,而且还对人家冷嘲热讽。
有一回,国王举行盛大宴会,邀请了各地所有希望结婚的男子。 先入席的是几个国王,接着入席的是王子、公爵、伯爵和男爵,最后入席的是其余所有应邀而来男子。 公主走过这个行列,可对每一位横挑鼻子竖挑眼,这位太胖啦,她就用轻蔑的口气说道:"好一个啤酒桶。"那个呢,又高又瘦,她就评头论足地说道:"活像一只大蚊子。"下一个呢,太矮啦……"五大三粗,笨手笨脚。"她又说道。 第四个呢,脸色太苍白啦,"一具死尸。";第五个,脸太红润……"一只公火鸡。"第六个呢,身板儿不够直……"像一快放在炉子后面烤干的弯木头。"就这样,她看谁都不顺眼。
有一位国王,下巴长得有点儿翘,更是免不了遭到她的大肆嘲笑挖苦。 "我的天哪!"她一边放声大笑一边高声地说,"瞧这家伙的下巴呀,长得跟画眉嘴一模一样啊!"打那以后,这位国王就落了个诨名--画眉嘴。 老国王发现女儿只是在嘲弄人家,对每个前来求婚的人都嗤之以鼻,便大动干火,发誓要把她嫁给第一个上门来讨饭的叫花子。
几天以后,一个走街窜巷卖唱的人在王宫的窗下唱起歌来,想讨一点儿施舍。 国王听见了歌声,便吩咐把这个人带来见他。 卖唱的衣衫褴褛,肮脏龌龊 ,来到国王和公主面前唱了起来,唱完便恳求给他一点儿赏赐。
国王对他说:"你的歌让我很开心,我就把我的女儿许配给你吧。"
公主一听,吓得浑身发抖,国王却接着说:"我发过誓,要把她嫁给第一个到这儿来讨饭的叫花子,我得言而有信。"
抗旨不遵完全是徒劳的。 于是,请来了牧师,为公主和这个走街窜巷卖唱的人举行了婚礼。
婚礼结束后,国王说道:"现在你已是一个叫花子的老婆了,不宜再留宫中。你和你丈夫快上路吧。"
叫花子牵着她的手往外就走,公主不得不跟着他离开了王宫。 他们俩来到一片大树林前面,公主问:"这片树林是谁的?"
卖唱的便回答道:
"是那位心地善良的画眉嘴国王的呀,
要是你当初嫁给他,现在不就是你的吗? "
公主听了回答说:
"我这个可怜的女孩子啊,当初有点儿翘尾巴,要是嫁给画眉嘴国王就好啦。"
随后,他们俩来到一片绿草地,公主又问:"这片美丽的绿草地是谁的?"
"是那位心地善良的画眉嘴国王的呀,
要是你当初嫁给他,现在不就是你的吗? "
于是,公主又唉声叹气地说:
"我这个可怜的女孩子啊,当初有点儿翘尾巴,要是嫁给画眉嘴国王就好啦。"
接着,他们俩来到一座大城市,公主又问:"这座美丽的城市是谁的?"
"是那位心地善良的画眉嘴国王的呀,
要是你当初嫁给他,现在不就是你的吗? "
公主听了说:
"我这个可怜的女孩子啊,当初有点儿翘尾巴,要是嫁给画眉嘴国王该多好啦。"
"你老是渴望嫁给另一个男人,"卖唱的说,"我听了真气愤。难道我配不上你吗?"
最后,他们俩来到一所很小的房子前,她大声地问:
"这么小的房子我还没见过,
天哪,它会是什么人的窝?
卖唱的回答说:"这是我的房子,也是你的家,我们就共同生活在这里。"
房门又矮又小,公主进去时,不得不弯下腰来,不然就会碰了头。
"佣人在哪儿呢?"公主问道。
"哪来的佣人呀。"叫花子回答说,"干什么事你都得自己动手。喏,你得快点儿把火生起来,把水烧开,然后给我煮饭。我已经累得不行了。"
可是,公主哪里会生火煮饭呀,叫花子只得自己动手,不然就得挨饿。 他们的晚饭很简单,晚饭后,就休息了。 谁知第二天一大早,他就把她赶下床,逼着她做家务事。
他们就这样过了几天,吃完了所有的存粮,丈夫于是说:"老婆,你看,咱们这样光吃饭,不挣钱,可怎么活下去呀,你来编筐子吧。"
说罢,他就出去砍了些柳枝,扛回家来。 公主开始编筐子,可柳枝又粗又硬,把她娇嫩的双手全弄伤了。
"我觉得,"丈夫说,"这样不行啊,别编筐子啦,你还是纺线吧,也许你会在行些。"
于是,她开始坐下来试着纺线,可是纱线很粗糙,把她柔软的手指勒得鲜血直流。
"你看看,"丈夫又说道,"这算怎么一回事嘛。你什么也干不了,娶了你当老婆,我算倒霉透啦。现在我得做一做陶器生意,卖锅碗瓢盆什么的。你呢,得到市场上去叫卖。"
"天哪,"她心想,"要是我父亲王国里的人来赶集,看到我在那儿叫卖锅碗瓢盆,他们一定会嘲笑我的!"
可是,又有什么别的出路呢? 不然就得活活饿死。 一开始,她的生意还不错。 人们见她长得漂亮,都来买她的东西,而且连价也不还。 的确,有几个人付了钱,却又把锅子作为礼物送给她。
夫妻俩靠她卖来的钱生活了一段时间,然后丈夫又进了一批陶器。 她坐在市场的一个角落里,把锅碗瓢盆什么的摆放在自己的周围,叫卖起来。 谁知一个喝得醉熏熏的骑兵突然打这儿急驰而过,那匹马冲进她的货摊,把所有的陶器踩得粉碎。 公主放声大哭,束手无策。 "我的天呀,我该怎么办哪?"她呜咽着说,"我丈夫会怎么骂我呀。"于是,她跑回家里,跟丈夫说了自己的遭遇。
"你是一个卖陶器的小贩子,哭管什么用,"她丈夫说,"你什么活儿也干不了。我只得跑到咱们国王的宫殿里,打听了一下你能不能在那儿当个帮厨女佣。人家答应先试用一段时间,还有,你在那里可以白吃饭。"
这样一来,公主就变成了帮厨女佣。 她给大师傅打下手,干各种最脏的活儿。 她在衣服里缝了一个口袋,在口袋里放了一只带盖的罐子,每天把残羹剩饭盛在里面,带回家中糊口。
为了庆祝国王的长子满十八岁,国王举行了盛大的舞会。 在那个不同寻常的夜晚,可怜的年轻女佣躲在上面大厅的门后,偷偷地观望。 她目睹着蜡烛一根根点燃,宾客们一个个步入大厅,全都衣着华丽,光彩照人。 面对眼前富丽堂皇、令人眼花缭乱的景象,她不无哀伤地想起自己悲惨的命运,站在那里几乎泣不成声。 自己一向傲慢无理,目中无人,才落到今天这般贫穷凄惨的境地,她感到痛悔不已。 美味佳肴端进端出,香味扑鼻,她馋得口水直流,仆人们不时扔给她一些残渣剩菜,她便装进罐子里,准备带回家去。
国王的长子身着天鹅绒和绸缎衣服,衣服上镶嵌着钻石,脖子上挂着金项链,正朝大厅走去,发现这个可怜的女子站在门后,正偷偷地观望着舞会的情景,王子一把抓住她的手,要和她跳舞,她却不肯。 她认出这位王子正是曾经向她求过婚,被她嘲弄侮辱过的那个画眉嘴国王,不禁吓得浑身发抖。 可是,不管她怎样挣扎,王子还是硬将她拉进了舞厅。 不料,她用来系口袋的线绳,就在这时断了,罐子一下子滚了出来,汤汤水水流了一地,残渣剩菜撒得到处都是。 人们一见哄堂大笑,她成了众人的笑柄,羞愧得恨不得有个地缝钻进去。 她朝门口冲了过去,想要逃走,可在台阶上被一个男子拦住了去路,又给拉了回来。 她定睛一看,这个男子又是画眉嘴国王,国王用亲切和蔼的语气对她说:
"别怕,我和那个跟你生活在破破烂烂的小房子里的叫花子,原本是一个人哪。我很爱你,才乔装打扮成叫花子;那个喝得醉熏熏的、冲进你的货摊,把陶器踩得粉碎的骑兵,也是我呀。我做这些,全是为了克服你的傲慢无礼,惩罚你对新郎的嘲弄。"
公主听罢,痛哭流涕,抽泣着对国王说:"我真是太不应该了,不配做您的妻子。"
画眉嘴国王却安慰她说:"过去的已经过去了。现在我们就举行婚礼吧。"
话音刚落,宫女们随即走了过来,给她打扮得花枝招展。 她父亲和宫里的人也来了,祝贺她和画眉嘴国王新婚幸福。