Élt valaha régen egy király. Gyönyörűséges kert volt a kastélya körül, s a kertben állt egy almafa, amely csupa aranyalmát termett. Mikor eljött az érés ideje, este megszámlálták rajta a gyümölcsöt, de másnap reggelre egy hiányzott belőle. Jelentették a dolgot a királynak, az meg parancsba adta, hogy minden éjjel őrséget kell állni az almafa alatt.
Három fia volt a királynak. Ahogy leszállt az este, kiküldte a legnagyobbat a kertbe. Hanem éjféltájban a fiún erőt vett az álom, és reggelre megint hiányzott egy aranyalma. Másnap éjszakára a középső fiú volt a soros a virrasztásban, de ő se járt különben: mikor az óra tizenkettőt ütött, elnyomta az álom, s reggelre megint kevesebb lett egy almával. Harmadnap a legkisebbik fiúra került a sor. Az vállalta is az őrködést, de az apja nem nagyon bízott benne; úgy gondolta, ennek sem fog jobban sikerülni, mint a két bátyjának. A fiú azonban addig erősködött, míg a király ki nem jelentette:
- Hát nem bánom, próbáld meg, ha olyan nagyon akarod!
A fiú a fa alá telepedett, jól kinyitotta a szemét, és nem engedett az álomnak. Ahogy a toronyóra tizenkettőt vert, surrogást hallott a levegőben. Fölnézett: hát egy madár ereszkedett le a fára, arany tollazata csillogott-villogott a holdfényben. Ahogy leszállt, s éppen le akart csippenteni a csőrével egy almát, a fiú kapta a nyilát, és rálőtt. A nyílvessző meghorzsolta; a madár fölröppent s elszállt, de egy aranytolla lehullott. A fiú fölvette a tollat, bevitte reggel az apjának, s elmondta neki, mi történt az éjjel. A király összehívta a nagytanácsot, s ott aztán valaki nagy bölcsen megállapította, hogy egy ilyen toll többet ér, mint az egész birodalom.
- No, ha ilyen sokat ér - mondta a király -, nem is elégszem meg ennyivel, hanem az egész madarat akarom.
A király legidősebb fia útnak indult, hogy megkeresse az aranymadarat. Nem kérdezett senkitől semmit, nem hagyatkozott, csak a tulajdon eszére. Ment egy darabig, meglátott egy erdőszélen egy rókát; lekapta a flintáját, és célba vette.
Azt mondja a róka:
- Ne lőj rám, egy jó tanáccsal szolgálok érte! Te az aranymadarat keresed, és ma este egy faluba fogsz érni. Ott két fogadó van egymással szemben. Az egyik fényesen kivilágítva, s benne nagy vigalom, dínomdánom, de te ne abba térj be, hanem a másikba, akármilyen szánalmas is a külseje.
"Már hogyan adhatna értelmes tanácsot egy ilyen buta állat" - gondolta a legény; meghúzta a ravaszt, de nem talált.
A róka meg a lába közé kapta a farkát, és eliramodott az erdőbe.
A fiú folytatta útját, és estére valóban beért a faluba, ahol a két fogadó állt egymással átellenben. Az egyikben szólt a zene, hejehuja, s dobogott a tánc; a másik nyomorúságosan, semmit érőn rúgott ki az országútra. "Ugyancsak bolond volnék, ha ebbe az ütött-kopott fogadóba szállnék, nem pedig a szebbikbe" - gondolta a legény. Be is tért, ki se jött belőle többet, ott élte világát, és megfeledkezett aranymadárról, szülői házról, minden tisztességről.
Telt-múlt az idő, s otthon csak hiába várták a legidősebb testvért, hírt sem hallottak felőle. Akkor aztán fölcihelődött a középső fiú, hogy majd ő megkeresi az aranymadarat.
Minden szakasztott úgy történt vele, mint a bátyjával: találkozott a rókával, de ügyet se vetett a jó tanácsára; odaért a két fogadóhoz, az egyik sötét volt, a másikból harsogott a lárma, s ennek a fényesnek az ablakában ott állt a testvérbátyja, és hívogatta, csalogatta befelé. A fiúnak sem kellett kétszer mondani: nosza, betért, s élte vígan a világát.
Hogy megint telt-múlt az idő, és a középső testvér se vissza nem jött, se hírt nem hallottak róla, egy szép napon a legkisebbik fiú azt mondta az apjának:
- Édesapám, rajtam a sor, hadd tegyek most én próbát! De a király nem akarta elengedni.
"Minek is menne? - gondolta. - Hogyan találná meg az aranymadarat, ha a két bátyja sem találta? Meg aztán baj is érheti az úton, és nem tud magán segíteni, nincs ennek elég sütnivalója ahhoz."
De a fiú addig kérlelte, míg végül rá nem hagyta a dolgot.
Az erdőszélen megint ott ült a róka, s az életét kérte egy jó tanács fejében. A fiú megszánta.
- Ne félj, róka koma, nem bántalak!
- Nem is fogod megbánni - felelte a róka -, csak ügyelj mindig a szavamra. Most pedig ülj a farkamra, hogy gyorsabban haladjunk.
A fiú felült, a róka meg futásnak eredt; olyan sebesen rohantak árkon-bokron át, hogy a fiúnak csak úgy fütyült a szél a füle mellett.
Ahogy a faluba értek, leszállt a rókáról, megfogadta a tanácsot, s ment egyenest az ütött-kopott fogadóba; ott meghált. Másnap reggel folytatta útját. Alig ért ki a faluból, a mező szélén már várta a róka.
- Eljöttem, hogy kioktassalak, mit hogyan kell csinálnod - mondta. - Menj mindig egyenesen előre, amíg egy kastélyhoz nem érsz. Egész sereg katona őrzi; de te ne törődjél vele: aludni, horkolni fog az egész tábor. Vágj nyugodtan keresztül rajta, menj be a kastélyba, s nézd végig a szobákat; a legeslegutolsóban megtalálod az aranymadarat, közönséges fakalitkában. Dísznek mellette áll egy aranykalitka is, de vigyázz, nehogy a hitvány kalitkából kivedd a madarat, és áttedd az aranyosba, mert megadhatod az árát!
Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi meg ráült, s rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Odaértek a kastélyhoz. Minden úgy volt, ahogy a róka előre megmondta. A királyfi végigment a szobákon, a legeslegutolsóban bent ült az aranymadár a hitvány fakalitkában, amellett meg ott csillogott a fényes aranykalitka; a három aranyalma pedig szanaszét hevert a szobában. A fiú azt gondolta, mégiscsak nevetséges volna, ha ezt a szép madarat ilyen ócska, nyomorúságos kalitkában hagyná; kinyitotta hát az ajtócskát, megfogta a madarat, és áttette az aranykalitkába. Abban a pillanatban éleset sikoltott a madár; a katonák fölébredtek, berohantak, és elfogták a fiút. Másnap reggel törvény elé állították, és mert semmit nem tagadott, mindent beismert, halálra ítélték. De a király kijelentette: egy feltétellel megkegyelmez neki, meghagyja az életét, és még az aranymadarat is odaadja ráadásnak, ha elhozza az aranylovat, mely még a szélnél is sebesebben jár.
A királyfi nagy búsan útnak indult. Váltig tűnődött, váltig sóhajtozott, hogy ugyan hol találhatja meg azt a híres aranylovat. Egyszer csak mit lát? Ott ült előtte az úton a róka.
- Látod, hogyan jártál, mert nem hallgattál rám! - mondta neki. - De ne csüggedj el, majd én pártodat fogom; megmondom, miképpen juthatsz el az aranylóhoz. Menj egyenesen, míg egy kastélyhoz nem érsz; ott áll a ló az istállóban. Az istálló előtt egy sereg lovászfiú hever, hanem az mind mélyen alszik és horkol, bátran kivezetheted az aranylovat. Egyre azonban vigyázz: ha fölnyergeled, az ócska szerszámot tedd rá, ne a mellette függő aranyosat, különben megjárod.
Azzal a róka kinyújtatta a farkát, a királyfi ráült, és rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Minden úgy volt, ahogyan a róka előre megmondta; a királyfi bement az istállóba, s ott találta az aranylovat. Fogta a kopott fanyerget, rá akarta tenni, aztán meggondolta magát. "Csak nem szégyenítem meg ezt a szép állatot ezzel az ócskasággal! Jó szerszám való erre."
De amint fölvetette hátára az arany nyerget, a ló azonnyomban hevesen nyihogni kezdett. A lovászok fölébredtek, megragadták; és fogságba hurcolták a királyfit.
Másnap reggel a bíróság halálra ítélte, de a király kijelentette: megválthatja az életét, s ráadásul még az aranylovat is megkaphatja, ha elhozza neki az aranykastélyból a világszép királylányt.
A fiú nehéz szívvel indult útnak. Alig ment egy keveset, máris várta a róka.
- Megfogadtam, hogy leveszem rólad a kezemet - mondta -, de megesett a szívem a sorsodon; még ez egyszer segítek rajtad. Ez az út egyenest az aranykastélyhoz vezet. Estére fogsz odaérni. Éjszaka, ha minden elcsendesedett, lemegy a királylány a fürdőházba, fürdeni. Mikor be akar lépni, elébe ugrasz és megcsókolod. Akkor aztán viheted, ahová akarod: mindenüvé veled megy. Hanem egyre vigyázz: meg ne engedd. hagy előbb elbúcsúzzon a szüleitől, különben megjárod.
Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi ráült, s rohantak árkon-bokron át, csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Megérkeztek az aranykastélyhoz. Minden úgy történt, ahogyan a róka előre megmondta. Megjött lassan az éjfél, körös-körül minden mély álomba merült, a szép királylány pedig lesétált a fürdőházba.
Akkor a királyfi előugrott a bokrok mögül, és megcsókolta.
- Tudom, veled kell mennem - mondta a királylány -, nem is ellenkezem, indulhatunk, amikor akarod. Csak egyet kérek tőled, engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek a szüleimtől.
A fiú eleinte hallani sem akart róla, de a királylány sírva-ríva könyörgött, még a lába elé is letérdelt; így hát a végén mégis engedett neki.
A királylány fölszaladt a palotába, odament az apja ágyához, s abban a pillanatban fölébredt a király, föl az egész kastély. A fiút elfogták, és tömlöcbe vetették.
Másnap reggel ítélőszék elé vezették, és kimondták rá a halált.
- Neked immár véged - mondta a király -, elnyered a vakmerőséged jutalmát. Hanem egy módon mégis megtarthatod az életedet. Van itt az ablakom előtt egy hegy, amely nagyon zavarja a kilátást. Ha azt egy hét alatt elhordod, kegyelmet kapsz, és ráadásul a lányomat is neked adom.
A királyfi tüstént dologhoz látott. Ásott, lapátolt látástól vakulásig; de mikor az utolsó előtti napon is csak akkora volt a hegy, mint annak előtte, búnak adta a fejét, és letett minden reményről. Az utolsó estén azonban egyszerre csak megjelent előtte a róka.
- Nem érdemled meg, hogy törődjem veled, de csak eredj, feküdj le, és aludd ki magad, a többit bízd rám.
A királyfi másnap reggel, ahogy fölébredt, tüstént kinézett az ablakon: nyomát se látta a hegynek. Örvendezve szaladt a királyhoz, és jelentette, hogy teljesítette a föltételt. A király mit tehetett mást? Szavának állt, s neki adta a lányát.
Útra keltek hát kettesben, mentek, mendegéltek; egyszer csak elébük toppant a hűséges róka.
- A javát megkaptad - mondta -, de az aranykastélybeli királylányhoz aranyló is tartozik ám!
- Hát azt hogyan szerezhetném meg? - kérdezte a királyfi.
- Azt is megmondom, figyelj a szavamra - felelte a róka. - Először vidd el szépen a királylányt a királyhoz, aki az aranykastélyba küldött. Nagy öröm lesz, szívesen odaadják neked az aranylovat, ki is vezetik eléd. Te csak ülj föl rá, búcsúzóul sorra kezelj végig mindenkivel. Mikor a királylányra kerül a sor, jól fogd meg a kezét, kapd föl a nyeregbe, azzal illa berek! - vágtass el, senki nem ér a nyomodba, mert az aranyló még a szélnél is gyorsabb.
Így is történt minden. Mikor aztán a királyfi javában vágtatott az aranylovon a királylánnyal, egy berek szélén egyszer csak feltűnt a róka, és intett nekik, hogy álljanak meg egy szóra.
Most hozzásegítelek az aranymadárhoz is - mondta. - Ha közelébe érsz a kastélynak, ahol a madár lakik, tedd le a lányt, majd én gondját viselem. Te rúgtass be az aranylovon a kastély udvarára; nagy öröm Lesz, szívesen odaadják, ki is hozzák neked az aranymadarat. Ahogy kezedbe kaptad a kalitkát, vágtass vissza hozzánk, s vedd föl megint a királylányt.
Ez is megtörtént. Mikor aztán a királyfi haza akart térni a kincseivel, elé állt a róka, és azt kérdezte:
- Hát nekem mi lesz a fizetségem, amiért megsegítettelek?
- Mit kívánsz? - kérdezte a királyfi.
- Ha odaérünk az erdőszélre, lőj agyon, és vágd le a fejemet meg a lábamat.
- Szép hála volna! - mondta a királyfi. - Ezt én nem tehetem meg.
- Hát ha nem akarod, el kell hagynom téged - mondta a róka -, de mielőtt elválunk, adok még egy jó tanácsot. Két dologra ügyelj: akasztófáról sose végy húst, kútkávára sose ülj.
Azzal eltűnt az erdőben.
"Furcsa egy állat! - gondolta a fiú. - Mi nem jut eszébe! Ki venne húst akasztófáról? S arra se támadt még soha kedvem, hogy a kút kávájára üljek."
Továbblovagolt a világszép királylánnyal. Útjuk azon a falun vitt át, ahol a két testvére élte világát.
Nagy lárma, zsibongás fogadta a királyfit, s mikor tudakozódni kezdett felőle, mi az oka a sokadalomnak, azt felelték:
- Két gonosztevőt visznek akasztani.
A királyfi közelebb ügetett a vesztőhelyhez. Két halálra ítélt állt az akasztófa alatt; a hóhérok éppen készültek a nyakukba akasztani a kötelet. A királyfi megismerte bennük a két bátyját. Míg ő odajárt, mind egy fillérig elverték a vagyonukat, aztán mindenféle gonoszságot műveltek, s most azért kellett volna lakolniuk.
A királyfi jó testvér volt, megesett a szíve a sorsukon, odaléptetett aranylován a bírói emelvényhez, és megkérdezte:
- Nem lehetne megszabadítani ezeket a rabokat?
- Lehetni éppen lehet - felelték -, ha valaki kiváltja őket. De ugyan ki pazarolná ilyen gazfickókra a pénzét?
A királyfi azonban letette értük a váltságdíjat.
- Nem érdemlik meg a szabadulást - mondta a bíró -, de hát ez a re dolgod, vidd őket, amerre akarod; csak már ne is lássuk a környékünkön a mihasznákat!
Így hát együtt mentek tovább, a három testvér meg a királylány. Csakhamar beértek abba az erdőbe, ahol először találkoztak a rókával. Keményen tűzött a nap, de a lombok alatt kellemes hűvös volt. Azt mondta a legidősebb testvér:
- Telepedjünk le itt a kútnál, együnk-igyunk, pihenjünk!
A királyfi beleegyezett, s ahogy beszélgetni kezdtek, oda se gondolt, csak leült a kút kávájára, mert nem gyanított semmi rosszat. Akkor a két bátyja hátulról belelökte a kútba.
Fogták a királylányt, a lovat meg a madarat, és hazamentek az apjukhoz.
- Nemcsak az aranymadarat hozzuk ám! - dicsekedtek. - Megszereztük az aranylovat meg az aranykastélybeli királylányt is!
Volt is nagy öröm a háznál! Hanem az aranyló nem akart enni, az aranymadár nem akart fütyülni, a királylány meg csak ült, ült és sírdogált.
A legkisebbik testvérnek azonban nem történt semmi baja. A kút kiszáradt; ahogy belökték, puha mohára esett, s minden tagja ép maradt, de kimászni sehogyan sem tudott. Ám a hűséges róka most sem hagyta cserben. Beugrott hozzá a kútba, megszidta, amiért nem fogadta meg a tanácsát, s azt mondta:
- Mégse hagyhatlak itt; várj csak, kisegítlek a napvilágra.
Meghagyta neki, hogy jól kapaszkodjék a farkába, s így aztán kihúzta.
- Hanem ezzel még nincs vége a veszedelemnek - mondta. - A bátyáid nem voltak biztosak a halálodban, hát mindenfelé őrszemeket állítottak az erdőbe, és meghagyták nekik, öljenek meg, ha meglátnak.
Éppen egy szegény ember üldögélt a közelükben az árokparton. A királyfi ruhát cserélt vele, és így szerencsésen bejutott az édesapja udvarába. Nem ismerte meg senki; de az aranymadár elkezdett fütyülni, az aranyló elkezdett enni, a világszép királylány pedig fölhagyott a sírással.
- Hát ezt meg mire véljem? - kérdezte a király.
- Nem tudom - felelte a királylány -, de eddig olyan szomorú voltam. most meg olyan vidám vagyok. Mintha megjött volna az igazi vőlegényem.
És rendre elmondta a királynak, mi minden történt az úton, pedig a két idősebb testvér megfenyegette, hogy halálnak halálával hal meg, ha csak egy árva szót is elárul.
Akkor a király összehivatta a kastély apraját-nagyját. Megjelent a legkisebb királyfi is, rongyos útszéli koldus képében. A királylány nyomban megismerte, és a nyakába borult. A két elvetemült testvért ott helyben elfogták és kivégezték, a legkisebbik királyfi pedig feleségül vette a világszép királylányt, és ő lett az öreg király egyetlen örököse.
Hát szegény rókával mi lett?
Telt-múlt az idő; egyszer a királyfi megint kiment az erdőbe vadászni. A sűrűben váratlanul elébe ugrott a róka.
- Neked mindened megvan, amit csak kívánhatsz - mondta -, de az én balsorsom csak nem akar véget érni, pedig kiválthatnál belőle!
És megint kérve kérte, lője agyon, s vágja le a fejét meg a lábát. A királyfi végre ráállt a dologra. Amint megtette, a róka nyomban emberré változott, és ez az ember nem volt más, mint a világszép királylány testvére. Megszabadult a varázslattól, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Három fia volt a királynak. Ahogy leszállt az este, kiküldte a legnagyobbat a kertbe. Hanem éjféltájban a fiún erőt vett az álom, és reggelre megint hiányzott egy aranyalma. Másnap éjszakára a középső fiú volt a soros a virrasztásban, de ő se járt különben: mikor az óra tizenkettőt ütött, elnyomta az álom, s reggelre megint kevesebb lett egy almával. Harmadnap a legkisebbik fiúra került a sor. Az vállalta is az őrködést, de az apja nem nagyon bízott benne; úgy gondolta, ennek sem fog jobban sikerülni, mint a két bátyjának. A fiú azonban addig erősködött, míg a király ki nem jelentette:
- Hát nem bánom, próbáld meg, ha olyan nagyon akarod!
A fiú a fa alá telepedett, jól kinyitotta a szemét, és nem engedett az álomnak. Ahogy a toronyóra tizenkettőt vert, surrogást hallott a levegőben. Fölnézett: hát egy madár ereszkedett le a fára, arany tollazata csillogott-villogott a holdfényben. Ahogy leszállt, s éppen le akart csippenteni a csőrével egy almát, a fiú kapta a nyilát, és rálőtt. A nyílvessző meghorzsolta; a madár fölröppent s elszállt, de egy aranytolla lehullott. A fiú fölvette a tollat, bevitte reggel az apjának, s elmondta neki, mi történt az éjjel. A király összehívta a nagytanácsot, s ott aztán valaki nagy bölcsen megállapította, hogy egy ilyen toll többet ér, mint az egész birodalom.
- No, ha ilyen sokat ér - mondta a király -, nem is elégszem meg ennyivel, hanem az egész madarat akarom.
A király legidősebb fia útnak indult, hogy megkeresse az aranymadarat. Nem kérdezett senkitől semmit, nem hagyatkozott, csak a tulajdon eszére. Ment egy darabig, meglátott egy erdőszélen egy rókát; lekapta a flintáját, és célba vette.
Azt mondja a róka:
- Ne lőj rám, egy jó tanáccsal szolgálok érte! Te az aranymadarat keresed, és ma este egy faluba fogsz érni. Ott két fogadó van egymással szemben. Az egyik fényesen kivilágítva, s benne nagy vigalom, dínomdánom, de te ne abba térj be, hanem a másikba, akármilyen szánalmas is a külseje.
"Már hogyan adhatna értelmes tanácsot egy ilyen buta állat" - gondolta a legény; meghúzta a ravaszt, de nem talált.
A róka meg a lába közé kapta a farkát, és eliramodott az erdőbe.
A fiú folytatta útját, és estére valóban beért a faluba, ahol a két fogadó állt egymással átellenben. Az egyikben szólt a zene, hejehuja, s dobogott a tánc; a másik nyomorúságosan, semmit érőn rúgott ki az országútra. "Ugyancsak bolond volnék, ha ebbe az ütött-kopott fogadóba szállnék, nem pedig a szebbikbe" - gondolta a legény. Be is tért, ki se jött belőle többet, ott élte világát, és megfeledkezett aranymadárról, szülői házról, minden tisztességről.
Telt-múlt az idő, s otthon csak hiába várták a legidősebb testvért, hírt sem hallottak felőle. Akkor aztán fölcihelődött a középső fiú, hogy majd ő megkeresi az aranymadarat.
Minden szakasztott úgy történt vele, mint a bátyjával: találkozott a rókával, de ügyet se vetett a jó tanácsára; odaért a két fogadóhoz, az egyik sötét volt, a másikból harsogott a lárma, s ennek a fényesnek az ablakában ott állt a testvérbátyja, és hívogatta, csalogatta befelé. A fiúnak sem kellett kétszer mondani: nosza, betért, s élte vígan a világát.
Hogy megint telt-múlt az idő, és a középső testvér se vissza nem jött, se hírt nem hallottak róla, egy szép napon a legkisebbik fiú azt mondta az apjának:
- Édesapám, rajtam a sor, hadd tegyek most én próbát! De a király nem akarta elengedni.
"Minek is menne? - gondolta. - Hogyan találná meg az aranymadarat, ha a két bátyja sem találta? Meg aztán baj is érheti az úton, és nem tud magán segíteni, nincs ennek elég sütnivalója ahhoz."
De a fiú addig kérlelte, míg végül rá nem hagyta a dolgot.
Az erdőszélen megint ott ült a róka, s az életét kérte egy jó tanács fejében. A fiú megszánta.
- Ne félj, róka koma, nem bántalak!
- Nem is fogod megbánni - felelte a róka -, csak ügyelj mindig a szavamra. Most pedig ülj a farkamra, hogy gyorsabban haladjunk.
A fiú felült, a róka meg futásnak eredt; olyan sebesen rohantak árkon-bokron át, hogy a fiúnak csak úgy fütyült a szél a füle mellett.
Ahogy a faluba értek, leszállt a rókáról, megfogadta a tanácsot, s ment egyenest az ütött-kopott fogadóba; ott meghált. Másnap reggel folytatta útját. Alig ért ki a faluból, a mező szélén már várta a róka.
- Eljöttem, hogy kioktassalak, mit hogyan kell csinálnod - mondta. - Menj mindig egyenesen előre, amíg egy kastélyhoz nem érsz. Egész sereg katona őrzi; de te ne törődjél vele: aludni, horkolni fog az egész tábor. Vágj nyugodtan keresztül rajta, menj be a kastélyba, s nézd végig a szobákat; a legeslegutolsóban megtalálod az aranymadarat, közönséges fakalitkában. Dísznek mellette áll egy aranykalitka is, de vigyázz, nehogy a hitvány kalitkából kivedd a madarat, és áttedd az aranyosba, mert megadhatod az árát!
Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi meg ráült, s rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Odaértek a kastélyhoz. Minden úgy volt, ahogy a róka előre megmondta. A királyfi végigment a szobákon, a legeslegutolsóban bent ült az aranymadár a hitvány fakalitkában, amellett meg ott csillogott a fényes aranykalitka; a három aranyalma pedig szanaszét hevert a szobában. A fiú azt gondolta, mégiscsak nevetséges volna, ha ezt a szép madarat ilyen ócska, nyomorúságos kalitkában hagyná; kinyitotta hát az ajtócskát, megfogta a madarat, és áttette az aranykalitkába. Abban a pillanatban éleset sikoltott a madár; a katonák fölébredtek, berohantak, és elfogták a fiút. Másnap reggel törvény elé állították, és mert semmit nem tagadott, mindent beismert, halálra ítélték. De a király kijelentette: egy feltétellel megkegyelmez neki, meghagyja az életét, és még az aranymadarat is odaadja ráadásnak, ha elhozza az aranylovat, mely még a szélnél is sebesebben jár.
A királyfi nagy búsan útnak indult. Váltig tűnődött, váltig sóhajtozott, hogy ugyan hol találhatja meg azt a híres aranylovat. Egyszer csak mit lát? Ott ült előtte az úton a róka.
- Látod, hogyan jártál, mert nem hallgattál rám! - mondta neki. - De ne csüggedj el, majd én pártodat fogom; megmondom, miképpen juthatsz el az aranylóhoz. Menj egyenesen, míg egy kastélyhoz nem érsz; ott áll a ló az istállóban. Az istálló előtt egy sereg lovászfiú hever, hanem az mind mélyen alszik és horkol, bátran kivezetheted az aranylovat. Egyre azonban vigyázz: ha fölnyergeled, az ócska szerszámot tedd rá, ne a mellette függő aranyosat, különben megjárod.
Azzal a róka kinyújtatta a farkát, a királyfi ráült, és rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Minden úgy volt, ahogyan a róka előre megmondta; a királyfi bement az istállóba, s ott találta az aranylovat. Fogta a kopott fanyerget, rá akarta tenni, aztán meggondolta magát. "Csak nem szégyenítem meg ezt a szép állatot ezzel az ócskasággal! Jó szerszám való erre."
De amint fölvetette hátára az arany nyerget, a ló azonnyomban hevesen nyihogni kezdett. A lovászok fölébredtek, megragadták; és fogságba hurcolták a királyfit.
Másnap reggel a bíróság halálra ítélte, de a király kijelentette: megválthatja az életét, s ráadásul még az aranylovat is megkaphatja, ha elhozza neki az aranykastélyból a világszép királylányt.
A fiú nehéz szívvel indult útnak. Alig ment egy keveset, máris várta a róka.
- Megfogadtam, hogy leveszem rólad a kezemet - mondta -, de megesett a szívem a sorsodon; még ez egyszer segítek rajtad. Ez az út egyenest az aranykastélyhoz vezet. Estére fogsz odaérni. Éjszaka, ha minden elcsendesedett, lemegy a királylány a fürdőházba, fürdeni. Mikor be akar lépni, elébe ugrasz és megcsókolod. Akkor aztán viheted, ahová akarod: mindenüvé veled megy. Hanem egyre vigyázz: meg ne engedd. hagy előbb elbúcsúzzon a szüleitől, különben megjárod.
Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi ráült, s rohantak árkon-bokron át, csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Megérkeztek az aranykastélyhoz. Minden úgy történt, ahogyan a róka előre megmondta. Megjött lassan az éjfél, körös-körül minden mély álomba merült, a szép királylány pedig lesétált a fürdőházba.
Akkor a királyfi előugrott a bokrok mögül, és megcsókolta.
- Tudom, veled kell mennem - mondta a királylány -, nem is ellenkezem, indulhatunk, amikor akarod. Csak egyet kérek tőled, engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek a szüleimtől.
A fiú eleinte hallani sem akart róla, de a királylány sírva-ríva könyörgött, még a lába elé is letérdelt; így hát a végén mégis engedett neki.
A királylány fölszaladt a palotába, odament az apja ágyához, s abban a pillanatban fölébredt a király, föl az egész kastély. A fiút elfogták, és tömlöcbe vetették.
Másnap reggel ítélőszék elé vezették, és kimondták rá a halált.
- Neked immár véged - mondta a király -, elnyered a vakmerőséged jutalmát. Hanem egy módon mégis megtarthatod az életedet. Van itt az ablakom előtt egy hegy, amely nagyon zavarja a kilátást. Ha azt egy hét alatt elhordod, kegyelmet kapsz, és ráadásul a lányomat is neked adom.
A királyfi tüstént dologhoz látott. Ásott, lapátolt látástól vakulásig; de mikor az utolsó előtti napon is csak akkora volt a hegy, mint annak előtte, búnak adta a fejét, és letett minden reményről. Az utolsó estén azonban egyszerre csak megjelent előtte a róka.
- Nem érdemled meg, hogy törődjem veled, de csak eredj, feküdj le, és aludd ki magad, a többit bízd rám.
A királyfi másnap reggel, ahogy fölébredt, tüstént kinézett az ablakon: nyomát se látta a hegynek. Örvendezve szaladt a királyhoz, és jelentette, hogy teljesítette a föltételt. A király mit tehetett mást? Szavának állt, s neki adta a lányát.
Útra keltek hát kettesben, mentek, mendegéltek; egyszer csak elébük toppant a hűséges róka.
- A javát megkaptad - mondta -, de az aranykastélybeli királylányhoz aranyló is tartozik ám!
- Hát azt hogyan szerezhetném meg? - kérdezte a királyfi.
- Azt is megmondom, figyelj a szavamra - felelte a róka. - Először vidd el szépen a királylányt a királyhoz, aki az aranykastélyba küldött. Nagy öröm lesz, szívesen odaadják neked az aranylovat, ki is vezetik eléd. Te csak ülj föl rá, búcsúzóul sorra kezelj végig mindenkivel. Mikor a királylányra kerül a sor, jól fogd meg a kezét, kapd föl a nyeregbe, azzal illa berek! - vágtass el, senki nem ér a nyomodba, mert az aranyló még a szélnél is gyorsabb.
Így is történt minden. Mikor aztán a királyfi javában vágtatott az aranylovon a királylánnyal, egy berek szélén egyszer csak feltűnt a róka, és intett nekik, hogy álljanak meg egy szóra.
Most hozzásegítelek az aranymadárhoz is - mondta. - Ha közelébe érsz a kastélynak, ahol a madár lakik, tedd le a lányt, majd én gondját viselem. Te rúgtass be az aranylovon a kastély udvarára; nagy öröm Lesz, szívesen odaadják, ki is hozzák neked az aranymadarat. Ahogy kezedbe kaptad a kalitkát, vágtass vissza hozzánk, s vedd föl megint a királylányt.
Ez is megtörtént. Mikor aztán a királyfi haza akart térni a kincseivel, elé állt a róka, és azt kérdezte:
- Hát nekem mi lesz a fizetségem, amiért megsegítettelek?
- Mit kívánsz? - kérdezte a királyfi.
- Ha odaérünk az erdőszélre, lőj agyon, és vágd le a fejemet meg a lábamat.
- Szép hála volna! - mondta a királyfi. - Ezt én nem tehetem meg.
- Hát ha nem akarod, el kell hagynom téged - mondta a róka -, de mielőtt elválunk, adok még egy jó tanácsot. Két dologra ügyelj: akasztófáról sose végy húst, kútkávára sose ülj.
Azzal eltűnt az erdőben.
"Furcsa egy állat! - gondolta a fiú. - Mi nem jut eszébe! Ki venne húst akasztófáról? S arra se támadt még soha kedvem, hogy a kút kávájára üljek."
Továbblovagolt a világszép királylánnyal. Útjuk azon a falun vitt át, ahol a két testvére élte világát.
Nagy lárma, zsibongás fogadta a királyfit, s mikor tudakozódni kezdett felőle, mi az oka a sokadalomnak, azt felelték:
- Két gonosztevőt visznek akasztani.
A királyfi közelebb ügetett a vesztőhelyhez. Két halálra ítélt állt az akasztófa alatt; a hóhérok éppen készültek a nyakukba akasztani a kötelet. A királyfi megismerte bennük a két bátyját. Míg ő odajárt, mind egy fillérig elverték a vagyonukat, aztán mindenféle gonoszságot műveltek, s most azért kellett volna lakolniuk.
A királyfi jó testvér volt, megesett a szíve a sorsukon, odaléptetett aranylován a bírói emelvényhez, és megkérdezte:
- Nem lehetne megszabadítani ezeket a rabokat?
- Lehetni éppen lehet - felelték -, ha valaki kiváltja őket. De ugyan ki pazarolná ilyen gazfickókra a pénzét?
A királyfi azonban letette értük a váltságdíjat.
- Nem érdemlik meg a szabadulást - mondta a bíró -, de hát ez a re dolgod, vidd őket, amerre akarod; csak már ne is lássuk a környékünkön a mihasznákat!
Így hát együtt mentek tovább, a három testvér meg a királylány. Csakhamar beértek abba az erdőbe, ahol először találkoztak a rókával. Keményen tűzött a nap, de a lombok alatt kellemes hűvös volt. Azt mondta a legidősebb testvér:
- Telepedjünk le itt a kútnál, együnk-igyunk, pihenjünk!
A királyfi beleegyezett, s ahogy beszélgetni kezdtek, oda se gondolt, csak leült a kút kávájára, mert nem gyanított semmi rosszat. Akkor a két bátyja hátulról belelökte a kútba.
Fogták a királylányt, a lovat meg a madarat, és hazamentek az apjukhoz.
- Nemcsak az aranymadarat hozzuk ám! - dicsekedtek. - Megszereztük az aranylovat meg az aranykastélybeli királylányt is!
Volt is nagy öröm a háznál! Hanem az aranyló nem akart enni, az aranymadár nem akart fütyülni, a királylány meg csak ült, ült és sírdogált.
A legkisebbik testvérnek azonban nem történt semmi baja. A kút kiszáradt; ahogy belökték, puha mohára esett, s minden tagja ép maradt, de kimászni sehogyan sem tudott. Ám a hűséges róka most sem hagyta cserben. Beugrott hozzá a kútba, megszidta, amiért nem fogadta meg a tanácsát, s azt mondta:
- Mégse hagyhatlak itt; várj csak, kisegítlek a napvilágra.
Meghagyta neki, hogy jól kapaszkodjék a farkába, s így aztán kihúzta.
- Hanem ezzel még nincs vége a veszedelemnek - mondta. - A bátyáid nem voltak biztosak a halálodban, hát mindenfelé őrszemeket állítottak az erdőbe, és meghagyták nekik, öljenek meg, ha meglátnak.
Éppen egy szegény ember üldögélt a közelükben az árokparton. A királyfi ruhát cserélt vele, és így szerencsésen bejutott az édesapja udvarába. Nem ismerte meg senki; de az aranymadár elkezdett fütyülni, az aranyló elkezdett enni, a világszép királylány pedig fölhagyott a sírással.
- Hát ezt meg mire véljem? - kérdezte a király.
- Nem tudom - felelte a királylány -, de eddig olyan szomorú voltam. most meg olyan vidám vagyok. Mintha megjött volna az igazi vőlegényem.
És rendre elmondta a királynak, mi minden történt az úton, pedig a két idősebb testvér megfenyegette, hogy halálnak halálával hal meg, ha csak egy árva szót is elárul.
Akkor a király összehivatta a kastély apraját-nagyját. Megjelent a legkisebb királyfi is, rongyos útszéli koldus képében. A királylány nyomban megismerte, és a nyakába borult. A két elvetemült testvért ott helyben elfogták és kivégezték, a legkisebbik királyfi pedig feleségül vette a világszép királylányt, és ő lett az öreg király egyetlen örököse.
Hát szegény rókával mi lett?
Telt-múlt az idő; egyszer a királyfi megint kiment az erdőbe vadászni. A sűrűben váratlanul elébe ugrott a róka.
- Neked mindened megvan, amit csak kívánhatsz - mondta -, de az én balsorsom csak nem akar véget érni, pedig kiválthatnál belőle!
És megint kérve kérte, lője agyon, s vágja le a fejét meg a lábát. A királyfi végre ráállt a dologra. Amint megtette, a róka nyomban emberré változott, és ez az ember nem volt más, mint a világszép királylány testvére. Megszabadult a varázslattól, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
For mange, mange år siden, levede der engang en konge, som havde en dejlig have, hvori der voksede et træ, som bar guldæbler. Da de var modne, blev der talt, hvor mange der var, men næste morgen manglede der et. Det blev meldt til kongen, og han besluttede, at der hver nat skulle holdes vagt ved træet. Den første nat sendte han den ældste af sine tre sønner derned. Han vågede tappert til at begynde med, men henimod midnat kunne han ikke holde sine øjne åbne længere og faldt i søvn, og næste morgen manglede der igen et æble. Den følgende nat måtte den anden søn holde vagt, men det gik ham ikke en smule bedre; da klokken slog tolv, sov han allerede, og om morgenen var der igen et æble forsvundet. Nu kom turen til den yngste søn. Kongen havde ikke videre tiltro til ham og tænkte, det ville gå ham ligesom brødrene, men han fik dog lov til at prøve. Om aftenen gik han ned og satte sig under træet og sled i det for ikke at falde i søvn. Da klokken slog tolv, hørte han en susen i luften, og i det klare månelys så han en fugl, der skinnede som guld, komme flyvende. Den satte sig i træet og hakkede et æble af, men lige i det samme sendte kongesønnen en pil efter den. Fuglen fløj bort, men pilen havde truffet dens vinge, og en af dens gyldne fjer faldt ned på jorden. Han tog den op, bragte den næste morgen til kongen og fortalte, hvad han havde set. Kongen samlede sit råd og viste dem fjeren, og de erklærede, at sådan en eneste fjer var mere værd end hele kongeriget. "Hvis det er tilfældet, kan jeg ikke nøjes med den," sagde kongen, "så må jeg have fat i hele fuglen."
Den ældste søn mente, at han var så klog, at han nok skulle finde fuglen, og begav sig på vej. Da han havde gået en lille tid, så han en ræv, der sad udenfor en skov, og lagde sin bøsse til kinden for at sigte på den. "Lad være med at skyde mig," råbte ræven, "så vil jeg til gengæld give dig et godt råd. Jeg ved nok, at du er ude for at lede efter guldfuglen. I aften kommer du til en landsby, hvor der ligger to kroer lige overfor hinanden. Den ene er klart oplyst, og der går det lystigt til, men du skal tage ind i den anden, selv om du synes, den ser lidt mindre tiltalende ud." - "Sådan et dumt dyr kan da umulig give mig råd," tænkte kongesønnen, fyrede løs, men ramte ikke ræven, der hurtig løb ind i skoven med halen i vejret. Han gik nu videre, og om aftenen kom han til landsbyen med de to kroer. Fra den ene lød sang og musik og vinduerne strålede af lys, men den anden så mørk og tarvelig ud. "Jeg måtte da være en god nar, hvis jeg ikke gik ind i det pæne værtshus," tænkte kongesønnen. Men derinde levede han i sus og dus og glemte snart både sin far og guldfuglen.
Da der var gået nogen tid uden at den ældste søn var kommet hjem, begav den næstældste sig på vej for at søge efter fuglen. Han mødte også ræven, der gav ham det samme gode råd, men han agtede ikke på det. Da han kom til landsbyen, stod hans bror i kroens vindue og kaldte på ham. Han kunne ikke modstå, men gik derind og svirede med de andre og glemte ganske, hvad han var draget ud for.
Efter nogen tids forløb ville også den yngste søn drage ud og prøve sin lykke, men faderen ville ikke give ham lov dertil. "Det kan jo dog ikke nytte," sagde han, "du vil såmænd endnu mindre end dine brødre finde guldfuglen, og hvis der skulle tilstøde dig noget, har du ikke forstand nok til at klare dig." Men sønnen blev ved at plage, og til sidst gav den gamle efter, og han drog af sted. Ved skoven mødte han ræven, der bad for sit liv, og gav ham de samme gode råd. "Vær bare rolig," svarede han, "jeg skal såmænd ikke gøre dig noget." - "Du skal ikke komme til at fortryde det," sagde ræven, "kom her, sæt dig op på min hale, så kommer du hurtigere af sted." Næppe havde han sat sig derop, før ræven for af sted over stok og sten, så vinden peb om ørerne på dem. Da de kom til landsbyen, tog kongesønnen ind i det mørke værtshus og sov roligt til den lyse morgen. Da han kom udenfor byen, mødte han igen ræven, som sagde: "Nu skal jeg sige dig, hvordan du skal bære dig ad. Sæt dig op, så rider vi til et stort slot, der er helt omringet af soldater. Du skal imidlertid ikke være bange for dem, de sover allesammen. Gå ind i slottet gennem alle værelser, til du kommer til en stue, hvor fuglen hænger i et træbur. Ved siden af står der et prægtigt guldbur, men du må ikke sætte fuglen derind, det vil komme dig dyrt til at stå." Derpå tog den kongesønnen op på halen, og nu gik det igen over stok og sten, til de nåede slottet. Alting var, som ræven havde sagt, og han kom til sidst ind i stuen, hvor fuglen hang i træburet. De tre guldæbler lå nede på gulvet. Han syntes det var meningsløst, at den smukke fugl skulle sidde i det grimme bur, lukkede døren op og puttede den ind i guldburet. I samme øjeblik udstødte fuglen et gennemtrængende skrig, så soldaterne vågnede og kom styrtende ind og greb ham og puttede ham i fængslet. Næste morgen blev han stillet for en domstol, gik straks til bekendelse og blev dømt til døden. Kongen ville dog på en betingelse skænke ham livet. Hvis han kunne skaffe ham guldhesten, der løb hurtigere end vinden, skulle han få lov til at drage af sted igen og oven i købet få guldfuglen med.
Kongesønnen begav sig bedrøvet på vej og vidste slet ikke, hvor han skulle gå hen. Pludselig fik han øje på sin gamle ven, ræven, der sad på en grøftekant. "Der kan du se, hvordan det gik, fordi du ikke fulgte mit råd," sagde den, "men lad nu bare være med at hænge med næbbet. Jeg skal nok sige dig, hvordan du skal få fat i hesten. Sæt dig nu op igen, så kommer du til et slot, hvor hesten står i stalden. Staldkarlene ligger udenfor og snorksover, så du kan ganske rolig trække hesten ud. Men en ting må du huske. Du skal give den en almindelig lædersaddel på og ikke den forgyldte, som hænger ved siden af, ellers vil du komme galt af sted." Kongesønnen satte sig nu op på rævens hale, og af sted gik det over stok og sten. Han fandt alt, som ræven havde sagt, men da han kom ind i stalden og så det smukke dyr, tænkte han: "Det er dog synd, at den ikke skal have den pæne saddel på." Men næppe havde han lagt guldsadlen på hestens ryg, før den begyndte at vrinske så højt, at staldkarlene vågnede. De kom straks styrtende ind, greb ham og satte ham i fængsel. Den næste morgen blev han dømt til døden, men kongen lovede dog at skænke ham livet og guldhesten oven i købet, hvis han kunne skaffe ham kongedatteren fra det gyldne slot.
Med tungt hjerte begav kongesønnen sig på vej, men heldigvis mødte han igen den trofaste ræv. "Du fortjente rigtignok, at jeg overlod dig til din skæbne," sagde den, "men jeg har ondt af dig og vil hjælpe dig endnu en gang. Denne vej fører lige til det gyldne slot. I aften når vi dertil, og i nat, når alt er stille, går den smukke kongedatter ind i badehuset for at bade. Når hun kommer forbi dig, skal du springe frem og give hende et kys, så følger hun med dig. Men du må på ingen måde give hende lov til at gå ind og sige farvel til sine forældre, det vil du komme til at fortryde bagefter." Kongesønnen satte sig op på halen, og af sted gik det over stok og sten. Om aftenen kom de til slottet, og ved midnatstid kom den smukke kongedatter gående ned mod badehuset. Kongesønnen sprang frem og gav hende et kys, og hun var straks villig til at følge med ham, men bad med tårer i øjnene, om hun måtte sige farvel til sine forældre. I begyndelsen var han standhaftig og sagde nej, men da hun grædende kastede sig på knæ for ham, gav han efter. I samme øjeblik, hun kom ind i sin fars sovekammer, vågnede han og hele slottet, og kongesønnen blev grebet og kastet i fængsel.
Den næste morgen lod kongen ham føre frem for sig og sagde: "Du har forbrudt dit liv, men jeg vil lade nåde gå for ret og give dig min datter til ægte, hvis du inden otte dage kan fjerne det bjerg, der ligger udenfor mit slot og spærrer udsigten." Kongesønnen begyndte at hakke og grave både dag og nat, men da han efter syv dages forløb så, hvor lidt han havde udrettet, opgav han alt håb og var meget bedrøvet. Om aftenen på den syvende dag stod pludselig ræven for ham. "Du fortjener aldeles ikke, at jeg hjælper dig," sagde den, "men gå nu bare i seng, så skal jeg nok sørge for resten." Da han vågnede næste morgen og kiggede ud af vinduet, så han, at bjerget var borte. Fuld af glæde skyndte han sig at fortælle kongen det, og enten denne så surt eller sødt, måtte han holde sit løfte og give ham sin datter til ægte.
Prinsen og prinsessen drog nu bort sammen, og da de havde gået et lille stykke, mødte de ræven. "Nu har du jo rigtignok det bedste," sagde den, "men når du har jomfruen fra det gyldne slot, skulle du også have guldhesten. "Jamen hvordan skal jeg få fat i den," spurgte kongesønnen. "Det skal jeg sige dig," svarede ræven, "først skal du bringe den konge, der har sendt dig af sted til det gyldne slot, den smukke kongedatter. Han vil blive ude af sig selv af glæde og straks føre guldhesten frem til dig. Sæt dig op på den og ræk dem alle hånden til afsked, men sidst den smukke jomfru. Sving så hende op foran dig og rid af sted. Ingen i hele verden vil kunne indhente jer, for hesten løber hurtigere end vinden."
Prinsen slap da også lykkelig og vel bort med guldhesten og den smukke kongedatter, og ræven sagde nu til ham: "Jeg vil også skaffe dig fat i guldfuglen. Når du kommer i nærheden af det slot, hvor den er, skal du lade prinsessen blive herude hos mig, jeg skal nok passe på hende. Når du kommer ind i slotsgården og kongen ser guldhesten, vil han bringe fuglen ud til dig. Når du så har fået buret i hånden, skal du sætte sporerne i hestens sider og skynde dig herud og hente din brud." Da kongesønnen lykkelig og vel kom tilbage med fuglen, sagde ræven: "Nu skulle jeg vel også have en belønning, fordi jeg har hjulpet dig så godt." - "Hvad vil du have," spurgte prinsen. "Når vi kommer derind i skoven, skal du skyde mig ned og hugge mit hoved og mine poter af." - "Det var en rar belønning," sagde kongesønnen, "det må du ikke forlange af mig." - "Ja, så må vi skilles," sagde ræven, "men først vil jeg give dig et par gode råd. Køb aldrig nogen fri for galgen og sæt dig aldrig ved randen af en brønd." Da den havde sagt det, løb den hurtig ind i skoven.
"Det er dog et underligt dyr," tænkte kongesønnen, "hvem i al verden har lyst til at købe nogen fri fra galgen og det er da endnu aldrig faldet mig ind at sætte mig ved en brønd." De red videre og kort efter kom de igennem den landsby, hvor hans to brødre var blevet tilbage. Der var stor ståhej, og da han spurgte, hvad der var i vejen, fik han at vide, at der var to forbrydere, som skulle hænges. Da han kom nærmere, så han, at det var hans brødre, der havde soldet alle deres penge op og gjort sig skyldig i forskellige skarnsstreger. "Kan de ikke slippe fri," spurgte han. "Jo, hvis I vil betale for det," lød svaret, "men de er såmænd ikke værd at spilde sine penge på." Men kongesønnen købte dem alligevel fri, og de fortsatte nu alle fire rejsen sammen.
Solen brændte hedt, og da de kom ind i den skov, hvor de første gang havde mødt ræven, sagde den ældste bror: "Her er køligt. Lad os hvile os lidt ved brønden og få noget at spise og drikke." De gjorde det, og i samtalens løb satte den yngste kongesøn sig på randen af brønden uden at tænke over det. Hans brødre gav ham da et stød, så han faldt baglæns ned i brønden, og red derpå hjem med kongedatteren, hesten og fuglen. "Se, vi har ikke blot fundet fuglen," sagde de, "men også guldhesten og kongedatteren fra det gyldne slot." Kongen blev meget glad. Men hesten ville ikke æde, fuglen sang ikke og jomfruen græd og græd.
Den yngste bror var imidlertid ikke død. Til alt held var brønden udtørret og han faldt ned på det bløde mos uden at tage skade, men kunne ikke komme op igen. Den tro ræv glemte ham ikke i hans nød, men kom springende og skændte dygtigt på ham, fordi han havde glemt dens råd. "Jeg kan alligevel ikke nænne at lade dig i stikken," sagde den, "nu skal jeg hjælpe dig op i dagens lys igen." Derpå lod den prinsen gribe fat i sin hale og trak ham på den måde op af brønden. "Du er ikke undsluppet faren endnu," sagde den, "dine brødre har ladet stille vagt rundt om skoven, fordi de ikke var sikre på, at du var død. Så snart nogen af dem får øje på dig, dræber de dig." I nærheden af dem sad der en fattig, gammel mand, og prinsen byttede i hast klæder med ham og gik op på slottet. Ingen kendte ham, men fuglen begyndte at synge, hesten at æde og den smukke jomfru græd ikke mere. "Hvor kan det dog være," spurgte kongen forundret, og prinsessen svarede: "Jeg ved det ikke selv. Før var jeg så bedrøvet, men nu er jeg glad igen. Jeg har en følelse som om min rette brudgom var kommet hjem." Hun fortalte ham nu alt, hvad der var sket, skønt brødrene havde truet med at dræbe hende, hvis hun røbede det. Kongen lod alle mennesker i hele slottet kalde frem for sig, og hans yngste søn kom også i sine pjalter. Kongedatteren kendte ham straks og faldt ham om halsen. De onde brødre blev nu henrettede og kongesønnens bryllup blev fejret med stor pragt, og kongen indsatte ham til sin arving.
Da kongesønnen en dag længe efter kom ud i skoven, mødte han sin gamle ven ræven. "Nu har du alt, hvad du kan ønske dig," sagde den, "men min ulykke er lige stor endnu, skønt det står i din magt at frelse mig." Den bad ham nu atter indtrægende om at slå den ihjel og hugge dens hoved og poter af. Langt om længe gav han efter for dens bønner, og næppe havde han gjort det, før ræven blev forvandlet til et menneske. Han fortalte ham nu, at han var en bror til den smukke kongedatter, og de levede alle lykkeligt sammen til deres død.