Os dois irmãos


A két testvér


Era uma vez dois irmãos, um rico e outro pobre. O rico era ourives, e malvado até não poder mais. O pobre ganhava a vida fabricando vassouras, e era bom e honesto. O pobre tinha dois filhos, dois gêmeos iguaizinhos como duas gotas d'água. De vez em quando, eles iam até à casa do rico e, às vezes, ganhavam umas sobras de comida.
Um dia, o fabricante de vassouras foi até o bosque apanhar uns gravetos de bétula e viu um pássaro todo dourado, mais bonito do que qualquer outra ave que ele jamais tivesse visto. Pegou uma pedra, jogou nele, e atingiu o pássaro, mas de raspão. Uma pena caiu no chão e o animal voou e foi embora. O homem pegou a pena e a levou até o irmão, que olhou para ela e disse: - Mas é ouro puro! E deu muito dinheiro por ela.
No dia seguinte, o fabricante de vassouras subiu numa bétula, para arrancar alguns galhos. De repente, viu o mesmo pássaro sair voando da árvore. Olhou em volta e acabou encontrando um ninho com um ovo dentro, um ovo de ouro. Ele pegou o ovo, levou para casa e o mostrou ao irmão, que mais uma vez disse: - É ouro puro! E deu a ele tudo o que o ovo valia. Finalmente, o ourives disse: - Gostaria de ter esse pássaro.
Pela terceira vez, o fabricante de vassouras foi até o bosque. Novamente, viu o pássaro dourado, desta vez pousado num galho, e jogou uma pedra nele, que caiu. Levou o pássaro para o irmão, que lhe deu um dinheirão.
Agora vou poder dar um jeito em minha vida - pensou o fabricante de vassouras. E foi para casa.
Acontece que o ourives era esperto e sabia uma porção de coisas. Sabia que tipo de pássaro era aquele. Chamou a mulher e disse: - Quero que você asse este pássaro com todo cuidado e não deixe se perder nem um pedacinho dele. Quero comer ele todo, sozinho.
Fique sabendo que esse pássaro não era como os outros. Tinha uma coisa maravilhosa: quem comesse o coração e o fígado dele passaria a achar, todas as manhãs, uma moeda de ouro debaixo do travesseiro.
A mulher limpou o pássaro e o pôs num espeto para assar. Enquanto ele estava assando, ela teve que sair da cozinha por causa de algum outro trabalho, e bem nessa hora os filhos do fabricante de vassouras entraram correndo. Pararam do lado do fogo, rodaram o espeto algumas vezes e, quando dois pedacinhos pequenos caíram na panela, um dos dois meninos disse: - Vamos comer esses pedacinhos? Estou com tanta fome e ninguém vai reparar.
E puseram os dois pedacinhos na boca. Quando a mulher voltou, viu que eles tinham comido alguma coisa e perguntou: - O que é que vocês andaram comendo?
- Uns pedacinhos que caíram dessa ave - disseram eles.
- Eram o coração e o fígado! - gritou a mulher, aflita.
Como ela não queria que o marido desse falta e ficasse zangado, rapidamente matou um frango, tirou o coração e o fígado e os pôs dentro do pássaro dourado. Quando a ave ficou pronta, ela a serviu ao ourives, que comeu tudo sozinho. Mas na manhã seguinte, quando ele pôs a mão debaixo do travesseiro, esperando encontrar uma moeda de ouro, não havia nada diferente de todos os outros dias.
Os dois meninos nem desconfiavam de sua boa fortuna. Quando se levantaram no dia seguinte, alguma coisa caiu no chão, tilitando. Quando olharam, viram que eram duas moedas de ouro. Mostraram ao pai, que ficou muito espantado: - Que será isso? - perguntou. Mas, no dia seguinte, quando acharam mais duas, e mais duas na outra manhã, e assim por diante, ele resolveu ir procurar o irmão e contar aquele caso estranho.
Imediatamente, o ourives descobriu que as crianças tinham comido o fígado e o coração do pássaro dourado. Mas ele era um homem invejoso e sem piedade e, para se vingar, disse ao pai dos meninos: - Seus filhos fizeram um pacto com o diabo. Não fique com esse ouro, nem deixe que ele fique guardado em sua casa, porque o diabo já se apossou de seus filhos e, se você deixar, vai acabar destruindo você também.
O pai tinha muito medo do diabo. Por mais que odiasse fazer uma coisa dessas, levou os gêmeos para a floresta e lá, com o coração apertado, largou os dois.
As crianças andaram e andaram, procurando o caminho de casa, mas não conseguiram achar. Quanto mais andavam, mais se perdiam. Finalmente, encontraram um caçador, que perguntou: - Quem são vocês? De onde vocês vêm?
- Somos os filhos do pobre fabricante de vassouras - responderam.
E contaram a ele que o pai não podia mais ficar com eles em casa, porque todas as manhãs apareciam duas moedas de ouro debaixo dos travesseiros deles.
- Não há nada de mal nisso - disse o caçador - desde que vocês continuem sendo bons e honestos e não comecem a ficar preguiçosos.
O bom homem gostou das crianças. Como não tinha filhos, resolveu tomar conta dos meninos e disse: - Eu vou ser pai de vocês e criá-los.
E fez isso mesmo: criou os dois e os ensinou a caçar. Eles continuaram a achar moedas de ouro todas as manhãs, mas o caçador as guardava com cuidado, para o caso de algum dia eles precisarem.
Um dia, quando eles já tinham crescido e estavam uns homens feitos, o pai de criação os levou à floresta e disse: - Hoje eu vou testar a perícia de vocês como atiradores. Se passarem no teste, deixarão de ser aprendizes e eu vou declará-los mestres-caçadores.
Foram todos para o esconderijo de caça e ficaram um tempão à espera, de tocaia, mas não apareceu nenhum animal. Depois, o caçador viu que vinha no céu um bando de gansos selvagens, voando numa formação em triângulo, e disse a um dos rapazes: - Abata um em cada ponta. O rapaz acertou e passou no teste.
Daí a pouco, outro bando veio chegando, desta vez voando na forma do número dois.
O caçador disse ao outro irmão que acertasse um ganso em cada canto, e ele também passou no teste. Diante disso, o pai de criação exclamou: - Muito bem! Vocês agora são mestres-caçadores.
Então os dois irmãos foram juntos para a floresta, pensaram, conversaram muito e combinaram um plano. De noite, disseram ao pai de criação: - Resolvemos que não vamos tocar em um único bocado da comida enquanto o senhor não nos fizer um favor.
- E qual é esse favor? - perguntou ele.
- Já aprendemos bem nosso ofício - replicaram. - Agora devemos nos por à prova, nós mesmos. Queremos sair para correr mundo.
O velho ficou feliz e respondeu: - Vocês falam como caçadores de verdade. Era isso mesmo o que eu esperava. Podem ir. Tenho certeza de que vão se dar muito bem.
E então eles comeram e beberam juntos, muito alegres.
Quando chegou o dia em que tinham resolvido partir, o pai de criação deu a cada um uma boa arma e um cachorro, e disse que eles levassem consigo todas as moedas de ouro que quisessem, daquelas que estavam guardadas. Seguiu com eles por uma parte do caminho e, na despedida, deu aos dois uma faca com a lâmina muito brilhante.
- Se algum dia vocês se separarem - recomendou -, enfiem esta faca numa árvore na encruzilhada. Dessa maneira, se um de vocês voltar, vai poder saber como está passando o irmão ausente, porque o lado da lâmina que estiver na direção em que ele foi vai enferrujar se ele morrer. Mas, enquanto ele estiver vivo, continuará brilhante.
Os dois irmãos continuaram, indo cada vez mais para longe, e chegaram a uma floresta tão grande que não foi possível atravessá-la em um único dia. Pararam para passar a noite e comeram o que tinham em suas sacolas de caça. Depois, caminharam o outro dia inteiro, mas ainda não conseguiram chegar ao fim da floresta. Não tinham mais nada para comer e um dos irmãos disse: - Vamos ter que abater alguma caça ou ficar com fome.
Carregou a arma e olhou em volta. Quando uma velha lebre apareceu, ele fez pontaria, mas a lebre gritou: - Bom caçador, deixe eu viver, dou dois pequenos para você.
Saiu correndo para dentro de uma moita e voltou com dois filhotes de lebre. As lebrinhas brincavam tão alegres e eram tão engraçadinhas que os caçadores não tiveram coragem de matá-las. Então, resolveram poupá-las e elas começaram a segui-los.
Daí a pouco, apareceu uma raposa. Eles iam atirar, mas a raposa gritou: - Bom caçador, deixe eu viver, dou dois pequenos para você.
É claro que, em seguida, trouxe duas raposinhas. De novo, os caçadores não tiveram coragem de matá-las e disseram que elas podiam fazer companhia às lebres.
Não tinha se passado muito tempo e um lobo saiu do mato. Os caçadores apontaram a arma, mas o lobo gritou: - Bom caçador, deixe eu viver, dou dois pequenos para você.
Os caçadores puseram os dois filhotes de lobo com os outros bichos e todos foram andando atrás deles.
Depois apareceu um urso, que queria continuar a viver e gritou: - Bom caçador, deixe eu viver, dou dois pequenos para você.
Os dois ursinhos foram levados para junto dos outros animais, e agora já eram oito. E quem veio no fim de todos? Apareceu um leão, sacudindo a juba. Mas não assustou os caçadores. Eles fizeram pontaria e, bem como os outros tinham feito, o leão disse: - Bom caçador, deixe eu viver, dou dois pequenos para você.
Também trouxe os dois filhotes dele e agora os caçadores tinham dois leões, dois ursos, dois lobos, duas raposas e duas lebres que iam atrás deles e os serviam. Só que isso não matava a fome. Então eles disseram às raposas: - Todo mundo sabe que vocês são espertas e sabidas. Pois então, tratem de nos arranjar comida.
Elas responderam: - Perto daqui tem uma aldeia onde já nos servimos de galinhas, uma ou duas vezes. Vamos mostrar o caminho a vocês.
Assim, eles foram até a aldeia, compraram alguma coisa para comer, deram comida também aos animais e continuaram a viagem. As raposas conheciam bem a região, porque já tinham andado vigiando todos os galinheiros por ali. Por isso, sempre sabiam mostrar o caminho aos caçadores.
Andaram a esmo durante algum tempo, mas os caçadores não conseguiram encontrar nenhum emprego que permitisse que todos ficassem juntos. No fim, disseram: - Não tem jeito. Vamos ter que nos separar.
Dividiram os animais, de modo que cada um ficou com um leão, um urso, um lobo, uma raposa e uma lebre. Depois, se despediram, prometeram se amar como bons irmãos até a morte, e enfiaram numa árvore a faca que o pai de criação tinha dado a eles. Depois, um foi para leste, outro foi para oeste.
Seguido por seus animais, um dos irmãos chegou a uma cidade que estava cheia de faixas de crepe preto dependuradas por toda parte. Foi até uma estalagem e perguntou onde podia deixar os animais. O estalajadeiro os botou num celeiro que tinha um buraco na parede. A lebre se esgueirou pelo buraco e acabou conseguindo um repolho. A raposa pegou uma galinha e, depois de comer, acabou pegando também um galo. O lobo, o urso e o leão eram grandes demais para passar pelo buraco, por isso o estalajadeiro teve que leva-los até um lugar onde havia uma vaca deitada no pasto, e eles comeram até se fartar. Finalmente, quando todos os animais já estavam alimentados e abrigados, o caçador perguntou ao estalajadeiro porque toda a cidade estava de luto. O estalajadeiro respondeu: - Porque a filha única do nosso rei vai ter que morrer amanhã.
- Ela está tão doente assim? - perguntou o caçador.
- Não - disse o estalajadeiro. - Ela tem ótima saúde, mas, de qualquer jeito, vai morrer.
- Como pode ser uma coisa dessas? - quis saber o caçador.
- Não muito longe da cidade, existe uma montanha. Nessa montanha vive um dragão e todos os anos ele precisa ter uma donzela imaculada. Se não, ele devasta todo o país. Todas as donzelas já foram dadas ao dragão, agora só resta a filha do rei. Por isso, filha do rei ou não, ela não pode ser poupada. Amanhã, ela vai ser entregue ao dragão.
- Mas por que ninguém mata esse dragão? - perguntou o caçador.
- É uma história muito triste - disse o estalajadeiro. - Muitos cavaleiros já tentaram, mas todos perderam a vida. O rei prometeu a mão de sua filha em casamento para quem matar o dragão e, além disso, o reino todo de herança quando o velho rei morrer.
O caçador não disse mais nada. Porém, no dia seguinte, saiu com os animais e escalou a montanha do dragão. Lá no alto, havia uma igreja e no altar havia três taças, cheias até a borda, e ao lado havia uma inscrição que dizia: "Quem esvaziar estas taças será o homem mais forte da terra e poderá brandir a espada que está enterrada do lado de fora da porta."
O caçador não bebeu. Saiu e achou a espada enterrada, mas não conseguiu arredá-la do lugar. Voltou e esvaziou as taças. Aí ficou bem forte, conseguiu tirar a espada do chão e manejá-la à vontade.
Quando chegou a hora de entregar a donzela ao dragão, vieram com ela o rei, o marechal e toda a corte. De longe, ela avistou o caçador na montanha do dragão e achou que era o dragão esperando por ela. Não queria subir, mas isso ia ser a desgraça de toda a cidade. Finalmente, ela acabou se conformando e começando sua amarga subida. Chorando, o rei e os cortesãos voltaram para casa, mas o marechal ficou, pois tinha instruções de acompanhar tudo à distância.
No momento em que a filha do rei alcançou o alto da montanha, viu que quem estava lá esperando por ela não era o dragão, mas o jovem caçador, que a consolou e prometeu salvá-la.
Para começar, ele a levou para a igreja e a trancou lá dentro. Daí a pouco, o dragão de sete cabeças arremeteu com um poderoso rugido. Quando viu o caçador, ficou surpreso e perguntou: - O que é que você está fazendo na minha colina? O caçador respondeu: - Vim para combater você. O dragão disse:
- Alguns cavaleiros já morreram aqui em cima, e num instante eu vou dar cabo de você também.
Dizendo isso, cuspiu chamas pelas suas setes goelas. A idéia dele era incendiar o capim seco por ali, de modo que o caçador morresse sufocado no calor e na fumaça, mas os animais vieram correndo e pisotearam o fogo até apagar.
Em seguida, o dragão atacou, mas o caçador brandiu a espada com tanta agilidade e rapidez que ela cantou no ar e cortou três cabeças do monstro.
Aí o dragão ficou zangado de verdade. Levantou-se no ar, lançando chamas ferozes, e se abateu sobre o caçador bem no instante em que ele brandiu outra vez a espada e cortou mais três cabeças. O dragão caiu no chão. Mas, apesar de toda a fraqueza que sentia, atacou de novo. Reunindo suas últimas forças, o caçador conseguiu cortar fora a cauda do monstro, mas depois disso não podia lutar mais. Então, chamou os animais, que fizeram o dragão em pedaços.
Depois que a batalha terminou, o caçador abriu a porta da igreja. A filha do rei jazia no chão, porque tinha desmaiado de medo durante a luta. Ele a levou para fora e, quando ela voltou a si e abriu os olhos, ele mostrou a ela os pedaços do dragão e lhe disse que estava salva. Ela ficou muito feliz e disse: - Então você vai ser meu marido muito querido, porque meu pai prometeu minha mão ao homem que matasse o dragão.
Para recompensar os animais, ela tirou do pescoço o colar de coral e o dividiu entre eles. O leão ficou com o fecho de ouro. Ao caçador, ela deu um lenço, com o nome dela bordado. O caçador cortou as sete línguas do dragão, enrolou-as no lenço e as guardou com cuidado.
Depois disso, como ele estava exausto do incêndio e da luta, disse à filha do rei: - Nós dois estamos caindo de cansaço. Vamos dormir um pouco. Ela concordou, eles se deitaram no chão e o caçador disse ao leão: - Fique de guarda. Não deixe ninguém nos atacar enquanto estivermos dormindo.
E os dois adormeceram. O leão deitou ao lado deles para montar guarda, mas, como também estava muito cansado da luta, chamou o urso e disse: - Deite ao meu lado. Preciso dormir um pouco. Se acontecer alguma coisa, me acorde.
O urso deitou ao lado dele, mas também estava muito cansado. Por isso, chamou o lobo e disse: - Deite ao meu lado. Preciso dormir um pouco. Se acontecer alguma coisa, me acorde.
O lobo deitou ao lado dele, mas também estava muito cansado. Por isso, chamou a raposa e disse: - Deite ao meu lado. Preciso dormir um pouco. Se acontecer alguma coisa, me acorde.
A raposa deitou ao lado dele, mas também estava muito cansada. Por isso, chamou a lebre e disse: - Deite ao meu lado. Preciso dormir um pouco. Se acontecer alguma coisa, me acorde.
A lebre se sentou ao lado dela, mas, coitadinha, também estava muito cansada e não tinha ninguém para quem pudesse passar adiante a guarda. Mas, mesmo assim, acabou dormindo também. E foi assim que, em pouco tempo, o caçador, a filha do rei, o leão, o urso, o lobo, a raposa e a lebre, todos estavam dormindo a sono solto.
Quando o marechal, que fora instruído para acompanhar tudo à distância, não viu o dragão sair voando com a filha do rei e achou que tudo estava tranquilo na montanha, tomou coragem e foi até lá. Então viu o dragão estraçalhado e, ali por perto, a filha do rei e um caçador com todos os seus animais, todos dormindo profundamente. Como ele era um homem mau e ímpio, tirou a espada, cortou fora a cabeça do caçador, pegou a filha do rei no colo e desceu a montanha com ela. Quando chegaram lá embaixo, ela acordou sobressaltada e o marechal disse: - Você está em meu poder. Tem que dizer que fui eu quem matou o dragão.
- Não posso dizer uma coisa dessas - respondeu ela. - Foi um caçador com seus animais.
Ouvindo isso, ele puxou a espada e ameaçou matá-la se ela não prometesse confirmar a história dele. Depois, a levou até o rei, que achava que o dragão tinha despedaçado sua filha adorada e não coube em si de alegria ao vê-la viva.
O marechal disse: - Matei o dragão, salvei sua filha e todo o reino. Agora ela tem que casar comigo, como o senhor prometeu.
O rei perguntou à filha: - É verdade?
- É - disse ela deve ser... Mas o casamento não pode ser celebrado antes de um ano e um dia.
Sabe, ela achava que durante esse tempo devia ter alguma notícia de seu amado caçador.
Na montanha do dragão, os animais ainda estavam dormindo ao lado do corpo do seu dono morto. Aí veio uma abelha e pousou no focinho da lebre, mas a lebre a espantou com a pata e continuou dormindo. Ela veio outra vez, e mais uma vez a lebre a espantou e continuou a dormir. Mas quando a abelha veio pela terceira vez e picou o focinho da lebre, ela acordou. E no instante que a lebre acordou, acordou a raposa, e a raposa acordou o lobo, e o lobo acordou o urso, e o urso acordou o leão. E quando o leão acordou e viu que a filha do rei tinha sumido e seu dono estava morto, deu um rugido que parecia um trovão e perguntou: - Quem fez isto? Urso, por que você não me acordou? O urso perguntou ao lobo: - Por que você não me acordou? O lobo perguntou à raposa: - Por que você não me acordou? A raposa perguntou à lebre: - Por que você não me acordou?
E como a coitadinha da lebre não podia jogar a culpa em cima de ninguém, ficou sendo a única culpada. Iam todos avançar em cima dela, mas ela pediu: - Não me matem. Eu posso devolver a vida ao nosso dono. Sei de uma montanha onde cresce uma raiz e, se a gente puser essa raiz na boca de um ferido, ele fica inteiramente curado de qualquer doença ou ferimento. Mas essa montanha fica a duzentas horas daqui.
O leão disse: - Você tem vinte e quatro horas para ir e voltar com essa tal raiz.
A lebre saiu à toda, feito uma flecha, e em vinte e quatro horas estava de volta com a raiz. O leão pôs a cabeça do caçador no lugar, a lebre pôs a raiz na boca do morto e no mesmo instante as partes se costuraram e ficaram juntas outra vez, o coração começou a bater e a vida voltou.
Quando o caçador acordou, ficou tristíssimo de ver que a donzela tinha ido embora.
- Na certa ela quis se livrar de mim - disse ele. - Aproveitou que eu estava dormindo e foi embora.
O leão tinha estado com tanta pressa na hora de consertar o dono, que pôs a cabeça dele ao contrário, de trás para frente. Mas o caçador estava tão ocupado com seus pensamentos tristes sobre a filha do rei, que nem reparou. Lá pelo meio-dia, quando ele foi comer, notou que a cabeça estava de frente para a direção errada. Ficou muito intrigado com isso e perguntou aos animais o que é que tinha acontecido enquanto ele estava dormindo. Então o leão contou a ele que todos estavam tão cansados que acabaram dormindo e que, quando acordaram, descobriram que ele estava morto, com a cabeça cortada, e que a lebre tinha ido buscar a raiz da vida e que ele, leão, tinha colado a cabeça na posição errada porque estava com pressa demais, mas agora ia corrigir o erro. Assim, ele arrancou a cabeça do caçador outra vez, virou-a direito, e a lebre colou e tratou da ferida com a raiz.
A partir desse dia, o caçador, sempre muito triste, passou a andar de um lado para o outro com seus animais, fazendo-os dançar para as pessoas. Quando tinha passado exatamente um ano, ele chegou à mesma cidade onde tinha salvo do dragão a filha do rei. Desta vez, o lugar estava todo enfeitado com faixas vermelhas.
- Que quer dizer isso? - perguntou ao estalajadeiro. Há um ano, a cidade estava toda pendurada com faixas de luto. Agora, está toda de vermelho. Por quê?
O estalajadeiro replicou: - Há um ano, a filha de nosso rei ia ser entregue ao dragão, mas nosso marechal lutou com o dragão e o matou, e amanhã eles se casam. Por isso é que a cidade estava de preto, de luto, e agora está de vermelho, de alegria.
Ao meio-dia do dia do casamento, o caçador disse ao estalajadeiro: - O senhor acredita que eu vou comer pão da mesa do rei, bem aqui na sua casa, antes que o dia termine?
O estalajadeiro respondeu: - Aposto cem moedas de ouro como não vai.
O caçador topou a aposta e pôs em cima da mesa uma bolsa que tinha exatamente as cem moedas de ouro. Depois, chamou a lebre e disse: - Minha querida Pé-Leve, traga-me um pouco do pão que o rei come.
A lebre era o menor dos animais, não podia passar a ordem adiante para nenhum outro, e disse para si mesma: - Se eu for correndo pelas ruas sozinha, todos os cachorros carniceiros vão sair me perseguindo.
E foi isso mesmo: os cachorros foram correndo atrás dela, com evidentes intenções de encher sua pele de buracos. Mas ela deu um pulo assim - você não viu? - e se meteu dentro da guarita do sentinela. O soldado nem viu que ela estava lá.
Os cachorros chegaram e tentaram tirá-la dali, mas o soldado não gostou nada daquilo e saiu atrás deles batendo com a coronha da espingarda até que eles fugiram uivando e latindo. Quando a lebre viu que o caminho estava livre, correu para dentro do palácio, foi direto aonde estava a filha do rei, sentou debaixo da cadeira e começou a coçar o pé dela.
A moça achou que era seu cachorro e disse: - Passa fora! A lebre coçou o pé dela mais uma vez e de novo ela disse: - Passa fora!
Mas a lebre não desanimou. Quando coçou o pé da filha do rei pela terceira vez, a moça olhou para baixo e a reconheceu pelo coral no pescoço. Pegou o bichinho no colo, levou-o até seu quarto e disse: - Minha lebre querida, que é que eu posso fazer por você? Ela respondeu: Meu dono, que matou o dragão, está aqui. Mandou que eu lhe pedisse um pão, dos que o rei come.
Quando ouviu isso, a moça ficou contentíssima. Chamou o padeiro e mandou que ele lhe trouxesse um pão, dos que o rei comia.
- Mas - disse a lebre - o padeiro precisa também entregar o pão, em meu lugar. Se não, os cachorros carniceiros acabam comigo.
O padeiro levou o pão até a porta da estalagem.
Lá chegando, a lebre ficou de pé em suas patas traseiras, pegou o pão nas patas da frente e o levou ao seu dono. Então o caçador disse ao estalajadeiro: - Como vê, as cem moedas de ouro são minhas. O estalajadeiro ficou muito espantado, mas o caçador continuou: - Sim, senhor! Tenho pão, mas agora quero um pouco da carne que o rei come. O estalajadeiro disse: - Eis uma coisa que eu queria ver... Mas dessa vez não propôs nenhuma aposta. O caçador chamou a raposa e disse: - Raposinha, traga-me um pouco da carne assada que o rei come.
A raposa sabia todos os truques, esgueirou-se ao longo de muros, passou por buracos de cercas, os cachorros nem a viram. Quando chegou ao palácio, sentou-se embaixo da cadeira da filha do rei e coçou o pé dela. A moça olhou, reconheceu a raposa por causa do coral no pescoço, e disse: - Minha raposa querida, que é que eu posso fazer por você? Ela respondeu: - Meu dono, que matou o dragão, está aqui. Mandou que eu lhe pedisse um pouco da carne assada que o rei come.
Então a moça mandou chamar o cozinheiro e disse que ele preparasse um assado como o rei comia e o levasse até a porta da estalagem. Depois, a raposa pegou a bandeja, abanou bem a cauda para espantar as moscas que vinham atrás do assado, e o levou até seu dono.
Aí, o caçador disse ao estalajadeiro: - Como vê, senhor, tenho o pão e tenho a carne, mas agora quero a guarnição do prato, bem como o rei come.
Chamou o lobo e disse: - Caro lobo, traga-me um pouco da guarnição que acompanha esse assado que o rei come.
O lobo foi direto ao palácio, porque não tinha medo de ninguém. Quando chegou junto da filha do rei, deu um puxão no vestido dela, pelas costas. Ela teve que se virar e olhar para ele, e logo o reconheceu, por causa do coral no pescoço. Levou-o até seu quarto e perguntou: - Meu lobo querido, que é que eu posso fazer por você? O lobo respondeu:
- Meu dono, que matou o dragão, está aqui. Mandou que eu lhe pedisse um pouco da guarnição que acompanha o assado, bem como o rei come.
Então a moça mandou chamar o cozinheiro, que teve que preparar a guarnição, bem como o rei comia, e levar até a porta da estalagem, onde o lobo tirou a travessa da mão dele e a levou a seu dono.
Aí, o caçador disse ao estalajadeiro: - Como vê, agora eu tenho pão, carne e acompanhamento, mas também quero uma sobremesa, das que o rei come.
Chamou o urso e disse: - Caro urso, você gosta de doces. Traga-me um pouco da sobremesa que o rei come.
O urso saiu trotando para o palácio e todo mundo saía da frente dele. Mas quando chegou ao portão, os sentinelas o ameaçaram com seus mosquetes e não queriam deixar que ele passasse. Ele ficou de pé nas patas traseiras e bateu nas orelhas deles com as patas, para a direita e para a esquerda, e todos os sentinelas caíram. Então ele foi direto para onde estava a filha do rei, ficou bem atrás dela e deu uma rosadinha suave. Ela olhou para trás, reconheceu o urso, pediu-lhe que a seguisse até seu quarto e disse: - Meu urso querido, que é que eu posso fazer por você? Ele respondeu: - Meu dono, que matou o dragão, está aqui. Mandou que eu lhe pedisse um pouco da sobremesa que o rei come.
Ela mandou chamar o confeiteiro e ordenou que ele preparasse uns doces como o rei comia de sobremesa e levasse até a porta. Primeiro, o urso lambeu umas ameixas açucaradas que enfeitavam os doces e tinham rolado de cima deles, depois se levantou nas patas de trás, pegou a travessa e a levou até o dono.
O caçador então disse ao estalajadeiro: - Como vê, agora tenho pão, carne, acompanhamentos e sobremesa, mas ainda quero um pouco de vinho que o rei toma.
Chamou o leão e disse: - Caro leão, você gosta de beber de vez em quando. Traga-me então um pouco de vinho, do que o rei toma.
O leão saiu passando pela rua e as pessoas correram para tudo quanto era lado.
Quando chegou ao palácio, os guardas tentaram lhe barrar a entrada, mas ele deu um rugido e eles saíram correndo. Aí ele foi até os aposentos reais e bateu na porta com o rabo. A filha do rei abriu e levou um susto quando viu o leão, mas logo o reconheceu pelo fecho de ouro de seu colar de coral. Pediu que ele fosse com ela até o quarto e perguntou: - Meu leão querido, que é que eu posso fazer por você? Ele respondeu: - Meu dono, que matou o dragão, está aqui. Mandou que eu lhe pedisse um pouco do vinho que o rei toma.
Então ela mandou chamar o encarregado da adega e lhe ordenou que desse ao leão um pouco do vinho que o rei tomava. Mas o leão disse: - É melhor eu ir junto, para ter a certeza de que ele está pegando o vinho certo.
Foi com o encarregado até a adega e, quando chegaram lá, o funcionário queria pegar um pouco de vinho comum, do que os criados tomavam, mas o leão disse: - Espere aí! Vou provar esse vinho. O encarregado deu meio litro ao leão e ele bebeu tudo de um gole. Depois disse: - Não. Este não é o vinho certo.
O encarregado da adega olhou para ele espantado e foi então até outro barril, que tinha o vinho reservado para o marechal do rei. O leão disse: - Primeiro, vou provar esse vinho. Tirou meio litro, bebeu e disse: - Este é melhor, mas ainda não é o vinho certo. Isso deixou o encarregado da adega furioso. Tão furioso que disse: - Como é que um animal estúpido desses pode querer entender alguma coisa de vinho!
O leão deu uma patada tão forte atrás da orelha dele, que ele caiu sentado no chão, fazendo um barulhão. Quando se levantou, não disse nada, mas levou o leão até uma pequena adega separada, onde se guardava o vinho especial do rei, que ninguém jamais tocava. O leão tirou meio litro e provou. Depois, disse: - Ah, este sim pode ser o vinho certo.
Então, disse ao encarregado da adega que enchesse meia dúzia de garrafas, e depois subiram novamente as escadas. Quando chegaram lá fora, o leão estava ligeiramente alegre, e balançava de um lado para outro. O encarregado da adega teve que carregar o vinho até a porta, onde o leão segurou a alça da cesta nos dentes e levou o vinho até seu dono.
O caçador disse então ao estalajadeiro: - Como vê, agora tenho pão, carne, acompanhamentos, sobremesa e vinho, como o rei, e agora vou jantar com meus animais.
Sentou-se, comeu e bebeu, dividindo a comida e a bebida com a lebre, a raposa, o lobo, o urso e o leão. Estava feliz, porque via que a filha do rei ainda o amava. Quando acabou a refeição, disse para o estalajadeiro: - Como vê, senhor, comi e bebi como o rei come e bebe. Agora, vou até o palácio do rei casar com a filha dele.
O estalajadeiro se espantou: - Como é que pode? Ela está noiva, vai se casar hoje mesmo.
O caçador tirou do bolso o lenço que a filha do rei tinha dado a ele lá na montanha do dragão, e as sete línguas do monstro ainda estavam embrulhadas nele.
- Vou conseguir isso - disse ele - com a ajuda do que tenho aqui na mão. O estalajadeiro olhou para o lenço e duvidou: - Estou disposto a acreditar em qualquer coisa, menos nisso. Aposto a minha estalagem.
O caçador tirou da cintura uma bolsinha com mil moedas de ouro, colocou-a sobre a mesa e disse: - Aposto isto aqui contra a sua estalagem. Enquanto isso, o rei e sua filha estavam sentados à mesa real.
- O que é que todos aqueles animais que ficaram entrando e saindo do palácio queriam com você? - perguntou ele.
Ela respondeu: - Estou proibida de dizer, mas o senhor faria muito bem se mandasse buscar o dono desses animais.
O rei mandou um criado ir até a estalagem convidar o estranho para vir até o palácio. O criado chegou assim que o caçador tinha acabado de fazer sua aposta com o estalajadeiro.
O caçador disse ao estalajadeiro: - Como vê, o rei mandou seu criado me buscar, mas eu não vou assim. E respondeu ao criado: - Por gentileza, peça ao rei que me mande trajes reais e uma carruagem com seis cavalos e criados que me sirvam.
Quando o rei ouviu a resposta, perguntou à filha: - Que é que eu faço agora?
- O senhor faria bem se mandasse buscá-lo, como ele diz respondeu.
Então o rei mandou os trajes reais, a carruagem com seis cavalos e criados para servilo. Quando o caçador os viu chegar, disse ao estalajadeiro: - Como vê, mandaram me buscar, como eu pedi.
Vestiu os trajes reais, apanhou o lenço com as línguas do dragão e foi para o palácio. Quando o rei o viu chegar, perguntou à filha: - Como devo recebê-lo?
- O senhor faria bem se andasse ao seu encontro - respondeu ela.
O rei se adiantou, foi ao encontro do caçador e o convidou a entrar. Os animais foram atrás. O rei mandou que ele se sentasse a seu lado, perto de sua filha. Do outro lado estava sentado o marechal, porque era o noivo, mas não reconheceu o caçador. Então trouxeram as sete cabeças do dragão para mostrar a todos, e o rei disse: - O marechal cortou estas sete cabeças do dragão. Portanto, estou dando a ele a mão de minha filha em casamento.
Ouvindo isso, o caçador se levantou, abriu as sete bocas e perguntou: - O que aconteceu com as sete línguas do dragão?
O marechal ficou pálido de susto e não conseguia pensar em nenhuma resposta para dar. Finalmente, aterrorizado, acabou dizendo: - Dragões não têm línguas. O caçador disse: - Seria muito melhor se quem não tivesse língua fossem os mentirosos. As línguas de um dragão são a presa do matador do dragão.
Abriu o lenço e lá estavam, as sete. Aí ele pôs cada uma das línguas na boca em que ela se encaixava, e todas se ajustaram perfeitamente. Depois, ele pegou o lenço que tinha o nome da filha do rei bordado, mostrou a ela e lhe perguntou a quem ela o tinha dado.
Ela respondeu: - Ao homem que matou o dragão.
Em seguida, ele chamou os animais, pegou os cordões de coral e o fecho de ouro do leão, mostrou tudo à filha do rei e lhe perguntou a quem pertenciam. Ela respondeu: - O colar e o fecho de ouro eram meus. Eu os dividi entre os animais que ajudaram a matar o dragão.
- Quando eu estava exausto e me deitei para descansar depois do combate, o marechal veio e cortou minha cabeça enquanto eu dormia. Depois, carregou a filha do rei e disse que quem tinha matado o dragão era ele: Isso é mentira, como eu já provei, com as línguas, o lenço e o colar.
Em seguida, contou sua história. Contou como os animais o tinham salvo com uma raiz milagrosa, como ele tinha andado a esmo durante um ano até voltar à mesma cidade e como, então, tinha ficado sabendo pelo estalajadeiro que o marechal estava enganando todo mundo. O rei então perguntou à filha: - É verdade que quem matou o dragão foi este jovem?
- É, sim - respondeu ela. - Agora posso falar sobre o crime do marechal, pois todos ficaram sabendo sem que eu dissesse nada. Ele me tinha feito prometer guardar segredo. Por isso é que eu insisti para que o casamento não se celebrasse antes de um ano e um dia.
O rei mandou reunir seus doze conselheiros e lhes pediu que julgassem o marechal. A sentença o condenou a ser esquartejado por quatro bois. Dessa forma, o marechal foi executado e o rei deu a mão da filha ao caçador, que também foi nomeado regente de todo o reino. O casamento foi celebrado com muitos festejos e o jovem rei mandou chamar o pai verdadeiro e o pai adotivo e os cobriu de presentes. Também não se esqueceu do estalajadeiro, mas mandou buscá-lo e disse: - Como vê, senhor, casei-me com a filha do rei. Agora, sua estalagem é minha.
- De direito, é mesmo - concordou o estalajadeiro.
Mas o jovem rei disse: - A misericórdia é mais importante que o direito. Pode ficar com sua estalagem. E também vou lhe dar as mil moedas de ouro, de presente.
Aí tudo ficou bem com o jovem rei e a jovem rainha, que viveram felizes juntos. Ele ia sempre caçar, porque gostava muito, e seus fiéis animais sempre iam com ele.
Ora, acontece que havia uma floresta, não muito distante do palácio, que tinha fama de ser encantada. O que se contava é que quem entrava lá custava muito a sair. Mas o jovem rei queria muito ir caçar lá, e não deixou o velho rei em paz enquanto não obteve a permissão para ir. E então, partiu, com um grande séquito.
Quando chegou à floresta, viu uma corça branca e disse a seus homens: - Fiquem aqui até que eu volte. Vou caçar aquela bela corça.
Entrou na floresta e apenas seus animais o seguiram. Os homens esperaram até cair a noite. Como ele não voltava, eles foram para casa e disseram à jovem rainha: - O jovem rei foi perseguir uma corça branca na floresta encantada e não voltou mais.
Quando ela ouviu isso, ficou muito preocupada. Enquanto isso, ele perseguia a corça branca, mas não conseguia alcançá-la. Ela parecia estar ao alcance de um tiro às vezes, mas quando ele fazia pontaria e ia atirar, de repente a via dando saltos mais adiante, cada vez mais distante, até que acabou por desaparecer por completo.
Vendo que estava na floresta profunda, muito longe, ele pegou sua trompa de caça e tocou. Mas não houve resposta, pois seus homens não o ouviram. Quando caiu a noite, ele compreendeu que não ia poder voltar naquele dia. Então, apeou do cavalo, acendeu uma fogueira debaixo de uma árvore e se preparou para passar a noite.
Quando estava sentado com os animais à beira do fogo, achou que ouviu de repente uma voz humana. Procurou, mas não conseguiu ver nada. Depois, ouviu um gemido que parecia vir do alto. Olhou e viu uma velha sentada na árvore: - Ai, ai! - chorava ela. - Estou com tanto frio!
- Pois desça e venha se esquentar - chamou ele.
- Não - disse ela. - Seus animais iam me morder.
- Não se preocupe, vovó - disse ele. - Eles são mansos, não vão lhe fazer nada, pode descer.
Mas a velha era uma bruxa e disse: - Vou quebrar uma varinha e jogar aí embaixo. Bata nas costas deles, que assim não me machucam.
Ela jogou a varinha e ele bateu nos animais que, num instante, ficaram imóveis, transformados em pedra. Sem os animais para atrapalhar, ela num instante pulou lá de cima e tocou também o caçador com a varinha. No mesmo momento, ele virou pedra. Aí, dando uma gargalhada horrível, ela o arrastou, e aos animais, para um barranco onde já havia uma porção daquelas pedras.
Quando o jovem rei não voltou, a preocupação e o medo da jovem rainha foram ficando cada vez maiores. Ora, acontece que, nessa mesma ocasião, o outro irmão, que tinha ido para o leste quando se separaram, estava chegando a esse reino. Depois de procurar emprego sem encontrar, resolveu ir de vila em vila com os animais, que dançavam para distrair as pessoas. Depois de algum tempo, ele se lembrou da faca que eles tinham enfiado no tronco da árvore quando se separaram, e resolveu ir até lá para saber como estava o irmão. Quando chegou lá, viu que o lado da lâmina que correspondia ao irmão estava metade enferrujado e metade brilhante.
Isso é mau - pensou -, algo deve ter acontecido a meu irmão, mas talvez eu ainda possa salvá-lo, porque metade da lâmina está brilhante.
Saiu caminhando para oeste com os animais e, quando chegou aos portões da cidade, um sentinela veio lhe perguntar se queria que mandasse anunciar sua chegada para a jovem rainha, sua esposa, porque ela estava muito preocupada, com medo de que ele tivesse morrido na floresta encantada. É que o jovem rei e o irmão eram tão parecidos que o sentinela os confundiu, ainda mais porque o irmão também tinha aquele bando de animais selvagens que o seguiam. Ele entendeu o erro do sentinela e pensou: é melhor eu fazer de conta que sou ele, assim fica mais fácil salvá-lo.
Por isso, deixou que o sentinela o levasse ao palácio, onde foi recebido com muita alegria. Sua jovem esposa também achou que era o marido dela e perguntou porque ele tinha demorado tanto.
- Eu me perdi na floresta e não consegui achar o caminho - respondeu ele.
De noite, ele foi levado ao leito real, mas colocou uma espada de dois gumes entre ele e a jovem rainha. Ela não sabia porque, mas ficou com medo de perguntar.
E assim se passaram alguns dias, em que ele tentou descobrir tudo o que podia sobre a floresta encantada. Depois disse: - Vou lá caçar novamente.
O rei e a jovem rainha tentaram dissuadi-lo, mas ele insistiu e partiu com um grande séquito. Quando chegou à floresta, aconteceu com ele a mesma coisa que tinha acontecido ao irmão. Viu uma corça branca e disse a seus homens: - Fiquem aqui até eu voltar. Vou caçar essa bela corça branca. Cavalgou para dentro da floresta, seguido pelos animais.
Mas não conseguiu alcançar a corça e acabou se embrenhando tão profundamente na mata que teve que passar a noite lá. Depois que acendeu a fogueira, ouviu alguém gemendo no alto: - Ai, ai! Estou com tanto frio! Ele olhou para cima, viu a bruxa na árvore e disse: - Pois desça e venha se esquentar!
- Não - disse ela. - Seus animais iam me morder. Ele então respondeu: - Não se preocupe, vovó. Eles são mansos, não vão lhe fazer nada, pode descer. Então ela disse: - Vou quebrar uma varinha e jogar aí embaixo. Bata nas costas deles, que assim não me machucam.
Quando ouviu isso, o caçador desconfiou da velha: - Não vou bater nos meus animais. Desça logo ou eu subo aí e pego você - disse ele.
- Não me faça rir - respondeu a velha. - Você não pode me fazer nada.
Ele então ameaçou: - Se você não descer, eu lhe dou um tiro. - Pois pode dar - desafiou ela. - Não tenho medo nenhum das suas balas.
Ele mirou e atirou, mas a bruxa era à prova de balas. Ficou dando gargalhadas e gritando: - Você não vai conseguir me acertar!
Mas o caçador era muito esperto. Arrancou três botões de prata do paletó e carregou a arma com eles, porque contra a prata não havia poder mágico. No momento em que ele puxou o gatilho, ela despencou aos berros. Ele pôs o pé em cima dela e disse: - Sua bruxa velha, se você não me disser imediatamente onde está o meu irmão, eu lhe pego com as duas mãos e jogo você no fogo, já, já!
Ela ficou com tanto medo que pediu clemência e disse: - Ele e os animais estão caídos naquele barranco, viraram pedra. Ele fez a velha levá-lo até o lugar e a ameaçou: - Sua macaca velha! Devolve a vida imediatamente a meu irmão e a todas as criaturas que estão aí, ou então vai para o fogo!
Ela pegou uma varinha e tocou as pedras. O irmão e os animais voltaram à vida. E muitos outros homens também, mercadores, artesãos, pastores. Todos se levantaram, agradeceram ao caçador por libertá-los e foram para casa. Os gêmeos se abraçaram e se beijaram, contentíssimos por se encontrarem novamente. Agarraram e amarraram a bruxa e a jogaram na fogueira. Quando ela acabou de queimar, a floresta se abriu sozinha e deu para ver o palácio real à distância, a mais ou menos quatro ou cinco milhas dali.
Os dois irmãos voltaram juntos e, pelo caminho, foram contando o que tinha acontecido com cada um. Quando o mais jovem disse que era regente de todo o país, o outro disse: - Eu descobri, porque, quando eu cheguei ao palácio e me confundiram com você, me deram honras reais. A jovem rainha achou que eu era o marido dela, e tive que sentar ao lado dela na mesa e dormir na sua cama.
Quando o jovem rei ouviu isso, ficou tão zangado e com tanto ciúme que puxou a espada e cortou fora a cabeça do irmão. Mas quando viu que ele estava caído, morto, e viu o sangue vermelho escorrendo, ficou transtornado de tristeza.
- Meu irmão me salvou - gritava -, e foi assim que eu agradeci!
Chorou e se lamentou, mas depois sua lebre se aproximou e se ofereceu para ir buscar um pouco da raiz da vida. Saiu a toda velocidade e chegou de volta em tempo. Deu para ressuscitar o irmão morto, e ele nem percebeu a cicatriz.
Depois, continuaram andando e o irmão mais moço disse: - Você se parece comigo, está usando roupas reais, como eu, e os animais seguem você como me seguem. Vamos entrar por dois portões opostos e aparecer ao mesmo tempo diante do velho rei, vindo de direções diversas.
Assim, eles se separaram e depois, dois sentinelas, um de cada portão, chegaram ao mesmo momento junto do velho rei para anunciar que o jovem rei e seus animais estavam voltando da caçada. O velho rei disse: - Impossível. Os dois portões ficam longe um do outro, é uma caminhada de uma hora.
Mas nesse instante os dois irmãos entraram no pátio, vindos de duas direções opostas, e ambos subiram as escadas ao mesmo tempo. O rei disse à filha: - Diga-me qual dos dois é seu marido. São tão iguais que não sei.
Ela não conseguia descobrir e estava muito espantada, mas depois se lembrou do colar que tinha dado aos animais. Olhou bem para eles e descobriu o fecho de ouro em um dos leões.
- O meu marido é aquele que este leão seguir - disse, toda contente. O jovem rei riu e disse: - É, está certo.
Sentaram-se juntos à mesa, comeram, beberam e se divertiram. Nessa noite, quando o jovem rei foi para a cama, a esposa perguntou: - Por que foi que você botou uma espada de dois fios na cama nestas últimas noites? Pensei que você ia me matar...
Aí ele ficou sabendo como seu irmão lhe tinha sido fiel.
Volt egyszer két testvér, az egyik gazdag, a másik meg szegény. A gazdag aranymíves volt és gonosz szívű; a szegény söprűkötésből élt, s jó és becsületes ember volt. Ennek a szegénynek volt két fia, két ikertestvér; úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. El-eljárogattak gazdag nagybátyjuk házába, és rendszerint kaptak ott valami kis ételmaradékot. Egyszer a szegény ember rőzséért ment az erdőbe. Az egyik fán megpillantott egy különös madarat: színarany volt s olyan szép, amilyet még sosem látott. Fölkapott egy kavicsot, megcélozta, és el is találta, de éppen csak annyira, hogy a kő egy kicsit meghorzsolta a madár tollát. A madár elrepült, de egy aranytoll lehullott a szárnyából a földre. A szegény ember fölvette, és elvitte a gazdag testvérének.
- Ez bizony színarany - mondta az, és sok pénzt adott neki érte. Másnap a szegény ember fölmászott egy nyírfára, gallyat akart szedni róla. Egyszerre csak megrebbent a lomb, és kirepült belőle az aranymadár. A szegény embernek nem sokat kellett keresgélnie, hamarosan rábukkant a fészekre. Egy tojást talált benne, színtiszta aranyból. Fogta, azt is elvitte a bátyjának.
- Színaranyból van ez is - mondta a gazdag testvér, s megint megadta busásan az árát. Hanem a végén hozzátette: - Most aztán már magát a madarat szeretném.
A szegény ember harmadszor is kiment az erdőbe, s mikor látta, hogy a madár most is ott ül a fán, fölkapott egy kavicsot, s úgy megdobta, hogy nyomban leesett. Fölvette, elvitte a testvérének, s kapott érte egy nagy halom aranyat.
"No ezzel már kezdhetek valamit" - gondolta, és elégedetten hazament. Az aranymíves azonban agyafúrt ember volt, nagyon jól tudta, miféle jószág ez a madár. Beszólította a feleségét, s így szólt hozzá:
- Süsd meg nekem az aranymadarat, de vigyázz, nehogy valami híja legyen! Az egészet mindenestül én magam akarom elfogyasztani!
Tudta ugyanis, hogy aki ennek a madárnak a szívét meg a máját megeszi, az élete fogytáig minden áldott reggel egy aranyat talál a vánkosa alatt.
Az asszony megkopasztotta a madarat, nyársra húzta, és sütni kezdte. Közben azonban valami dolga akadt odakint az udvaron. Azalatt a söprűkötő két gyereke beszaladt a konyhába. Kíváncsian nézték a nyársat, forgattak rajta egyet-kettőt, szimatolták a jó sültszagot, és nagyon megkívánták a madárpecsenyét. És mert a forgatás közben két darabka lepottyant a serpenyőbe, azt mondta az egyik:
- Együk meg ezt a pár falatkát, nagyon éhes vagyok, úgysem veszik észre. Neki is láttak nyomban, egyik az egyik darabkának, másik a másiknak. Közben visszajött az asszony is. Látta, hogy a gyerekek rágnak valamit.
- Mit esztek? - kérdezte tőlük.
- Két darabka leesett a madárból - felelték -, gondoltuk, azt megehetjük.
- Jaj nekem! - ijedt meg az asszony. - Hiszen az a szíve meg a mája volt; mit szól az uram, ha észreveszi, hogy híja van a madárnak!
Gyorsan levágott egy kiskakast, kivette a szívét meg a máját, rászúrta a nyársra, s amikor a pecsenye kisült, föltálalta az aranymívesnek.
Az magára zárta az ajtót, s mohón nekilátott a falatozásnak, először megette a szívet meg a májat, aztán a combját, a mellét, a szárnyát, nem hagyott belőle egy falatkát sem.
Másnap reggel, amint a szemét kinyitotta, első dolga volt, hogy a párnája alá nyúlt. Hanem egy fia arany nem sok, annyit sem talált alatta.
A söprűkötő két gyereke még csak nem is sejtette, milyen nagy szerencse érte őket. Nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel egyszer csak kigurult valami a vánkosuk alól, lepottyant a földre, és csendült egyet.
- Nézd csak, de szép fényes kis guriga! - kiáltotta az egyik. Hamar fölvették, akkor látták, hogy arany. Mutatták az apjuknak; az is csak ámult-bámult: hogyan kerül aranypénz az ő gyerekeinek a feje alá?
A dolog másnap, harmadnap is megismétlődött. A szegény ember aggódni kezdett, hogy a végén még baj lehet a dologból; elment a bátyjához, és elmondta neki, hogy a két fiának minden reggelre egy-egy arany terem az ágyában.
A gazdag ember rögtön sejtette, mi történhetett.
"Ezek a hitvány kölykök elették előlem az aranymadár szívét és máját - mondta magában. - De ez egyszer nem viszik el szárazon: lakolni fognak érte!"
Így szólt az öccséhez:
- Az a két gyerek az ördöggel cimborál, mert ilyesmi nem történhetik tisztességes úton. Vigyázz, még nagy bajod lehet belőle; ne tűrd őket tovább a házadban! Ha te el nem kergeted őket, nekem kell majd rendet teremtenem a házad táján!
A söprűkötő attól félt, hogy a bátyja végül még elemészti a két fiút.
"Még mindig jobb nekik, ha kiteszem a vadonba, és a sorsukra hagyom őket, úgy talán megmenekülnek" - gondolta.
Nagy búsan föltarisznyázta a gyerekeket, kiment velük az erdőbe, mintha csak a favágáshoz vinné őket segítségnek; aztán mikor jól bent jártak már a rengetegben, fájó szívvel mind a kettőt megcsókolta és elszaladt.
A gyerekek összevissza futkostak az erdőben, keresték az utat hazafelé, de hiába, inkább mind beljebb és beljebb tévedtek. Végül is egy vadász talált rájuk.
- Hát ti kinek a gyerekei vagytok? - kérdezte az tőlük.
- A szegény söprűkötő fiai volnánk - felelték, s elmesélték neki, hogy az apjuk nem akarta tovább megtűrni őket a házában, mert minden reggel egy arany terem a párnájuk alatt.
- Nincs abban semmi rossz - mondta a vadász -, ha amellett becsületesek maradtok, és nem lesztek naplopók.
A jó embernek megtetszett a két fiú, neki magának nem volt gyerekre, hát hazavitte őket magával, s azt mondta nekik:
- Mostantól fogva én leszek az apátok, én foglak fölnevelni benneteket. Megtanította őket a vadászmesterségre, az aranyat pedig, ami reggelente a vánkosuk alatt termett, félretette, hogy hiánytalanul mind meglegyen, ha majd egyszer szükség lesz rá.
Mikor aztán fölserdültek, nevelőapjuk egy szép napon magával vitte őket az erdőbe.
- Itt az ideje, hogy megpróbálkozzatok a mesterlövéssel. Ha sikerül, fölszabadítlak benneteket, és igazi vadászok lesztek.
Kimentek a lesre, és sokáig várakoztak, de vad nem mutatkozott. Végül aztán a vadász észrevette, hogy az erdő fölött ék alakban egy dunnalúdraj úszik. Odakiáltott az egyik fiúnak:
- Lőj le egyet az ék mind a három sarkáról!
Mindegyik lövés talált, a fiú kiállta a próbát. Csakhamar feltűnt egy második raj is, olyan alakban szállt, amilyen egy írott kettes. A vadász most a másik fiúnak kiáltott át, hogy lőjön le egyet mindegyik sarkáról. Annak is sikerült, az is kiállta a próbát. Erre a nevelőapjuk így szólt:
- Felszabadítlak benneteket; mától fogva kitanult vadászok vagytok.
A fiúk tanakodni kezdtek egymás közt, mitévők legyenek, mit kezdjenek a szabadságukkal.
- Nem volna szép, ha tovább is a nevelőapánk nyakán élnénk, foglalkozás után kell néznünk - mondta az egyik.
- Igazad van - felelte a másik -, csakhogy mielőtt beállnánk valahová, előbb világot kellene látnunk. Hiszen itt élünk gyerekkorunk óta, s ezen a rengetegen kívül nem ismerünk semmit.
Este aztán, mikor vacsorához ültek, így szóltak a nevelőapjukhoz:
- Kedves apánk, kitanultuk a mesterségünket, most már egy kicsit körül szeretnénk nézni a nagyvilágban. Ha megengeded, elindulnánk szerencsét próbálni.
- Ez derék vadászhoz illő beszéd - mondta az öreg -, magamnak is ez volt a kívánságom. Menjetek csak, kísérjen a jó szerencse utatokban! Csakhamar eljött a búcsúzás napja. A vadász egy-egy jó puskát ajándékozott nekik.
- Vigyetek magatokkal a megtakarított aranyotokból is annyit, amennyi csak kell - mondta.
Elkísérte őket egy darabon, s amikor végleg búcsút vettek egymástól, még egyszer megölelte őket, s egy fényes pengéjű kést nyújtott át nekik.
- Fiaim, ha valaha elválik az utatok egymástól, szúrjátok be ezt a kést az általútnál egy fába. Amelyikőtök oda visszatér, leolvashatja a késről a testvére sorsát.
- Hogyan, kedves apánk? - kérdezték a fiúk.
- Úgy, hogy a kés pengéjének két lapja van; az egyik jelenti az egyiketek életét, a másik a másikotokét. Ha fényes marad, jó sorsot jelent; ha megrozsdásodik, az a halál jele.
A fiúk eltették a kést, és nekivágtak a nagyvilágnak. Nemsokára bejutottak egy erdőbe. Akkora rengeteg volt, hogy egy nap alatt át sem bírtak vágni rajta; ott lepte őket az éjszaka. Másnap megint egész nap mentek, mégsem kerültek ki a vadonból. Elfogyott az ennivalójuk is, hát azt mondja az egyik:
- Lőnünk kell magunknak valamit, különben fölkopik az állunk. Megtöltötte a puskáját, s körülnézett. Éppen arra szaladt egy öreg nyúl, azt célba vette.
Hanem a nyúl fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két nyulacskát adok neked.
Beugrott a bozótba, és már hozta is a két nyuszit. De azok olyan bátran játszadoztak, olyan kedvesek voltak, hogy a vadászoknak nem volt szívük megölni őket. Megsimogatták a két kicsi jószágot, azok meg hozzájuk szegődtek, és ott ügettek hűségesen a nyomukban.
Ahogy továbbmentek, egyszerre csak egy róka osont el előttük. Kapták a puskájukat, le akarták lőni, de a róka fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisrókát adok neked.
És már hozta is a két rókafit. A vadászok azokat sem akarták megölni, hanem a nyuszik mellé szoktatták őket, s így mentek tovább a kíséretükkel. Nem sokáig mentek, mert egyszerre csak egy farkas bukkant eléjük a sűrűből. Nosza, megcélozták, de a farkas fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisfarkast adok neked.
Azt a két farkaskölyköt is odacsapták a többi állat mellé, a kíséretükbe. Kisvártatva egy medve cammogott elő a bozótból, de annak sem volt kedve a fűbe harapni, hát fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kismackót adok neked.
A két bocsot a többi állat mellé adták pajtásul, úgyhogy most már nyolcan voltak.
Így mentek tovább, de hamarosan megtorpantak, mert ijesztő ordítással hirtelen egy oroszlán rontott ki a sűrűből. Dühösen rázta a sörényét, de a vadászok nem rettentek meg tőle, hanem célba vették. Erre az oroszlán is megszólalt:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kölykömet adom neked.
És letette eléjük a két csemetéjét. Ezzel aztán a vadászoknak volt két kis oroszlánjuk, két medvebocsuk, két farkaskölykük, két rókafiúk meg két nyuszijuk. Az állatok követték őket, szolgáltak nekik, hanem ezzel a vadászok meg egyáltalán nem verték el az éhüket. Odaszóltak hát a rókafiknak:
- Halljátok-e, alamuszik! Ti ügyesek is vagytok, ravaszdik is vagytok, kerítsetek nekünk valami ennivalót!
- Nem messze ide van egy falu - felelték -, hoztunk már onnét egy-két tyúkot; megmutatjuk, merre visz oda az út.
A fiúk bementek a faluba, az aranyukért vásároltak maguknak egyet-mást, megetették az állataikat, aztán vonultak tovább. A rókafik jól ismerték a környéket, tudtak minden baromfiudvart, mindig útbaigazíthatták a vadászokat.
Így vándoroltak egy ideig, de sehogyan sem sikerült olyan szolgálatot találniuk, hogy együtt maradhattak volna.
- Nem megy másképp, el kell válniuk az útjainknak - mondták.
Megosztoztak az állatokon, mindegyiknek jutott egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl. Akkor aztán elbúcsúztak, megfogadták, hogy halálukig híven szeretik egymást, s a kést, melyet a nevelőapjuktól kaptak, belevágták egy fának a derekába. Aztán az egyik ment nyugatnak, a másik meg keletnek.
A kisebbik, ahogy ment, mendegélt, egyszer csak beért az állataival egy városba. Színig fekete fátyollal volt ott bevonva minden. Beállított egy fogadóba, megkérdezte a kocsmárost, kaphatna-e szállást az állatainak. A kocsmáros egy istállóba vezette őket. Az istálló falán volt egy rés. A nyúl kibújt rajta, és hozott magának egy fej káposztát. A róka is kibújt, és hozott magának egy tyúkot. Amikor azt megette, elhozta a kakast is utána. A farkas meg a medve meg az oroszlán azonban túl nagy volt, nem fért ki a lyukon. Erre a kocsmáros kiengedte őket a rétre. Ott egy tehén feküdt a füvön, azzal jóllaktak. A vadász, miután gondoskodott az állatairól, megkérdezte a gazdától, mit jelent ez a sok gyászlepel a városban.
- Azt, hogy holnap meghal a király egyetlen lánya - felelte a kocsmáros.
- Olyan nagy beteg? - tudakolta a vadász.
- Dehogyis beteg! Makkegészséges, mégis meg kell halnia.
- Ugyan miért?
- A város szélén van egy magas hegy, azon lakik egy sárkány. Minden esztendőben egy ifjú lányt követel magának, különben az egész országot elpusztítja. Minden lányt nekiadtunk már, nem maradt, csak a király lánya; de nincs kegyelem, őt is ki kell szolgáltatnunk neki, s ennek éppen holnap van a napja.
- De hát miért nem ölik meg a sárkányt? - kérdezte a vadász.
- Hajaj - felelte a kocsmáros -, sok derék vitéz megpróbálta már, s mind az életével fizetett érte! Pedig a király megfogadta, hogy aki legyőzi a sárkányt, ahhoz feleségül adja a lányát, s holta után az ország is az övé lesz.
Erre aztán a vadász nem szólt többet egy szót sem. Másnap reggel azonban előszólította az állatait, s elindult velük a sárkányhegyre.
Állt a hegyen egy kápolna, volt az oltárán három teli serleg, mellette meg egy táblán írás, hogy aki ezt a három serleget kiissza, egyszeriben a világ legerősebb embere lesz, s azt a kardot fogja forgatni, amelyik a kápolna küszöbe alá van elrejtve. A vadász nem ivott egyetlen kortyot sem, hanem kiment, és kiásta a kardot, de a helyéről sehogyan sem bírta elmozdítani. Visszament hát a kápolnába, és kiürítette a három serleget. Egyszerre megsokszorozódott az ereje, könnyedén fölemelte a kardot, és megsuhogtatta.
Közben elérkezett az idő, amikor a királykisasszonyt ki kellett adni a sárkánynak. Búsan indult el a menet a királyi palotából: elöl a szépséges királykisasszony az édesapjával, utánuk a marsall meg az egész udvari nép; a város lakossága meg sorfalat állt az utcán, amerre elvonultak, s vége-hossza nem volt a kesergésnek, jajgatásnak. Mikor a hegy aljába értek, a királylány búcsút vett az édesapjától, fölnézett a hegyre, meglátta fönt a vadászt az állatokkal; azt hitte, már a sárkány várja, és elsápadt félelmében; hanem aztán arra gondolt, hogy ha megfutamodnék, elpusztulna az egész város, és mégiscsak nekivágott a keserves útnak.
A király nagy búsan hazaindult az udvari néppel; előzőleg azonban meghagyta a marsallnak: rejtőzzék el valahol a hegy alatt, s onnét a távolból figyelje meg, mi történik a királykisasszonnyal.
Az szegény csak ment, ment egyre följebb, és már se élő, se holt nem volt a félelemtől. Odafönt a tetőn azonban nem a sárkány fogadta, hanem a fiatal vadász.
- Szépséges királykisasszony - mondta neki -, ne essél kétségbe; fogadom, hogy megmentem az életedet, csak bízzál bennem!
Azzal bevezette a kápolnába, és rázárta az ajtót, nehogy valami bántódása essék. Mert akkor már fölhangzott a távolban a sárkány rettenetes üvöltése. Jött a hétfejű szörnyeteg, szakadt róla a tajték, csikorgatta dühében a fogát.
- Hát te mit keresel itt? - üvöltött a vadászra.
- Téged kereslek - felelte az ifjú -, meg akarok vívni veled.
- No, ha meguntad az életedet, csak rajta! - sziszegte a szörnyeteg. - Sok jó vitéz itt hagyta már a fogát, majd elbánok veled is!
Fújni kezdte mind a hét torkából a lángot, úgyhogy a fű nyomban tűzet fogott, s egykettőre odalett volna a vadász, megég, megfúl nyomorultul, ha az állatok oda nem szaladnak, és hamarosan el nem tapossák a tüzet.
A sárkányt csak annál jobban felbőszítette a kudarc. Rárontott a fiúra, de az megsuhintotta a kardját, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegőben aztán egy csapásra levágta a szörnyeteg három fejét.
Azt mintha csak most öntötte volna el a düh igazában! Fölvetette magát a magasba, köpte a szikrát, okádta a lángot, rá akart ugrani a vadászra. Az félrehajolt előle, s egy ügyes csapással újabb három fejét levágta.
Most már bágyadni kezdett a sárkány, lerogyott a földre, de aztán még egyszer összeszedte az erejét, s újra neki akart menni ellenfelének; a fiú azonban megint kikerülte, s egy gyors suhintással leterítette.
Akkor előszólította az állatokat. Azok rárohantak a szörnyetegre, és ízekre tépték.
Vége volt hát a harcnak. A vadász kinyitotta a kápolnaajtót: ott feküd a királylány ájultan a földön; mert amíg viaskodtak, szegényke eszméleté vesztette a nagy rettegésben.
A vadász ölbe vette, kivitte, s ahogy magához tért, és fölnyitotta a szemét, megmutatta neki a sárkány tetemét. A királylány boldogan rámosolygott, s azt mondta:
- Most aztán te leszel az én édes férjem, mert apám annak ígért, aki legyőzi a sárkányt.
Aztán lecsatolta korallgyöngyös nyakravalóját, és jutalmul szétosztotta az állatok közt; az aranycsatot az oroszlán kapta. Keszkenőjét pedig, melybe bele volt hímezve a neve betűje, a vadásznak adta. Az meg odament a sárkányhoz, s kimetszette mind a hét fejéből a nyelvét, belecsavarta a keszkenőbe, és jól elrejtette.
Hanem ekkor már ő is érezte, hogy igen ellankadt a küzdelemtől.
- Fáradtak vagyunk, bágyadtak vagyunk mind a ketten, aludjunk egyet mondta a királylánynak.
Lefeküdtek szépen a fűbe, a vadász meg előhívta az oroszlánt.
- Te fogsz vigyázni, nehogy valaki meglepjen álmunkban - mondta neki. Azzal mindketten elaludtak.
Az oroszlán melléjük telepedett, és virrasztani kezdett, de ő is fáradt volt a viadaltól, hát odaszólította a medvét.
- Gyere ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet - mondta neki.
A medve odaült, de mert ő is fáradt volt, szólt a farkasnak:
- Telepedjél ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.
A farkas odatelepedett, de fáradt volt ő is, hívta a rókát:
- Feküdj ide mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.
A róka melléje feküdt, de fáradt volt, mondta a nyúlnak:
- Heverj mellém, s kelts föl, ha valami gyanúsat látsz; alszom egyet.
A nyúl leheveredett; fáradt volt szegény ő is, de neki már nem maradt senki, akinek a parancsot továbbadhatta volna. Mit tehetett egyebet? Szó nélkül elszunnyadt.
Aludtak mind: a királylány, a vadász, az oroszlán, a medve, a farkas, a róka meg a nyúl. Aludtak édesen, mélyen.
A marsall, mint tudjuk, a király rendeletére ottmaradt a hegy alatt; figyelnie kellett neki, mi történik, mi lesz a királylánynak a sorsa.
Hát eleinte bizony nem nagyon figyelt az semmit! Behúzódott egy bokorba, hátat fordított hegynek, sárkánynak, királykisasszonynak, s úgy félt, hogy még a foga is összekoccant. Hanem aztán, mikor odafent elcsendesedett a harci lárma, mégiscsak összeszedte magát, és kidugta a fejét a bokorból. Lesett, figyelt fülelt, de semmi gyanúsat nem észlelt; mindenütt nyugalom, békesség volt.
A marsall nagy óvatosan kimászott rejtekhelyéről, s eleinte lapulva, később már egészen bátorságos léptekkel nekiindult a hegynek.
Felért a tetőre, s mit látott? Ott hevert előtte szétszaggatva a sárkány, kissé odébb pedig egy fának az árnyékában szép csendesen aludt a királylány. Egy vadásznak az ölébe hajtotta a fejét; mellettük pedig, mintha csak felsorakoztatták volna őket, egy oroszlán, egy medve, egy farkas, egy róka meg egy nyúl feküdt, valamennyien mélységes mély álomban.
Elvetemült, gonosz ember volt a marsall. Odalopakodott, kihúzta a kardját, s egyetlen suhintással levágta a vadász fejét. Aztán ölébe kapta a királylányt, és leszaladt vele a hegyről.
Útközben a királykisasszony fölébredt; megijedt, halkan felsikoltott. Akkor a marsall letette, és így szólt hozzá:
- A kezemben van az életed, engedelmeskedned kell nekem. Azt fogod mondani, hogy én öltem meg a sárkányt, értetted?
- Már hogyan mondhatnám, mikor egy vadász ölte meg az állataival? - felelte a királylány.
A marsall erre dühösen kirántotta a kardját, s a hegyét nekiszegezte a királykisasszony szívének.
- Vigyázz, mert ha nem fogadsz szót nekem, tüstént véged van!
Szegény királylány egy ideig kérlelte a gonosz embert, rimánkodott neki, s vagyont, gazdagságot ígért az elvetemültnek, ha jobb belátásra tér. De az hajthatatlan volt, s a királykisasszonynak végül engednie kellett, ha nem akart ott rögtön keserves halált halni.
Mikor a palotába értek, a marsall ment egyenesen a király elébe. Nagy gyászban találta azt is meg a királynét is, hiszen azt hitték, édes egy lányukat már régen széttépte a sárkány. Hogy megörültek, amikor épségben látták viszont kedves gyermeküket! Hanem a marsall nem hagyott nekik időt az örvendezésre; előlépett, és harsány hangon kiáltotta:
- Megöltem a sárkányt, megszabadítottam a királykisasszonyt, megmentettem az országot! Kérem a megígért jutalmat: uram királyom, add hozzám feleségül a leányodat!
- Igazat beszél a marsall? - fordult a király a lányához.
- Ő tudja, mit mond - felelte a királykisasszony. - Én azonban kikötöm, hogy csak egy esztendő és egy nap múlva ülhetjük meg a lakodalmat.
Mert azt remélte, addig csak megtud valamit a szíve kedves vadászáról.
A sárkányhegyen meg ezalatt az állatok békén aludtak halott gazdájuk mellett. Jött egy kövér darázs, rászállt a nyúl orrára, de az elhessentette, aludt tovább. Jött a darázs másodszor is; a nyúl megint elhessentette, és megint csak aludt tovább. A darázs harmadszor is odaszállt, beleszúrt egy nagyot a nyúl orrába. Erre a nyuszi tüstént felébredt, és ijedten fölkeltette a rókát, a róka a farkast, a farkas a medvét, a medve az oroszlánt. Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és látta, hogy a királylánynak nyoma sincs, a gazdájuk meg halott. Elkezdett rettenetesen üvölteni:
- Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl?
A medve meg a farkasnak:
- Miért nem keltettél föl?
A farkas a rókának:
- Miért nem keltettél föl?
A róka pedig a nyúlnak:
- Miért nem keltettél föl?
Szegény nyúl nem tudott mit felelni, ő lett a bűnbak. Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte őket:
- Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit vétettem, életre keltem a gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér, aki azt a szájába veszi, minden sebből és betegségből kigyógyul. Csak az a baj, hogy egy kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét.
- Nem bánom, megkegyelmezek az életednek - mondta az oroszlán -, de egy nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben véged! A nyúl nekiiramodott, kerek egy nap múlva vissza is tért, hozta a gyökeret. Az oroszlán a helyére illesztette a halott fejét, a nyúl meg beletette a gyökeret a szájába. A vadász teste azon nyomban összeforrott. Szíve verni kezdett; megindult benne az élet, úgyhogy csakhamar felébredt.
Nagyon elbúsult, amikor csak hűlt helyét találta a királylánynak. Hiába kérdezősködött felőle az állatoknál, azok nem tudtak róla semmit.
"Biztosan elszökött, amíg aludtam - gondolta a vadász -, így akart megszabadulni tőlem."
Azzal fölkerekedett az állatokkal, és nekivágott búfelejteni a nagyvilágnak. Vándorolt nagy búsan faluról falura, városról városra, táncoltatta a piacokon az állatait, de sehogyan sem tudott megvigasztalódni, egyre csak fájt a szíve a királylány után.
Telt-múlt az idő; kerek egy esztendeje volt a sárkányviadalnak, amikor megint elvetődött abba. a városba, ahol a királykisasszony lakott.
Ott most minden ház csupa vidám pirossal volt fellobogózva.
A vadász megint betért a fogadóba, és első dolga volt megkérdezni a kocsmárost:
- Mondja csak, gazduram, mit jelent ez? Egy évvel ezelőtt csupa gyász volt a város, most meg csupa bíbor?
- Egy évvel ezelőtt volt a napja, hogy a királylányt ki kellett adni a sárkánynak, akkor azért gyászoltunk. A marsall azonban legyőzte a szörnyeteget, és elnyerte a királykisasszony kezét; holnap lesz a lakodalmuk, ezért virul ma bíborpirosban a város.
A vadász jót aludt az éjszaka, aztán másnap délben csak úgy félvállról odaszólt a kocsmárosnak:
- Elhiszi-e, gazduram, hogy én itt ma a király asztaláról való kenyeret fogok enni?
- No, én száz aranyat teszek ellene, hogy abból ugyan semmi nem lesz! - mondta a kocsmáros, és az asztalra dobott egy teli erszényt.
A vadász állta a fogadást, ő is letett egy erszényt száz arannyal. Aztán odaszólt a nyúlnak:
- Hallod-e, tapsifüles, szaladj csak, hozz nekem a király kenyeréből!
S a nyúl, mert ő volt a legkisebb, nem adhatta tovább senkinek a parancsot, mehetett ő maga. Nem nagyon tetszett neki a dolog. "Ej, ej - gondolta magában -, ha én így magányosan végigügetek a városon, ahány szelindek van, mind a nyakamon terem!" Így is lett, a kutyák dühösen a nyomába eredtek, mind meg akarta szabdalni egy kicsit az irháját. Hanem a nyúl vágtatott, ahogy bírt, aztán egyszer csak hopp! - beugrott a palota kapuja mellett egy olyan faköpenybe, amilyenbe az őrök eső elől szoktak behúzódni. A kutyák mindenáron ki akarták cibálni onnét, de a katona, aki ott silbakolt, nem ismert tréfát, közibük vágott a puskája agyával, úgyhogy üvöltve, vonítva iszkoltak el onnét. A nyúl, mikor látta, hogy már tiszta a levegő, fogta magát, beugrott a palotába, futott egyenest a királylányhoz, lekuporodott a széke alá, és kapirgálni kezdte a lábát.
- Ejnye, mit akarsz? - mondta a királylány, mert azt hitte, a kiskutya nyűgösködik.
A nyúl másodszor is megkaparta a lábát.
- Ejnye, mit akarsz? - mondta újra a királylány, megint azt hitte, a kiskutya okvetetlenkedik.
A nyúl azonban nem tágított, s harmadszor is megkaparta a lábát. Erre már a szék alá kukkantott a királylány, és nyomban megismerte a nyulat, mert hiszen az ő hajdani korallgyöngyös nyakravalójának egyik darabját viselte. Lehajolt érte, ölébe vette, bevitte a kamrájába.
- Kedves nyulam, mit kívánsz? - kérdezte tőle.
- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, s elküldött, kérjek neki a király kenyeréből - felelte a nyúl.
Nagyon megörült a királylány, hívatta nyomban a péket, meghagyta neki, hozzon tüstént egy kenyeret abból, amit a királynak sütött.
- Engem is haza kell ám vinnie a péknek, különben megszabdalnak a szelindekek! - mondta a nyuszi.
A pék el is vitte egészen a fogadó küszöbéig, ott a nyúl hátsó két lábára állt, elülső két lábára vette a kenyeret, s odavitte a vadásznak. Az meg nevetve odaszólt a kocsmárosnak:
- No, gazduram, enyém a száz arany!
A kocsmáros nagyon csodálkozott a dolgon; de a vadász folytatta:
- Kenyerem már volna, most már a király sültjéből is szeretnék enni.
- Azt szeretném látni! - mondta a kocsmáros, fogadni azonban már nem volt kedve.
A vadász meg hívta a rókát:
- Hallod-e, róka koma, hozz nekem egy szeletet a király sültjéből!
A róka már jobban tudta a járást, úgy óvakodott tova kertek alatt, falai; mentén, hogy egyetlen kutya sem vette észre; a királylány széke alá kuporodott, és megkapirgálta a lábát. A királylány lenézett, megismerte a rókát a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:
- Kedves rókám, mit kívánsz?
- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, és elküldött, vigyek neki egy szeletet a sültből, amit a király eszik - felelte a róka.
A királylány hívatta a szakácsot, s meghagyta neki, tálaljon fel szépen egy szeletet a király sültjéből, s vigye a róka után a fogadó küszöbéig. Ott a róka átvette a tálat, elhessegette a rászállt legyeket, s odanyújtotta a vadásznak.
- No lám, gazduram, kenyerem meg sültem már van, csak valami körítés kellene még hozzá úgy, ahogy a királynak fölszolgálják - mondta a vadász.
Azzal hívta a farkast:
- Kedves farkas barátom, menj, hozz nekem egy kis körítést a királyéból.
A farkas nem félt senkitől, ment egyenest a palotába a királylányhoz, és meghúzgálta a szoknyáját. A királylány nyomban megismerte a nyakravalójáról, bevitte a kamrájába, megkérdezte:
- Kedves farkas, mit kívánsz?
- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban, elküldött, kérjek neki a király körítéséből.
A királylány hívatta a szakácsot, meghagyta neki, készítsen egy tál körítést, olyat, amilyet a királynak szolgálnak fel, s vigye a farkas után a fogadóba. A küszöbön a farkas átvette tőle a tálat, s odanyújtotta a vadásznak.
- No lám, gazduram, kenyerem, sültem, körítésem van már, most aztán szeretnék valami jó süteményt is abból, amit a király eszik - mondta a vadász.
Azzal hívta a medvét:
- Kedves mackóm, te úgyis szereted a nyalánkságot, menj, hozz nekem valami jó süteményt abból, amit a király eszik.
Loholt a medve a palotába, és mindenki kitért előle az utcán. Hanem, ahogy az őrségbe botlott, azok ráfogták a flintájukat, s nem akarták beengedni. A medve azonban nem ijedt meg, két lábra ágaskodott, mancsával jobbra is, balra is kiosztott egypár pofont, az őrség hanyatt-homlok kereket oldott. Ö meg ment egyenest a királylányhoz, megállt mögötte, s mordult egyet. A királylány megfordult, nyomban megismerte a medvét, behívta a kamrájába, megkérdezte:
- Kedves mackó, mit kívánsz?
- Gazdám, a sárkányölő, itt van a városban - felelte a medve -, süteményért küldött, abból, amit a király eszik.
A királylány hívatta a cukrászt, meghagyta neki, süsse meg tüstént azt a tortát, amelyet a királynak készített, s vigye a medve után a fogadóba. Útközben a medve mind felnyalta a cukordíszt, ami lepotyogott, a küszöbön aztán két lábra állt, átvette a tálat, s bevitte a gazdájának.
- No lám, kocsmáros úr, most már van kenyerem, sültem, körítésem és tortám is, csakhogy én bort is innék abból, amit a király iszik - mondta a vadász.
Azzal szólítja az oroszlánt.
- Kedves oroszlán - mondja neki -, tudom, te sem veted meg a jó itókát; ugyan hozz nekem egy kis bort abból, amit a király iszik.
Ment az oroszlán, s futott előle mindenki az utcán. Odaért az őrséghez, útját akarták állni, de ő üvöltött egyet, s attól úgy szétugrottak, mintha ott sem lettek volna. Az oroszlán pedig bement a királyi lakosztályba, és farkával az ajtóra csapott.
A királylány fölkelt, megnézni, ki zörget ilyen gorombán, s bizony halálra rémült volna az oroszlántól, ha meg nem ismeri az ő hajdani korallgyöngyös nyakravalójának az aranycsatjáról.
Behívta a kamrájába.
- Kedves oroszlán, mit kívánsz? - kérdezte tőle.
- Gazdám, aki megölte a sárkányt, itt van a városban, és kér abból a borból, amit a király iszik.
A királylány hívatta nyomban a pohárnokot, s meghagyta neki, adjon az oroszlánnak a király borából.
- Én is lemegyek vele a pincébe - mondta az oroszlán -, hadd lássam, az igaziból kapok-e.
Le is ment a pohárnokkal; s egyszerre csak észrevette, hogy az bizony nem a király hordójából csapol neki, hanem abból, amit a király szolgái isznak. Morrantott egyet, s azt mondta:
- Megálljunk! Előbb megkóstolom!
Engedett vagy egy fél meszellyel a hordóból, s egy hajtásra kiitta.
- Ez nem az igazi! - mondta.
A pohárnok rásandított, aztán odébb ment, s egy másik hordóból akart adni; az a király marsalljáé volt.
- Megálljunk! - mordult rá az oroszlán. - Előbb megkóstolom. S engedett megint vagy félmeszelynyit, fölhajtotta, s azt mondta:
- Ez már jobb valamivel; de még mindig nem az igazi.
A pohárnokot elfutotta a méreg.
- Ért is egy ilyen buta barom a borhoz! - dünnyögte.
Erre az oroszlán fültövön legyintette, hogy nyomban a földre huppant. Nagy nehezen feltápászkodott, egy szót sem szólt többet, csak bevezette az oroszlánt egy külön kis pincébe, ott volt a király bora, abból rajta kívül nem kapott senki.
Az oroszlán engedett magának egy fél meszelyt, megízlelte, megitta s kijelentette:
- No, ez már alighanem az igaziból van!
Meg is töltetett a pohárnokkal hat palackot. Aztán felmentek, hanem az oroszlán kissé felöntött a garatra, s amint a pincéből kilépett a szabad levegőre, ide-oda támolygott, a pohárnoknak kellett elcipelnie a palackokat a fogadó küszöbéig. Ott az oroszlán szájába fogta a füles kosarat, s bevitte a vadásznak.
Az pedig elégedetten így szólt:
- No lám, gazduram, most már van kenyerem, sültem, hozzá körítés, van tortám, van borom, s mind a királyéból; nincs más hátra, mint hogy nekiüljek, és megebédeljek az állataimmal.
Azzal leült, evett-ivott derekasan, adott a nyúlnak, a rókának, a farkasnak, a medvének meg az oroszlánnak is, s igen jó kedve volt, mert látta, hogy a királylány még mindig szereti.
Mikor már jól megebédelt, odaszólt a kocsmárosnak:
- No, gazduram, ettem is, ittam is, a király se különbül, most megyek a palotába, és feleségül veszem a királylányt.
- Van annak már vőlegénye, épp most ülik a lakodalmukat! - mondta a kocsmáros.
A vadász erre előhúzta a keszkenőt, amit a sárkányhegyen kapott a királylánytól. Abban őrizte a szörnyeteg hét nyelvét.
- Látja ezt a kendőt a kezemben, gazduram? Úgy nézzen rá, hogy ez az: én házasságlevelem. Rá van írva, hogy az enyém a királylány.
A kocsmáros jól megnézte a keszkenőt, és a fejét csóválta.
- Már ha mindent elhiszek is, ezt az egyet nem hiszem. Fölteszem ellene a házamat, udvarostul.
A vadász erre egy kis pénzeszsákot vetett az asztalra, ezer arany volt benne.
- Én meg ezzel állom a fogadást - mondta.
A palotában ezalatt vígan folyt a lakoma. Roskadozott a sok jótól a királyi asztal, sürögtek-forogtak az inasok, hordták a pompás fogásokat, közben pedig szólt a zene, vidította a vendégek szívét-lelkét.
A király egyszer csak odahajolt a lányához
- Mégiscsak furcsa, hogy ezek az állatok csak úgy ki-be járkálnak a palotámban! Mit akarnak tőled?
- Azt én nem mondhatom meg - felelte a királylány -, de jól tennéd, ha elküldenél a gazdájukért, és meghívnád a lakomára.
A király nyomban elszalasztotta egyik apródját a fogadóba. Az éppen akkor toppant be, amikor a vadász meg a kocsmáros a fogadást kötötték. Ahogy az apród megmondta, mi járatban van, a vadász azt mondta:
- Lám csak, gazduram, jóformán ki sem mondtam még a kívánságomat, máris apródot szalaszt hozzám a király, és hív a lakodalomba. Csakhogy év még nem megyek!
Azzal az apródhoz fordult:
- Mondd meg uradnak, a királynak, kéretem, küldjön nekem királyi ruhát, küldje értem a hatlovas hintóját, és rendeljen inasokat a szolgálatomra.
A király elcsodálkozott a válasz hallatára, és megint a lányához fordult, attól kérdezte, mit csináljon.
- Jól tennéd, ha megtennéd, amit kíván - felelte a királylány.
A király tehát küldött neki királyi ruhát is, hatlovas hintót is, inasokat is a szolgálatára. A vadász, alighogy megpillantotta őket, odaszólt a kocsmárosnak:
- Lám csak, gazduram, éppen úgy visznek el, ahogyan kívántam!
Felöltözött a királyi ruhába, fogta a sárkánynyelves keszkenőjét, beül a hintóba, s elrobogott a palotába.
Mikor a király meghallotta a hintó dübörgését, megkérdezte a lányát:
- Hogyan fogadjam?
- Jól tennéd, ha elébe mennél.
Elébe ment hát, annak rendje-módja szerint fölvezette a palotába, az állatok meg baktattak szépen utána.
A király az asztalához ültette, maga és a lánya közé. A királylány balján, a vőlegény helyén meg a marsall ült; de nem ismerte meg a vadászt. Éppen hozták nagy aranytálcákon a sárkány hét fejét, közszemlére tették, a király pedig így szólt:
- A marsall levágta a sárkány hét fejét, ezért ma neki adom a lányomat feleségül.
Erre felállt a vadász, sorra járta a hét sárkányfőt, fölrántotta a szájukat, belenézett a torkukba, és azt kérdezte:
- Hol a sárkány hét nyelve?
Megijedt a marsall, sápadt lett, mint a meszelt fal, azt sem tudta, mit mondjon; végül is azt dadogta:
- A sárkánynak nincs is nyelve.
- A hazugnak nincsen - felelte a vadász -, de a sárkánynak van, s rávall az igazi győztesre!
Azzal kibontotta a keszkenőt. Benne volt mind a hét nyelv; fogta, belerakta őket a sárkányfőkbe, mindegyiket a helyére, s mind pontosan odaillett. Majd széttárva felmutatta a keszkenőt: bele volt hímezve a királylány neve betűje; megmutatta neki, s megkérdezte, emlékszik-e még rá, kinek adta.
- Annak, aki megölte a sárkányt - felelte a királylány.
Erre a vadász előhívta az állatait, lecsatolta róluk a nyakravalójukat s az oroszlán nyakáról az aranycsatot, megmutatta a királynak, és megkérdezte, kié volt ez az ékszer.
- A nyakravaló meg az aranycsat az enyém volt, én osztottam szét jutalmul az állatok közt, mert segítettek legyőzni a sárkányt - felelte a királylány.
- Igen - mondta a vadász -, mikor a viadaltól fáradtan elaludtam, odaosont a marsall, levágta a fejemet, és elragadta a királylányt. Nektek aztán azzal hivalkodott, hogy ő ölte meg a sárkányt; de hazudik: bizonyság rá a hét nyelv, a keszkenő meg a nyakravaló.
És sorra elbeszélte, hogy gyógyították meg állatai a csodagyökérrel, hogyan bolyongott egy kerek esztendőt a nagyvilágban, s hogyan érkezett vissza végül a városba, hogyan tudta meg a kocsmárostól a marsall furfangos csalását.
Akkor a király megkérdezte a lányát:
- Igaz, hogy ez a vadász ölte meg a sárkányt?
- Igaz - felelte a lány -, és most már kinyilváníthatom a marsall gaztettét. Eddig nem beszélhettem, mert halálos fenyegetéssel kényszerített hallgatásra. Csupán egyet tehettem: kikötöttem, hogy csak egy esztendő s egy nap múlva legyen a lakodalmunk.
A király tizenkét tanácsost hívatott, s azok nem sokat tanakodtak: egykettőre kimondták a halálos ítéletet. A király pedig hozzáadta lányát a vadászhoz, s megtette a vejét helytartójának mind az egész birodalomban. Nagy örömmel ülték meg a lakodalmat. A fiatal király elhozatta az apját meg a nevelőapját is, s mind a kettőt elhalmozta kinccsel, drágasággal. Nem feledkezett meg a kocsmárosról sem. Maga elé hívatta, és így szólt hozzá:
- No lám, gazduram, feleségül vettem a királylányt, most aztán enyém a háza, udvarostul.
- Jog szerint úgy volna - mondta a kocsmáros.
- No de most ne jog szerint vegyük, hanem szív szerint - mondta az ifjú király. - Tartsa meg a házát, udvarostul, az ezer aranyat meg ráadásnak.
A fiatal pár egybekelt; boldogan és vidáman éltek.
Az ifjú király gyakran kijárt vadászni, ez volt a legkedvesebb szórakozása; s a hűséges állatok mindig vele mentek.
Volt ott a közelben egy erdő; az a hír járta róla, félős, barátságtalan hely, s aki oda betéved, nem egykönnyen keveredik ki belőle. A fiatal királynak azonban nagy kedve lett volna abban az erdőben vadászni; addig nem is hagyott békét az öreg királynak, míg meg nem engedte neki.
Egy szép napon nagy kísérettel kilovagolt hát. Ahogy az erdőszélre értek, megpillantott egy hófehér szarvasünőt.
- Várjatok itt, amíg visszajövök - mondta -, meghajtom ezt a szép vadat.
Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az állatai meg utána. A kíséret várt, várakozott késő estig, de hiába, az ifjú király nem tért vissza. Nagy búsan hazakocogtak, és jelentették a királynénak:
- Az ifjú király bevágtatott egy fehér szarvasünő után az erdőbe, s nem jött vissza többé.
Erre aztán mindannyian súlyos gondba estek miatta.
Az ifjú királlyal pedig az történt, hogy utánaeredt a gyönyörű vadnak, de sehogyan sem tudta utolérni. Mikor már-már ott volt a nyomában, a szarvas nagyot szökkent, s már újra messze járt. Végül aztán eltűnt egészen.
Az ifjú király csak akkor vette észre, milyen mélységes mélyre tévedt. Megfújta a vadászkürtjét, de nem jött semmi válasz, még a kíséret sem hallhatta.
Közben beesteledett, Az ifjú király látta, hogy aznap már nem juthat haza; leszállt hát lováról, tüzet rakott egy fa alatt, s elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát.
Ahogy a tűz mellett üldögélt, s az állatok is köréje telepedtek, egyszerre mintha emberi hangot hallott volna. Körülnézett, de semmit nem látott. Eltelt egy kis idő; akkor megint hangot hallott, mintha nyögdécselne valaki a feje fölött. Fölnézett; hát egy vén anyóka kuporgott fönn a fán, s váltig azt jajgatta:
- Hu-hu-hu, hú de fázom!
- Gyere le, melegedjél meg, ha fázol - mondta neki.
De az visszaszólt:
- Félek, hogy megharapnak az állataid.
- Dehogy harapnak - mondta az ifjú király -, gyere csak le nyugodtan, anyóka.
Hanem az a vénasszony, az boszorka volt, és el akarta veszejteni a királyfit.
- Ledobok neked egy vesszőt a fáról, csapj vele a hátukra, akkor nem bántanak - mondta.
Azzal lehajított egy gallyacskát, a király pedig rásuhintott vele az állatokra. Meg se moccantak többet, azon nyomban kővé váltak. A boszorka most már nem félt tőlük, leugrott a fáról, meglegyintette egy vesszővel a királyt is, azt is kővé változtatta. Akkor aztán felkacagott, s a kővé vált királyt állataival együtt begörgette egy gödörbe, ahol már sok ilyen kő hevert.
A királyné várta, egyre várta haza az urát, s hogy hiába várta, mind jobban nőtt a gond és a félelem a szívében. Történt pedig, hogy a másik testvér, aki keletnek indult, amikor elváltak; éppen ekkortájt érkezett ebbe az országba. Szolgálatba akart szegődni ő is, de sehol nem vették föl, hát vándorlásra adta a fejét, járta a világot, és táncoltatta a piacokon az állatait. Egyszer csak elfogta a vágy a testvére után. Elindult megkeresni a kést, amit elválásukkor beleszúrtak a fa derekába, legalább megtudja, hogy megy a sora a testvérének. Hát ahogy kihúzza a kést, látja, hogy a penge egyik lapja félig rozsdás, félig fényes.
"Nagy baj eshetett a testvéremmel - gondolta ijedten -, de talán még megmenthetem, mert a penge csak félig rozsdás."
Azzal nyugatnak fordult az állataival. Mentek, mendegéltek, megérkeztek a város kapujába. Ott elébük állt az őrség, kérdezték, jelenthetik-e hazatérését a királynénak, mert szegény már napok óta emészti magát a férje után, nem tudja, hol marad ilyen sokáig; attól fél, odalett a varázserdőben. Az őrség ugyanis azt hitte, a király jött meg, olyan egyforma volt a két testvér; s ennek is ott ügettek az állatok a nyomában.
A vadász nyomban észrevette, hogy összetévesztik az ikertestvérével. Azt gondolta magában:
"Legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha az öcsém volnék, ki tudja, hátha így könnyebben segíthetek rajta."
Bekísértette magát az őrséggel a palotába. Ott nagy örömmel fogadták, mindenki azt hitte, az ifjú király tért haza végre.
Ő ott töltött néhány napot a palotában, és közben szorgosan tudakozódott a varázserdő felől. Amikor már mindent tudott, kijelentette:
- Még egyszer elmegyek oda vadászni.
Az öreg király meg a fiatal királyné váltig el akarták téríteni a szándékától, de ő nem tágított, s kilovagolt fényes kíséretével. Ahogy az erdőszélre értek, vele is minden úgy történt, mint a testvérével. Megpillantotta a fehér szarvasünőt, s odaszólt a kíséretnek:
- Várjatok itt, amíg visszajövök, meghajtom ezt a szép vadat!
Azzal vágtába fogta a lovát, s be az erdőbe! Az állatai meg utána. De a szarvasünőt ő sem tudta utolérni, s olyan mélyre tévedt az erdőben, hogy ott kellett éjszakáznia. Tüzet gyújtott; s egyszerre hallja, valaki nyögdécsel a feje fölött:
- Hu-hu-hu, hú de fázom!
Fölnéz, ott meglátta a boszorkát a fán.
- Gyere le, ha fázol, öreganyó - mondta -, melegedjél meg.
- Nem megyek, félek, hogy megharapnak az állataid.
- Dehogy harapnak!
- Én azért mégiscsak félek. Hanem tudod, mit? Ledobok neked egy vesszőt a fáról, csapj a hátukra, akkor nem bántanak.
Ahogy a vadász ezt meghallotta, nem bízott többé az öreganyóban.
- Az állataimat nem ütöm meg - mondta -, te pedig gyere le, vagy leszedlek onnét.
A boszorka csúfondárosan lekiáltott:
- Mit akarsz? Úgysem érsz el!
- Ha nem jössz magadtól lelőlek - felelte a vadász.
- Csak lőj - rikácsolt a boszorka -, egy cseppet sem félek a golyódtól! A vadász megcélozta, rálőtt, de a boszorkának semmiféle golyó nem ártott, csak nevetett, visongott, rikoltott.
- Úgy sem találsz el! Úgy sem találsz el!
De a vadász sem volt éppen ostoba ember, az is tudott egyet és mást. Letépett három ezüstgombot a zekéjéről, s megtöltötte velük a puskát. Azok ellen nem volt semmi varázsszere a boszorkának: ahogy a puska eldördült, már bukfencezett is lefelé visítva a fáról. A vadász meg rátette a lábát a derekára, s így szólt:
- Hallod-e, te boszorkány, ha tüstént meg nem mondod, hova lett a testvérem, felkaplak, és beleváglak a tűzbe!
A boszorka reszketett félelmében, kegyelemért könyörgött, úgy nyöszörgött:
- Kővé válott állatostul, ott fekszik egy gödör mélyén.
A vadász ráparancsolt, vezesse a gödörhöz, megfenyegette és rárivallt:
- No, vén szipirtyó, vagy életre kelted az öcsémet és vele minden élőlényt, aki itt fekszik, vagy beleváglak a tűzbe!
A boszorka fogott egy vesszőt, és megsuhintotta vele a köveket. Abban a szempillantásban föléledt az ifjú király, föléledtek az állatai, föltámadt a sok kereskedő, kézmíves, pásztor, akit a boszorka elrekkentett. Köszönetet mondtak szabadulásukért, s ment ki-ki a maga útjára vidáman. A testvérek pedig boldogan borultak egymás nyakába. Aztán nyakon fogták a boszorkát, összekötözték, és bedobták a tűzbe. Az erdő egyszeriben kivilágosodott, bozótja megritkult, három óra járásról odalátszott a királyi palota.
A testvérek elindultak hazafelé, s útközben töviről hegyire elmesélték egymásnak, mi minden történt velük mióta elváltak.
Ahogy a kisebbik odáig ért az elbeszélésben, hogy király lett belőle, azt mondja rá a nagyobbik:
- Mindjárt gondoltam, mert amikor a városba értem, királyi tisztességgel fogadtak.
- Igaz - mondja a másik -, hiszen szakasztott egyformák vagyunk mind a ketten. Most aztán ráadásul rajtad is királyi ruha van meg rajtam is; téged is állatok kísérnek, engem is. Tudod, mit gondoltam, bátyám? A városnak két kapuja van, egyik az egyik végén, a másik a másikon; te bemégy az egyiken, én a másikon, egyszerre kétfelől jelentkezünk az öreg királynál.
A bátyja ráállt a dologra; elváltak egymástól, s az öreg királynak egyszerre jelentette mind a két kapu őrsége, hogy az ifjú király megjött az állatokkal a vadászatból.
- Lehetetlen - mondja az öreg király -, hiszen az egyik kapu egy óra járásnyira van a másiktól.
Közben megérkezett kétfelől a két testvér is, bevonultak az udvarba, fölmentek a palotába.
- Most aztán melyik a kettő közül a férjed? - kérdezte az öreg király a lányát. - Mert én nem tudok választani köztük, szakasztott egyforma mind a kettő.
Nagy gondba esett a királylány, nem tudott választani ő sem. Hanem akkor eszébe jutott a nyakravalója, amit szétosztott az állatok közt. Keresni kezdte, és meg is találta az egyik oroszlán nyakában az aranycsatot. Vidáman fölkiáltott:
- Akié ez az oroszlán, az az én igazi férjem!
Az ifjú király nagyot nevetett s rábólintott:
- Úgy van, én vagyok az igazi!
Megölelték, megcsókolták egymást; mindnyájan asztalhoz ültek, s ettek-ittak, lakomáztak boldogan.