Az aranylúd


Złota gęś


Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot űztek belőle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek.
Egyszer a legidősebb testvér fát vágni ment az erdőre. Mielőtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdőbe, szembejött vele egy ősz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta:
- Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok!
De a fiú nagy bölcsen azt felelte:
- Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az ősz öregemberke miatt történt.
Most aztán a középső fiú indult az erdőre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, őt is megszólította, tőle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középső fiú is azt mondta nagy bölcsen:
- Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra!
Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján.
A büntetés őt is utolérte: alig sújtott egyet-kettőt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni.
Harmadnap előállt Tökfilkó.
- Édesapám - mondta -, engedj ki egyszer az erdőre fát vágni!
- Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá!
De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta:
- Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon!
Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdőbe, találkozott az ősz öregemberkével. Az ráköszönt és megszólította:
- Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam!
- Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserű árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki.
Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy előszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserű árpasör helyett pedig zamatos bort. Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta:
- Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt.
Azzal az emberke eltűnt.
Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni:
A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez. Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá alkalom; hogy kirántsak egyet" - gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középső lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze.
Jött végül a harmadik lány is, s az se másért.
- Ne gyere ide - kiáltotta a másik kettő -, az ég áldjon meg, ide ne gyere!
De az nem értette, miért ne mehetne oda.
- Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek - mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy ő is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tőle; hozzáragadt a keze neki is.
Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman.
Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezőn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra:
- Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ előtt így szaladni a legény után?
Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már ő is utánuk.
Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában.
- Hej, tisztelendő úr, hová olyan sebesen? - kiáltott rá. - Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelőnk is van?
Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg őt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, ők meg utána.
Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül.
Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a vejeura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza.
Tökfilkónak eszébe jutott az ősz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdőbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét.
- Rettenetes szomjúság kínoz - felelte az -, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az előbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esőcsepp egy egész tűztengernek!
- No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad - mondta a fiú -, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz.
Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében.
A fiú újra előállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen előbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni.
-A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdőbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen:
- Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtől, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni.
Tökfilkó megörült neki, azt mondta:
- Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak!
Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet.
Tökfilkó harmadszor is előállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, előbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni.
- Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat!
Tökfilkó sietett az erdőbe. Ott találta az ősz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember:
- Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám.
Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt azóta.
Dawno, dawno temu żył sobie młody drwal Tadeusz, który lubił marzyć. Nie był specjalnie rozgarnięty, ale za to miał złote serce. Pewnego dnia ojciec wysłał go w głąb lasu, aby ściął parę drzew. Na miejscu młodzieniec stwierdził, że w okolicy nigdy nie widział podobnych drzew i że ciężko będzie przepiłować ich twarde pnie. Spocony i zmęczony przysiadł na chwilę, żeby zjeść drugie śniadanie. A wtedy zza krzaka wyskoczył dziwny malutki staruszek z białą brodą i poprosił o coś do jedzenia. Poczciwy Tadeusz dał mu trochę chleba i sera. – Ze wszystkich drwali, których tu spotkałem, ty pierwszy jesteś dla mnie miły. – Powiedział staruszek. – Zasłużyłeś na nagrodę. Jeśli zetniesz to środkowe drzewo, pozostałe same runą na ziemię. Przekonaj się. Przyjrzyj się potem jego korzeniom, znajdziesz tam prezent dla siebie.
Tadeusz, bynajmniej nie zdziwiony tymi słowami postąpił tak, jak mu poradził leśny czarodziej. Wśród korzeni drzewa które ściął drwal znalazł żywą złotą gęś. Wsunął ją sobie za pazuchę i ruszył do domu. Nie wiadomo dlaczego, ale dość że zabłądził. W środku nocy dotarł do jakieś obcej wsi. Na szczęście gospoda była jeszcze otwarta i młody drwal wszedł do środka. – Coś do jedzenia dla mnie i dla złotej gęsi. – Złożył zamówienie. – Kawałek dla ciebie i kawałek dla mnie. – Mówił dzieląc się z gęsią. Córki karczmarza przyszły popatrzeć na tę dziwną scenę. – Dlaczego jesteś taki dobry dla tej gęsi? – Odważyły się zapytać. – Bo to gęś czarodziejska. – Odpowiedział Tadeusz. – Warta majątek. Proszę o bezpieczny pokój, nie chcę żeby mnie ktoś obrabował. W nocy siostry się namówiły, że ukradną gęsi jedno złote pióro. Jeśli ptak jest czarodziejski, to i jego pióro jest bezcenne – uznały. W momencie gdy jedna z dziewczyn dotknęła gęsiego ogona, jej ręka przyrosła do piór i w żaden sposób nie dało się jej oderwać.
Cichutko zawołała siostry, a gdy próbowały jej pomóc, przyrosły jedna do drugiej. W chwilę później Tadeusz się obudził. – Powiedz, jak mamy się uwolnić? – Chlipały wystraszone dziewczęta. – Wyruszam w drogę z moją gęsią. – Odpowiedział drwal. – Żal mi was, że przyrosłyście do niej, ale niestety musicie pójść ze mną. – A cóż to znowu? – zawołał karczmarz na widok osobliwego orszaku. Złapał jedną z córek za ramię, a była to ostatnia rzecz, jaką należało zrobić. Bo i jemu także przyszło dołączyć do zrośniętego korowodu. Podobny los spotkał wścibską wiejską plotkarkę, zażywnego wikarego i piekarza, który położył rękę na ramieniu wikarego, gdy ten przechodził obok. Na samym końcu orszaku znajdował się pewien strażnik miejski, który usiłował zatrzymać tę dziwną procesję. Ludzie zaśmiewali się widząc jak z całym korowodem Tadeusz przechodził prze miasto.
W pobliżu wioski w której Tadeusz spędził noc stał królewski pałac. Król miał jedno poważne zmartwienie. Jego córka cierpiała na dziwną chorobę, z której nikt nie potrafił jej uleczyć. Była ciągle smutna. Tak się akurat złożyło, że tego dnia królewna wybrała się na przejażdżkę karetą. Właśnie przechodził tamtędy drwal z gęsią pod pachą, a w ślad za nim, chcąc – nie chcąc, kroczył sznur zrośniętych ze sobą osób. Kiedy królewna zobaczyła co się dzieje, wybuchnęła śmiechem. Wszyscy się zdumieli, po raz pierwszy słysząc śmiech królewny. Ona zaś wyszła z karety, żeby przyjrzeć się złotej gęsi i już za chwilę była doczepiona do strażnika. Śmiejąc się i rozmawiając cała procesja udała się w kierunku królewskiego pałacu. A tłumy za nią. Kiedy król zobaczył córkę pokładającą się ze śmiechu nie mógł uwierzyć własnym oczom. – Coś podobnego! Zdumiewające! – Powtarzał. Mimo ogólnej wesołości sprawa wyglądała jednak dość poważnie. Lecz po chwili w tłumie pojawił się dziwny starzec z białą brodą, w wysokim szpiczastym kapeluszu. Trzykrotnie pstryknął palcami, a wtedy wszyscy poodczepiali się od siebie. Drwal właśnie miał podziękować leśnemu czarodziejowi, kiedy ów tajemniczy starzec rozpłynął się w powietrzu. A Tadeusz poślubił królewnę.