Egyszer egy öregember maga elé hívta a három fiát. - Vén vagyok már - mondta -, érzem, közeleg a halálom. Pénzem nincs, de azért nem távozom üres kézzel a világból. Egyikőtöknek hagyok egy kakast, a másik kap egy kaszát, a harmadiké meg legyen ez a macska. Haszontalan jószágoknak látszanak, de csak rajtatok áll, hogy szerencsét csináljatok velük. Keressetek olyan országot, ahol az ilyesmit nem ismerik. Meglátjátok, egykettőre boldogultok velük.
Az öreg ezután nemsokára meghalt. A testvérek illendően eltemették, aztán a legidősebb azt mondta:
- Útnak indulok, megpróbálom, mire megyek a kakasommal. Szegények vagyunk, legalább addig is kevesebb kenyér fogy a háznál, amíg odajárok. Hóna alá vette az örökségét, és nekivágott vele a világnak. De bármerre ment, mindenütt ismerték a kakast. A városokban ott ült a tornyok tetején a szélkakas, csikorgott, s ide-oda forgott a szélben; a falvakban meg úton-útfélen igazi, élő kakasok kukorékoltak.
"No, szegény jó édesapám, te aztán eltaláltad, hogyan csinálják a szerencsét!" - gondolta magában a fiú, mikor már vagy a hetedik országot rótta, de még csak ügyet sem vetettek sehol a kakasára.
Végül elért a tengerhez, nagy bújában hajóra szállt, s eljutott egy távoli szigetre.
Alighogy a partra lépett, összesereglett a város apraja-nagyja, mozdulni se lehetett a kikötőben; mutogatták egymásnak, mi van a fiú hóna alatt, s egyre azt kérdezték:
- Mi az? Mi az?
- Kakas - felelte a fiú:
- Hát az mire jó? - faggatták tovább.
A fiú látta, hogy itt még hírből sem ismerik a kakast; kiállt hát a főváros piacának a kellős közepére, és elkezdte magasztalni a jószágát.
- Ide nézzetek! Ez aztán a nemes állat! Rubinpiros koronája van, és sarkantyút hord, mint egy vitéz. Ráadásul az időjósláshoz is ért. Hárma rikkant minden éjjel, és jelenti, hány óra van; a harmadik rikkantás után fölkel a nap. Ha pedig nappal szól, bizonyosak lehettek benne, hogy idő változás lesz.
Ámult-bámult a nép, és fenn virrasztott egész éjjel, úgy leste nagy gyönyörűséggel, hogyan jelenti harsány hangon a kakas kettőkor, négykor meg hatkor az időt. Mikor aztán a harmadik kakasszó után fölkelt a nap, vége-hossza nem volt az ujjongásnak, csodálkozásnak, lelkesedésnek.
- Meg kell szereznünk ezt a csodaállatot! - mondták.
Küldöttséget szerveztek, a fiú elébe vonultak, és megkérdezték, eladná-e a kakasát, és ha igen, mennyiért.
- Annyi aranyért, amennyit egy szamár elvisz a hátán - felelte a legény.
- No, az igazán nem sok ilyen ritka kincsért! - mondták, és megadták neki, amit kért.
A két kisebbik testvérnek leesett az álla, mikor a bátyjuk beállított az udvarba arannyal megrakott szamarával.
A középső rögtön kijelentette:
- Én is útra kelek, hátha aratok valamit a kaszámmal!
Sok országot bejárt, de akármerre járt, mindenütt ismerték már a kaszát. Szegény fiúnak kezdett felkopni az álla és hervadni a reménysége. Bánatában ő is hajóra szállt, s ő is eljutott egy távoli szigetre.
A kikötőben jól megnézték, miféle furcsa holmit cipel a hátán, soha életükben nem láttak még olyat; de hagyták, hadd menjen vele, amerre akar. A fiú nekivágott a határnak. Éppen nyár eleje volt, aratásidő. Amerre csak nézett, mindenütt tiszta búza ringott, simogatta az enyhe szél a bókoló kalászokat.
"Ha másképpen nem boldogulok - gondolta a fiú -, beállok aratómunkásnak, legalább megkeresem a kenyeremet."
Mikor a búzamező végére ért, olyasmit látott, hogy elhűlt tőle. Ágyúkat vontattak a tábla szélére, tüzérek sürögtek-forogtak, parancsok harsantak, aztán egyszerre megdördültek az ágyúk, és iszonyatos zenebonával okádni kezdték a tüzes golyókat.
A fiú lesunyta a fejét, nehogy eltalálják, és egy golyó levigye a kobakját. Nézett jobbra, nézett balra, kereste az ellenséget, de mert egy árva lelket nem látott se közel, se távol a tüzéreken kívül, végül is a közelükbe óvakodott, s egy fatörzs mögül odakiáltott az egyik katonának:
- Mi az, koma, kitört a háború?
- Dehogy tört! - bosszankodott a katona az ostoba kérdésen. - Nem látod, hogy aratunk?
No, most már a fiú megértette, hogy ez itt így szokás: ha a gabona beérik, ágyúval akarják levágatni. Csak hát az ilyesmi elég bizonytalan dolog. Az egyik lövés magasabbra sikerült a kelleténél, a másik meg szár helyett a kalászt találta el, s úgy szétszórta a magot, hogy mind kárba ment. S ráadásul a nagy lárma!
"Ha itt a fél ország nem süket, hát senki!" - gondolta.
Megvárta, míg tűzszünet lett, akkor előlépett a fa mögül, megfente a kaszáját, beállt a táblába, és vágni kezdte a búzát.
Dőltek az arany rendek; a mi emberünk csak úgy vágta szépen a gabonát, s közben mosolygott a bajusza alatt, mert mire a harmadik rendet vágta, már ott tátotta a száját az egész hadsereg a tábla szélén. Messziről fényes hintókban, pompás paripákon jött a vezérkar megszemlélni, mi történik.
Megfújták a trombitákat, a fiút tisztességgel odavezették a tábornok elé, és föltették neki a kérdést, eladja-e csodálatos szerszámát, s ha igen, mennyiért.
- Egy jó lóért meg annyi aranyért, amennyit elbír - felelte a fiú. Megadták neki örömmel. Bezzeg csodálkoztak rajta otthon, amikor beállított a szerzeményével! Csak a legkisebb testvérnek fájt a szíve: lám, a két bátyja mát gazdag, egyedül őneki nincs semmije a macskáján kívül.
- Nekem nincs itt tovább maradásom - mondta -, nem eszem a más kenyerét, én is elindulok szerencsét próbálni!
A bátyjai marasztalták, kérlelték, ne menjen, maradjanak együtt, ami az egyiké, az a másiké is, megosztoznak testvériesen mindenen; de hiába, a legkisebbik fiút csak nem lehetett jobb belátásra bírni.
- Én sem a máséból akarok élni, hanem a saját szerencsémet akarom megcsinálni.
No, nem sok kilátása volt rá, az egyszer biztos! Országról országra vándorolt, de mindenütt annyi volt a macska, hogy még az útfélre is jutott belőlük. Ha városba vitt az útja, ott sétáltak a tetőkön; ha falun ment át, ott szunyókáltak a konyha küszöbén; ha meg falu és város közt a szabad határban járt, nem ott látta őket egerészni a tarlókon?
Végül úgy elbúsult, hogy már látni sem akarta ezt a világot, legszívesebben kivándorolt volna belőle a macskájával. Utoljára is leült egy nagy kőre a tengerparton, gondolta, beleveti a macskáját a hullámokba, aztán magát is elemészti bennük. Hanem aztán mégis jobbat eszelt ki: hajóra szállt, addig utazott a tengeren, ameddig a hajó vitte.
Mikor kikötöttek, nekiindult a városnak, hátha talál valami munkát, amiből megélhet maga is meg a macskája is. Ide is, oda is bekopogtatott a boldogtalan, de mindenütt elutasították.
- Fölfogadni valakit? Ugyan, hogy képzeled! Örülünk, ha nekünk magunknak marad egy falatka kenyér!
Mikor már vagy a hatodik helyen hallotta ugyanezt, s mindenütt csak kedvetlen, savanyú arcokat látott, mintha az egész országot ecetbe mártották volna, nem állta meg tovább, megkérdezte:
- De hát mi bajotok van tulajdonképpen? Látom a nagy hombárokról, hogy bőven teremhet gabonátok, az utcáitok tele vannak üzletekkel, a házaitok szépek, tágasak; csupa vidámságnak kellene lennie, mégis olyan itt minden, mint egy temetésen. Mi bánt hát?
- Az egerek! - jajdultak fel. - Tönkretesznek az egerek: megeszik a gabonánkat, megrágják a bútorunkat, aláfúrják a házainkat, még a végén odáig merészkednek, hogy minket is megölnek. Nincs segítség, megemészt mindnyájunkat az egérveszedelem!
- Hát a királyotok miért nem intézkedik? - kérdezte a fiú, s rákoppintott a macska orrára, mert a cirmos már igen nyugtalankodott az egérszag miatt.
- A királyunk! - legyintettek búsan. - Szegény királyunk egészen odavan, se nappala, se éjjele; maholnap a saját palotájából is kikergetik az egerek.
A fiú megmutattatta magának, merre visz az út a palotába, és jelentkezett a királynál a macskával.
- Uram királyom, csak egy kegyet kérek tőled: engedd meg, hogy ma éjszaka itt háljak az állatommal a palotádban, mégpedig abban a teremben, ahol a legtöbb az egér!
- Van az itt bőven mindenütt! - sóhajtotta a király. De azért találtak mégis egy termet, ahol még a szokottnál is több volt; oda bevitték a fiú vacsoráját, s rázárták az ajtót. Az udvar meg, élén a királlyal, kivonult a szabad ég alá, mert meleg nyár volt, s ott mégsem háborgatták őket úgy az egerek.
A fiú megvacsorázott, de a macskának nem adott egy falatot sem, nehogy elverje az éhét. Mikor jóllakott, kényelmesen lefeküdt, és útjára engedte a cirmost.
Reggel jön az udvarmester, bekopogtat a fiúhoz, belép a terembe, és majd hanyatt vágódik a meglepetéstől. A macska ott hever középütt, a pocakja, mint a duda, körülötte pedig terítve a padló döglött egerekkel.
Az udvarmester, ahogy magához tért, rohant a királyhoz elújságolni, mit látott. A király fölsietett a palotába, és a tulajdon szemével is megbizonyosodott a dologról. Azt sem tudta, hová legyen örömében, meghúzatta a harangokat, egész országra szóló ünnepséget rendelt el, és rögtön meg akarta tenni a fiút hercegnek.
Hanem az elhárította a megtiszteltetést.
- Nem kívánok én herceg lenni, haza akarok menni a falumba, de ha akarjátok, jó pénzért nálatok hagyom az egérölőmet.
- És mit kérsz érte? - tudakolta a király.
- Egy öszvért, megrakva annyi arannyal, amennyit elbír.
- Ha csak ilyen csekélység a szíved vágya! - mondta a király, és azonnal kiadta a parancsot a kincstárnokának: rakják meg arannyal az ország legerősebb öszvérét, s adják a fiúnak.
Így hát a három testvér közül ő járt a legjobban, mert tudvalevő, hogy az öszvér mind a szamárnál, mind a lónál jobban bírja a terhet.
És ezzel vége is volna a mesének, ha a macska ott nem maradt volna a királyi palotában. De ott maradt; igen jól érezte magát, és buzgón öldöste az egereket. Csak egy baj volt: hogy a fiú elfelejtette meghagyni az udvarmesternek, hogy az egerek mellé vizet is adjanak ám a macskának!
Mint már mondtam, meleg nyár volt; a nagy munkában alaposan kimelegedett a cirmos, és erősen megszomjazott. Abbahagyta hát egy kicsit a vadászást, fölszegte a fejét, és nagyot kiáltott:
- Nyau! Nyau!
Nosza, megrettent a király, megrémült az egész udvari nép; hanyatt-homlok kiszaladtak a palotából. Kint aztán nyomban tanácsot tartottak, meghányták-vetették, mit tegyenek, és végül úgy döntöttek, követeket küldenek a macskához, fölszólítják, hagyja el a palotát.
- Az egereket megszoktuk már - mondta az udvarmester -, inkább emésszen meg az a veszedelem, mint hogy egy ilyen rettenetes szörnyeteg zsarnokoskodjék rajtunk!
Igen ám, de ki legyen a követ? Nem akadt az egész udvartartásban, aki önként vállalkozott volna a kockázatos feladatra. Végül sorsot húztak, és a sor a király főpohárnokára esett.
- Se feleségem, se családom - mondta búsan a főpohárnok -, se asszony nem sirat, se gyerek nem jajgat utánam, ha odaveszek; szívesen föláldozom életemet a te nyugalmadért, uram királyom!
Azzal kihúzta magát és peckesen, gyászosan, méltóságteljesen, mint aki a halálba megy, fölvonult a palotába. Ott találta a macskát az egyik teremben, amint éppen egy egeret pofozott nagy mérgesen. Mélyen meghajolt előtte, és annak rendje és módja szerint átadta neki a nagytanács üzenetét:
A macska egy kukkot sem értett az egészből; csak azt látta, hogy az ember nem hozott vizet; hát nagy keservesen rányivákolt:
- Nya-u! Nya-u!
A főpohárnok soha életében nem hallott macskanyávogást; úgy értette, mintha az egérölő fölháborodva azt felelné az üzenetre:
- Vagy úgy? Vagy úgy?
Iszonyúan megijedt, kihátrált az ajtón, aztán rohant le a kertbe a királyhoz, ahogy csak öreg lábai bírták.
- Uram királyom, nem akar kimenni! - rebegte.
- Hát ha magától nem megy, kényszeríteni kell! - mondta kemény elszánással a király.
Ágyúkat vontattak szembe a palotával, kihirdették az ostromállapotot, riadóra fúvatták a kürtöket, aztán kiadták a parancsot a támadásra. Eldördültek az ágyúk, tüzet fogott a tető, recsegve-ropogva égett a palota. A macska ijedten fülelt föl a zenebonára, aztán mikor a tűz addig a teremig harapódzott, amelyikben őcirmossága éppen az egereket öldökölte - se szó, se beszéd, kiugrott az ablakon, és világgá szaladt.
Az ostrom pedig tovább folyt, dörögtek a sortüzek, omlottak a falak, aztán mikor elérkezettnek látszott rá az idő, a király parancsot adott a rohamra. A gyalogság szuronyt szegezve benyomult a palotába, de bizony nem lelt benne mást, mint egy halom füstölt egeret meg a nagy semmit.
从前，有一个父亲把他的三个儿子叫到一起，给了大儿子一只公鸡，二儿子一把长柄镰刀，三儿子一只猫，然后说道："我老了，快不行了，我死之前还得为你们预备点东西。钱我是没有的，现在我给你们的这些东西也不值钱，如何妥善地利用我的这些礼物来发迹，就取决于你们自己了，只要找到这样一个地方，那儿没有你们拥有的东西，你们的运气就来了。"
父亲死了以后，大儿子带着公鸡出发了，但是他无论走到哪儿那儿都有公鸡。 在每个城镇，很远他就看见教堂的尖塔上都站着一只公鸡随风转动（其实那不过是风向风速器，也就是风信鸡），各个乡村，公鸡的叫声到处都可以听到，他的鸡一点也不新奇。 看来他发财的机会似乎很渺茫。 但他并不灰心，继续不停地找，终于还是找到了这样一个地方。 他到了一座岛上，岛上的人从来没有听到过鸡叫，也不知道如何计时，他们知道早晨或者晚上，但到了夜里睡觉时，就不知道时间过去了多少。 他对他们说："你们看吧！这是一只多么高贵的动物啊！它多么像一个骑士。瞧！它头戴鲜红的头盔，脚蹬锡马刺，每天晚上隔一段时间它就叫一次，第三次叫时，太阳不久就要升起来了。不仅这样，它还能预报天气，如果它在大白天叫，就是提醒你们天气要变了。"听了他的介绍，当地的人们非常高兴，他们整夜没有睡觉，怀着兴奋的心情，等着听这只公鸡的啼叫，每次鸡叫都使他们激动不已。 鸡在两点、四点、六点共叫了三次。 于是他们问他这鸡是不是卖，要卖多少钱，他说："大约要一匹毛驴所能驮的金子。"他们齐声叫道："这是一只高贵的动物，这个价钱很公正。"他们给了他所要的那些金子。
当他带着所得的财富回到家里时，两个弟弟非常惊讶。 老二说："我现在也要出去，看是能否用这把长柄镰刀换来好财运。"可他出来一试，就觉得希望太小了。 因为，不管他走到哪里，他都能遇到农夫肩上扛着和自己一样的长柄镰刀的情形。 他并不气馁，跑了一个又一个地方。 真是功夫不负有心人，他最终还是交上了好运：他也来到了一个岛上，那儿的人们连长柄镰刀的名字听都没听说过。 不久麦子熟了，他们来到农田将麦子拔了起来，但这样收获非常劳累，而且许多麦子都掉下来浪费了。 老二用他的长柄大镰刀来收割，很快就割完了全部的庄稼，人们张大嘴巴站在那儿，用惊奇的目光看着这一切，纷纷愿意出他所要的任何价钱来换取这把奇妙的工具，他要了一匹驮满金子的马回到了家。
老三现在也想出去看看能用猫换取到什么东西，于是他出发了，开始他的命运也和前两个哥哥一样，跑了不少地方都没有成功，陆地上到处都有猫 ，真是太多了，以致许多刚出生的小猫都被扔进水里淹死了。 最后他在海上寻找机会，终于在一个岛国如愿以偿。 岛上的人从来没有看到过猫，那儿老鼠泛滥成灾，不管房屋的主人在家或不在家，这些讨厌的小家伙都在桌子上椅子上窜来跳去，人们叫苦不迭。 国王在他的宫殿里也不知道该怎样办，每个角落里都有老鼠在吱吱叫个不停。 凡是它们的牙齿能够咬的东西都被咬坏了。 老三为猫在这里找到了用武之地，猫一下地，马上就开始捉老鼠，一转眼的功夫，就把两间房子里的老鼠清理完毕。 这时人们恳求国王买下这只奇异的动物，用多少钱都行。 国王乐意地满足了老三的要求，给了他一匹驮满了金子和宝石的骡子。 因此，老三带着比他两个哥哥更值钱的财宝回到了家里。
猫留在了岛上，它在王宫里捕捉老鼠，快活极了，追来追去，忙个不停，咬死的老鼠数也数不清。 终于它累得精疲力竭，口也渴得冒烟，于是静静地站在那儿，伸着脖子仰着头叫了起来，"咪--，咪--"。 听到这奇怪的叫声，国王把所有的大臣都召集起来了，看看采取什么措施最好。 最后，他决定派一名传令官去见猫，警告猫立刻离开王宫大院，否则就要用武力来赶它出去。 那些顾问说："我们宁愿和老鼠共处，也不愿冒生命危险和这只猫共处。"一个小听差应命走了进去，他问猫："你是否愿意离开王宫？"但这只猫口渴得更厉害了，一个劲地叫着"咪--，咪--"。 这小听差以为猫是说"不！不！"所以就把这个意思告诉了国王。 顾问们一听，马上说："好吧！那我们就用武力来对付它吧。"他们架起火炮向王宫轰去，王宫四周燃起了大火，当火烧到猫待的那间房子时，它从窗口跳了出去，围攻的士兵都没有看到它。 大火一直烧个不停，最后，整个宫殿都化成了灰烬。
父亲死了以后，大儿子带着公鸡出发了，但是他无论走到哪儿那儿都有公鸡。 在每个城镇，很远他就看见教堂的尖塔上都站着一只公鸡随风转动（其实那不过是风向风速器，也就是风信鸡），各个乡村，公鸡的叫声到处都可以听到，他的鸡一点也不新奇。 看来他发财的机会似乎很渺茫。 但他并不灰心，继续不停地找，终于还是找到了这样一个地方。 他到了一座岛上，岛上的人从来没有听到过鸡叫，也不知道如何计时，他们知道早晨或者晚上，但到了夜里睡觉时，就不知道时间过去了多少。 他对他们说："你们看吧！这是一只多么高贵的动物啊！它多么像一个骑士。瞧！它头戴鲜红的头盔，脚蹬锡马刺，每天晚上隔一段时间它就叫一次，第三次叫时，太阳不久就要升起来了。不仅这样，它还能预报天气，如果它在大白天叫，就是提醒你们天气要变了。"听了他的介绍，当地的人们非常高兴，他们整夜没有睡觉，怀着兴奋的心情，等着听这只公鸡的啼叫，每次鸡叫都使他们激动不已。 鸡在两点、四点、六点共叫了三次。 于是他们问他这鸡是不是卖，要卖多少钱，他说："大约要一匹毛驴所能驮的金子。"他们齐声叫道："这是一只高贵的动物，这个价钱很公正。"他们给了他所要的那些金子。
当他带着所得的财富回到家里时，两个弟弟非常惊讶。 老二说："我现在也要出去，看是能否用这把长柄镰刀换来好财运。"可他出来一试，就觉得希望太小了。 因为，不管他走到哪里，他都能遇到农夫肩上扛着和自己一样的长柄镰刀的情形。 他并不气馁，跑了一个又一个地方。 真是功夫不负有心人，他最终还是交上了好运：他也来到了一个岛上，那儿的人们连长柄镰刀的名字听都没听说过。 不久麦子熟了，他们来到农田将麦子拔了起来，但这样收获非常劳累，而且许多麦子都掉下来浪费了。 老二用他的长柄大镰刀来收割，很快就割完了全部的庄稼，人们张大嘴巴站在那儿，用惊奇的目光看着这一切，纷纷愿意出他所要的任何价钱来换取这把奇妙的工具，他要了一匹驮满金子的马回到了家。
老三现在也想出去看看能用猫换取到什么东西，于是他出发了，开始他的命运也和前两个哥哥一样，跑了不少地方都没有成功，陆地上到处都有猫 ，真是太多了，以致许多刚出生的小猫都被扔进水里淹死了。 最后他在海上寻找机会，终于在一个岛国如愿以偿。 岛上的人从来没有看到过猫，那儿老鼠泛滥成灾，不管房屋的主人在家或不在家，这些讨厌的小家伙都在桌子上椅子上窜来跳去，人们叫苦不迭。 国王在他的宫殿里也不知道该怎样办，每个角落里都有老鼠在吱吱叫个不停。 凡是它们的牙齿能够咬的东西都被咬坏了。 老三为猫在这里找到了用武之地，猫一下地，马上就开始捉老鼠，一转眼的功夫，就把两间房子里的老鼠清理完毕。 这时人们恳求国王买下这只奇异的动物，用多少钱都行。 国王乐意地满足了老三的要求，给了他一匹驮满了金子和宝石的骡子。 因此，老三带着比他两个哥哥更值钱的财宝回到了家里。
猫留在了岛上，它在王宫里捕捉老鼠，快活极了，追来追去，忙个不停，咬死的老鼠数也数不清。 终于它累得精疲力竭，口也渴得冒烟，于是静静地站在那儿，伸着脖子仰着头叫了起来，"咪--，咪--"。 听到这奇怪的叫声，国王把所有的大臣都召集起来了，看看采取什么措施最好。 最后，他决定派一名传令官去见猫，警告猫立刻离开王宫大院，否则就要用武力来赶它出去。 那些顾问说："我们宁愿和老鼠共处，也不愿冒生命危险和这只猫共处。"一个小听差应命走了进去，他问猫："你是否愿意离开王宫？"但这只猫口渴得更厉害了，一个劲地叫着"咪--，咪--"。 这小听差以为猫是说"不！不！"所以就把这个意思告诉了国王。 顾问们一听，马上说："好吧！那我们就用武力来对付它吧。"他们架起火炮向王宫轰去，王宫四周燃起了大火，当火烧到猫待的那间房子时，它从窗口跳了出去，围攻的士兵都没有看到它。 大火一直烧个不停，最后，整个宫殿都化成了灰烬。