Hans in luck


Szerencsefi Jankó

Hans had served his master for seven years, so he said to him, "Master, my time is up; now I should be glad to go back home to my mother; give me my wages." The master answered, "You have served me faithfully and honestly; as the service was so shall the reward be;" and he gave Hans a piece of gold as big as his head. Hans pulled his handkerchief out of his pocket, wrapped up the lump in it, put it on his shoulder, and set out on the way home.
As he went on, always putting one foot before the other, he saw a horseman trotting quickly and merrily by on a lively horse. "Ah!" said Hans quite loud, "what a fine thing it is to ride! There you sit as on a chair; you stumble over no stones, you save your shoes, and get on, you don't know how."

The rider, who had heard him, stopped and called out, "Hollo! Hans, why do you go on foot, then?"

"I must," answered he, "for I have this lump to carry home; it is true that it is gold, but I cannot hold my head straight for it, and it hurts my shoulder."

"I will tell you what," said the rider, "we will exchange: I will give you my horse, and you can give me your lump."

"With all my heart," said Hans, "but I can tell you, you will have to crawl along with it."

The rider got down, took the gold, and helped Hans up; then gave him the bridle tight in his hands and said, "If you want to go at a really good pace, you must click your tongue and call out, "Jup! Jup!"

Hans was heartily delighted as he sat upon the horse and rode away so bold and free. After a little while he thought that it ought to go faster, and he began to click with his tongue and call out, "Jup! Jup!" The horse put himself into a sharp trot, and before Hans knew where he was, he was thrown off and lying in a ditch which separated the field from the highway. The horse would have gone off too if it had not been stopped by a countryman, who was coming along the road and driving a cow before him.

Hans got his limbs together and stood up on his legs again, but he was vexed, and said to the countryman, "It is a poor joke, this riding, especially when one gets hold of a mare like this, that kicks and throws one off, so that one has a chance of breaking one's neck. Never again will I mount it. Now I like your cow, for one can walk quietly behind her, and have, over and above, one's milk, butter and cheese every day without fail. What would I not give to have such a cow." - "Well," said the countryman, "if it would give you so much pleasure, I do not mind giving the cow for the horse." Hans agreed with the greatest delight; the countryman jumped upon the horse, and rode quickly away.

Hans drove his cow quietly before him, and thought over his lucky bargain. "If only I have a morsel of bread -- and that can hardly fail me -- I can eat butter and cheese with it as often as I like; if I am thirsty, I can milk my cow and drink the milk. Good heart, what more can I want?"

When he came to an inn he made a halt, and in his great content ate up what he had with him -- his dinner and supper -- and all he had, and with his last few farthings had half a glass of beer. Then he drove his cow onwards along the road to his mother's village.

As it drew nearer mid-day, the heat was more oppressive, and Hans found himself upon a moor which it took about an hour to cross. He felt it very hot and his tongue clave to the roof of his mouth with thirst. "I can find a cure for this," thought Hans; "I will milk the cow now and refresh myself with the milk." He tied her to a withered tree, and as he had no pail he put his leather cap underneath; but try as he would, not a drop of milk came. And as he set himself to work in a clumsy way, the impatient beast at last gave him such a blow on his head with its hind foot, that he fell on the ground, and for a long time could not think where he was.

By good fortune a butcher just then came along the road with a wheel-barrow, in which lay a young pig. "What sort of a trick is this?" cried he, and helped the good Hans up. Hans told him what had happened. The butcher gave him his flask and said, "Take a drink and refresh yourself. The cow will certainly give no milk, it is an old beast; at the best it is only fit for the plough, or for the butcher." - "Well, well," said Hans, as he stroked his hair down on his head, "who would have thought it? Certainly it is a fine thing when one can kill a beast like that at home; what meat one has! But I do not care much for beef, it is not juicy enough for me. A young pig like that now is the thing to have, it tastes quite different; and then there are the sausages!"

"Hark ye, Hans," said the butcher, "out of love for you I will exchange, and will let you have the pig for the cow." - "Heaven repay you for your kindness!" said Hans as he gave up the cow, whilst the pig was unbound from the barrow, and the cord by which it was tied was put in his hand.

Hans went on, and thought to himself how everything was going just as he wished; if he did meet with any vexation it was immediately set right. Presently there joined him a lad who was carrying a fine white goose under his arm. They said good morning to each other, and Hans began to tell of his good luck, and how he had always made such good bargains. The boy told him that he was taking the goose to a christening-feast. "Just lift her," added he, and laid hold of her by the wings; "how heavy she is -- she has been fattened up for the last eight weeks. Whoever has a bit of her when she is roasted will have to wipe the fat from both sides of his mouth." - "Yes," said Hans, as he weighed her in one hand, "she is a good weight, but my pig is no bad one."

Meanwhile the lad looked suspiciously from one side to the other, and shook his head. "Look here," he said at length, "it may not be all right with your pig. In the village through which I passed, the Mayor himself had just had one stolen out of its sty. I fear -- I fear that you have got hold of it there. They have sent out some people and it would be a bad business if they caught you with the pig; at the very least, you would be shut up in the dark hole."

The good Hans was terrified. "Goodness!" he said, "help me out of this fix; you know more about this place than I do, take my pig and leave me your goose." - "I shall risk something at that game," answered the lad, "but I will not be the cause of your getting into trouble." So he took the cord in his hand, and drove away the pig quickly along a by-path.

The good Hans, free from care, went homewards with the goose under his arm. "When I think over it properly," said he to himself, "I have even gained by the exchange; first there is the good roast-meat, then the quantity of fat which will drip from it, and which will give me dripping for my bread for a quarter of a year, and lastly the beautiful white feathers; I will have my pillow stuffed with them, and then indeed I shall go to sleep without rocking. How glad my mother will be!"

As he was going through the last village, there stood a scissors-grinder with his barrow; as his wheel whirred he sang --

"I sharpen scissors and quickly grind,
My coat blows out in the wind behind."
Hans stood still and looked at him; at last he spoke to him and said, "All's well with you, as you are so merry with your grinding." - "Yes," answered the scissors-grinder, "the trade has a golden foundation. A real grinder is a man who as often as he puts his hand into his pocket finds gold in it. But where did you buy that fine goose?"
"I did not buy it, but exchanged my pig for it."

"And the pig?"

"That I got for a cow."

"And the cow?"

"I took that instead of a horse."

"And the horse?"

"For that I gave a lump of gold as big as my head."

"And the gold?"

"Well, that was my wages for seven years' service."

"You have known how to look after yourself each time," said the grinder. "If you can only get on so far as to hear the money jingle in your pocket whenever you stand up, you will have made your fortune."

"How shall I manage that?" said Hans. "You must be a grinder, as I am; nothing particular is wanted for it but a grindstone, the rest finds itself. I have one here; it is certainly a little worn, but you need not give me anything for it but your goose; will you do it?"

"How can you ask?" answered Hans. "I shall be the luckiest fellow on earth; if I have money whenever I put my hand in my pocket, what need I trouble about any longer?" and he handed him the goose and received the grindstone in exchange. "Now," said the grinder, as he took up an ordinary heavy stone that lay by him, "here is a strong stone for you into the bargain; you can hammer well upon it, and straighten your old nails. Take it with you and keep it carefully."

Hans loaded himself with the stones, and went on with a contented heart; his eyes shone with joy. "I must have been born with a caul," he cried; "everything I want happens to me just as if I were a Sunday-child."

Meanwhile, as he had been on his legs since daybreak, he began to feel tired. Hunger also tormented him, for in his joy at the bargain by which he got the cow he had eaten up all his store of food at once. At last he could only go on with great trouble, and was forced to stop every minute; the stones, too, weighed him down dreadfully. Then he could not help thinking how nice it would be if he had not to carry them just then.

He crept like a snail to a well in a field, and there he thought that he would rest and refresh himself with a cool draught of water, but in order that he might not injure the stones in sitting down, he laid them carefully by his side on the edge of the well. Then he sat down on it, and was to stoop and drink, when he made a slip, pushed against the stones, and both of them fell into the water. When Hans saw them with his own eyes sinking to the bottom, he jumped for joy, and then knelt down, and with tears in his eyes thanked God for having shown him this favour also, and delivered him in so good a way, and without his having any need to reproach himself, from those heavy stones which had been the only things that troubled him.

"There is no man under the sun so fortunate as I," he cried out. With a light heart and free from every burden he now ran on until he was with his mother at home.
Jankó hét esztendeig szolgált egy uraságnál. Mikor a hetedik esztendő is letelt, a gazdája elé állt.

- Szeretnék hazamenni az édesanyámhoz, kérem a béremet!

- Derekasan dolgoztál, hűséggel szolgáltál - mondta a gazda -, amilyen a munka volt, olyan lesz a fizetség is.

Azzal adott neki egy nagy darab aranyat, akkorát, mint Jankó feje.

A fiú elővette a keszkenőjét, belekötötte az aranyat, aztán a vállára vette, és elindult vele hazafelé. Szedte a lábát szaporán, s egyszer csak meglátott messziről egy lovast: egyre közeledett, s nagy vidáman léptetett el Jankó mellett a paripáján.

- Hajaj - szakadt ki Jankóból a sóhajtás -, szép dolog a lovaglás! Az ember úgy ül a nyeregben, akár egy széken; nem üti meg mindenféle kőben a lábát, cipőt sem koptat, mégis halad; az ám a jó sor!

A lovas meghallotta a fohászkodást, megállt, és leszólt neki:

- Ha jobb lóháton, minek jársz gyalog?

- Mit tehetnék egyebet - mondta búsan Jankó -, itt ez a kolonc a nyakamon, haza kell vinnem az édesanyámnak. Igaz, hogy színaranyból van, de azért nagyon terhemre esik: a fejemet is húzza, a vállamat is nyomja.

- Tudod, mit? - szólt a lovas. - Cseréljünk! Neked adom a lovamat a koloncodért.

- No, te szegény, lesz is mit cipelned! - mondta Jankó vidáman, és tüstént ráállt a cserére. A lovas nyakába vette az aranyat, fölsegítette Jankót a lóra, és kezébe adta a kantárszárat.

- Tudsz-e lovagolni?

- Még eddig sosem próbáltam.

- Könnyű mesterség, hamar beletanul az ember. Ha gyorsan akarsz menni, csak csettints egyet, és szólj rá a lóra, hogy: hopp-hopp! Ennyi az egész tudomány.

- Hát ez igazán nem boszorkányság! - mondta Jankó. Megköszönte a tanítást, és útnak eredt, Vígan ült a lovon, tetszett neki a nagy szabadság s kényelem, hogy neki csak ülnie kell, a ló meg lépked helyette. Aztán meg mennyivel szebb onnét föntről a nyeregből, mint alant a poros országúton. Frissebb a levegő, messzebbre látni!

Egy ideig poroszkált, de aztán úgy találta, gyorsabban is haladhatna; nem azért van lova, hogy csak úgy mendegéljen, mint a gyalogos ember!

Csettintett egyet-kettőt, és hetykén elkiáltotta magát:

- Hopp-hopp!

A paripa a fülét hegyezte; a második hoppra szökkent egyet, és vágtázni kezdett. Jankó jóformán föl sem ocsúdott, máris lent hevert az útszéli árokban. A ló meg világgá szaladt volna, ha egy paraszt szemközt nem ballag az úton a tehenével, és meg nem fogja.

Jankó nagy nehezen föltápászkodott, sajgott minden porcikája, beletellett egy kis idő, míg a kezét-lábát megtalálta. Akkorra odaért mellé a paraszt is a tehénnel meg az elfogott lóval.

- Nem jó mulatság a lovaglás - mondta panaszosan Jankó -, különösen, ha valaki ilyen cudar dögre akad, amilyen az enyém. Ide-oda hányja magát, mindig hátrasunyít, csak azt várja, mikor vetheti le az embert. Még jó, hogy a nyakamat nem szegtem! Mennyivel jobb egy tehén! Azt szép kényelmesen elterelgeti az ember, s tejet is ad, vajat is ad naponta, nem úgy, mint a ló: az csak a szénát falja, meg a zabot ropogtatja reggeltől estig, s kieszi az embert a vagyonából! Mit nem adnék érte, ha egy ilyen tehenem volna!

- Hát ha úgy megtetszett neked a tehenem, nem bánom, elcserélem a lovaddal - mondta a paraszt.

Egyéb se kellett Jankónak! Nyomban ráállt az alkura. A paraszt fölpattant a paripára, és elvágtatott, ő meg szép lassan hajtani kezdte maga előtt a tehenet, s közben váltig azon örvendezett, milyen jó vásárt csapott.

"Ha csak egy karaj kenyeret keresek is napjában - gondolta -, mindig lesz mit kennem rá. Ehetem vajat is, sajtot is, amikor jólesik, ha pedig megszomjazom, nosza, megfejem a tehenemet, és friss tejet iszom. Nem is kívánhatnék vígabb sort magamnak!"

Ahogy így tűnődött, elért egy csárdához. Betért az ivóba, és nagy örömében minden elemózsiáját megette egy ültő helyében. Elköltötte az ebédjét, aztán a vacsoráját; volt még egy garasa, azon sört hozatott rá.

Mikor jóllakott, továbbindult, terelte maga előtt a jámbor tehenet az édesanyja faluja felé.

Közben telt az idő, a nap mind följebb hágott az égen, lassan delelőre ért, csak úgy égette a pusztát, azon meg jó óra járásnyira körös-körül egyéb sem volt, mint leperzselt fű. Jankó úgy szomjazott, majd a szájpadlásához ragadt a nyelve. Tűrte egy darabig, de aztán észbe kapott.

"Minek kínlódom én, ha egyszer könnyű segíteni a bajomon! - gondolta. - Megfejem a tehenemet, s iszom egyet!"

Volt ott egy csonka akácfa, villám sújthatta valaha; csak a megfüstölt maradék dereka sínylett a homokban meg pár fattyúhajtás a tövénél, szárazságban megzsugorodott, nyomorék levelekkel. Jankó kikötötte hozzá a jószágját, edény híján alátette a bőrsapkáját, s míg a tehén a fattyúhajtásokat rágogatta, nekilátott a fejésnek.

De akárhogy rángatta a Riska tőgyét, egy csepp nem sok, annyi tejet sem tudott kipréselni belőle. Nem is úgy ült neki, ahogyan kellett volna, hiszen soha életében nem fejt még; a tehén meg, akármilyen béketűrő is volt, végül is ráunt a sok rángatásra, döfködésre, s a hátsó lábával úgy fejbe rúgta Jankót, hogy az egy mukk nélkül elterült a földön, és néhány pillanatig azt sem tudta, hol van.

Szerencsére arra jött egy hentes; jóképű süldőt tolt a talicskáján.

- Mi a baj, koma? - kiáltotta, és talpra segítette Jankót.

- Majdnem megölt ez az átkozott jószág! - mondta a fiú, és keserves képpel tapogatta fején a jókora púpot. - Meg akartam fejni, és úgy megrúgott, hogy a csillagokat láttam!

- Ezt ugyan hiába fejed! - mondta a hentes, ahogy közelebbről megszemlélte a tehenet. - Nem tejel ez többé! Kimustrált vén jószág, legföljebb ha igára jó vagy arra, hogy levágják.

- Ej, ej ki gondolta volna! - csóválta a fejét Jankó. - Nem mondom, nem rossz ha az embernek van mit levágnia a háznál, ráadásul ekkora nagy állat! Csakhogy én nem szeretem a marhahúst, olyan száraz, mint a fűrészpor. Már akkor inkább egy ilyen süldő kellene nekem. Az igen, abból olyan kolbászt lehet csinálni, hogy a tíz körmét megnyalja utána az ember!

A hentes gondolt egyet.

- Tudod, mit? A kedvedért elcserélem a süldőmet a tehenedre.

- Az ég áldjon meg a jó szívedért! - örvendezett Jankó.

Odaadta a hentesnek a tehenét, leszedte a süldőt a talicskáról, madzagot kötött a nyakába, s elindult vele nagy vidáman arrafelé, amerre a legközelebbi falu tornya integetett.

Ment, mendegélt, húzta maga után a süldőt. Egyszer csak melléje szegődött egy legényke, szép fehér libával a hóna alatt. Beszédbe ereszkedtek, hogy jobban teljék az idő.

- Sokat kell dolgozni a mai világban - mondta a legényke -, amíg az ember egy ilyen malacnak az árát megkeresi.

- Dolgozni dolgoztam hét kerek esztendőt - felelte Jankó -, hanem a malacomat, azt úgy cseréltem az imént egy tehénért.

Azzal elmondta, miféle jó üzletet kötött egyre-másra.

A legényke furcsállotta egy kicsit a dolgot; úgy gondolta, talán ugratni akarják, s nem szólt hozzá semmit; inkább a libájáról kezdett beszélni.

- Keresztelőre viszem ide a szomszéd faluba - mondta. - Megvan a súlya, nemhiába tömik nyolcadik hete! Olyan pecsenye lesz belőle, kibuggyan a zsírja, ha beleharapnak!

- Szép jószág, nem mondom, de az én süldőm se kutya! - büszkélkedett Jankó.

Erre a legényke nem felelt semmit, hanem egy kis idő múlva elkezdett nyugtalanul jobbra meg balra tekingetni, mintha attól félne, hogy rájuk tör valaki.

- Mi az - kérdezte Jankó -, mit lesel te folyton?

- Semmit, csak úgy kémlelődöm - dünnyögte a legényke.

Mentek megint egy darabot; akkor megállt, odafordult Jankóhoz:

- Ezzel a te süldőddel is valami baj van a kréta körül. Most jövök a faluból, ott éppen egy ilyet loptak ki a bíró óljából. Attól tartok, hogy éppen ezt! Mindenfelé keresik a tolvajt; bajos dolog volna, ha elcsípnének ezzel a disznóval. Még az a legkevesebb, ha dutyiba dugnak!

- Uram teremtőm! - rebegte Jankó, és elszorult a szíve. Megragadta a legényke karját: - Kérlek, segíts ki a veszedelemből! Te ismerős vagy errefelé, add ide a libát, és vidd a süldőt, eredj vele, amerre látsz!

- Nagy kockázat - mondta a legényke hamiskásan -, de nem venném a lelkemre, hogy pórul járj!

Fogta a madzagot, és gyorsan letért a süldővel egy dűlőútra. A derék Jankónak nagy kő esett le a szívéről.

"Csakhogy ebből a veszedelemből megszabadultam!" - mondta magában, és ment vidáman hazafelé, hóna alatt a libával.

Meg-megsimogatta a hízott szárnyast, és azt gondolta:

"Ha jól fontolóra veszem a dolgot, még nyertem is a cserén. Először is ott a jó libasült, másodszor a rengeteg zsír, egy negyedévig is elég lesz zsíros kenyérre, harmadszor pedig a szép fehér toll: azt a párnámba töltetem, s úgy alszom majd rajta, mintha ringatnának!"

Beért egy takaros faluba; onnét már csak egy félóra járásnyira volt a szülőfaluja. Jankó megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb hazakerüljön, mert igen vágyott már az édesanyja után. De a téren egy köszörűs áll: a taligájával, hajtotta sebesen a köszörűkövet, és vidáman énekelt hozzá:

Pörög a - forog a kerekem,
Ollódat, késedet kifenem!

"Már az nem lehet, hogy ezt meg ne nézzem" - gondolta Jankó.

Megállt, figyelte, hogyan csisszen a kövön a késpenge, hogyan hányja a szikrát; tetszett neki a dolog, még inkább az énekszó. Végül is megszólalt:

- Jól mehet a mester uram dolga, hogy ilyen vígan köszörül!

- Jól bizony! - felelte a köszörűs. - Aranymesterség ez! Az igazi köszörűs olyan ember, hogy ahányszor csak a zsebébe nyúl, mindig talál benne pénzt. Hát te hol vetted azt a szép libát?

- Nem vettem, hanem egy disznón cseréltem.

- Hát a disznót?

- Azt meg egy tehénen.

- Hát a tehenet?

- Azt egy paripán.

- Hát a paripát?

- Azt meg egy akkora darab aranyon, mint a fejem.

- Hát az aranyat?

- Az a hétesztendei szolgálatom bére volt.

- Látom, ügyes, találékony legény vagy - mondta a köszörűs -, mindig tudtál segíteni magadon. Most már csak az hiányzik a szerencsédhez, hogy ha felállsz, mindig megcsörrenjen a sok pénz a zsebedben.

- Igen ám, ha tudnám, hogyan kezdjek hozzá!

- Úgy, ahogy én: csapj fel köszörűsnek! Egyéb sem kell hozzá, csak egy köszörűkő, a többi már megy magától. Szívesen elindítlak a szerencse útján, neked adom a kövemet, igaz, kicsit csorba már, de olcsón megkaphatod, nem kérek egyebet, csak azt a libát a hónod alatt. Cseréljünk?

- Már hogyan kérdezheti, mester uram! Hiszen egész életemre szerencséssé tesz. Ha mindig lesz pénz a zsebemben, valahányszor belenyúlok, mi kívánságom lehet még ezen a világon?

Azzal odaadta a libát a csorba köszörűkőért.

- Ne mondd, hogy szűkmarkú vagyok: nesze, ezt fogadd el ráadásnak - mondta a köszörűs, fölvett a földről egy közönséges követ, és odaadta Jankónak -, jól lehet kalapálni rajta, mind kikalapálhatod az ócska szögeidet.

Jankó vitte a két követ boldogan, s ment a faluja felé. De mert kora reggel óta talpon volt, kezdett elfáradni. Alaposan meg is éhezett, hiszen amikor a lovát sikerült elcserélnie a tehénre, örömében minden útravalóját megette. Már alig bírta a lábát, s kegyetlenül nyomta a két kő is a vállát.

Az út szélén volt egy kút; odatámolygott hozzá szegény fiú; gondolta, ha már ennie nincs mit, legalább iszik egyet, és pihen egy kevéskét.

A köveket, hogy valami bajuk ne essék, gondosan lerakta a kút kávájára, aztán a víz fölé hajolt. Hajoltában véletlenül meglökte a köveket, s mind a kettő belepottyant a vízbe.

Jankó csak nézte, amint nagy csobbanással elmerülnek aztán nagyot ugrott örömében, hogy így szépszerével megszabadult ettől az utolsó gondjától is.

- Nincs is nálam szerencsésebb ember a világon! - rikkantotta.

Könnyű szívvel, üres kézzel, vidáman bandukolt tovább, míg csak haza nem ért az édesanyjához.

Compare two languages:

Donations are welcomed & appreciated.

Thank you for your support.