De ganzenhoedster


A libapásztorlány


Er leefde eens een oude koningin wier gemaal reeds lang geleden gestorven was en zij had een mooie dochter. Deze groeide op en werd bestemd voor een koningszoon die in een ver land woonde. Toen de tijd gekomen was, dat zij in het huwelijk zouden treden en het kind op reis moest naar het onbekende land, pakte de oude koningin veel kostbaar huisraad en edelsmeedwerk voor haar in: goud en zilver, bekers en sieraden, kortom alles wat maar tot een koninklijke bruidsschat behoort, want zij had haar kind van harte lief. Ook gaf zij haar een kamenier mee, die mee moest rijden en de bruid aan de bruidegom moest overdragen en elk kreeg een paard voor de reis, maar het paard voor de koningsdochter heette Falada en kon spreken. Toen het nu tijd was om afscheid te nemen, ging de oude moeder naar haar slaapkamer, nam een mesje en sneed daarmee in haar vinger, zodat het bloedde; daarop hield zij er een wit lapje onder en liet er drie druppels bloed op vallen, gaf het aan haar dochter en sprak: "Lief kind, bewaar dit goed, je zult het onderweg nodig hebben."
Zo namen zij bedroefd afscheid van elkaar; het lapje borg de koningsdochter op haar hart, zij besteeg haar paard en trok weg naar haar bruidegom. Toen zij een uur gereden hadden, kreeg zij een brandende dorst en sprak tot haar kamenier: "Stijg af en schep water uit de beek met de beker die je voor mij hebt meegenomen; ik wil graag wat drinken." - "Als u dorst hebt," sprak de kamenier, "kom dan zelf maar van uw paard af, ga maar bij het water liggen en drink; ik heb geen zin om uw dienstmaagd te zijn." Toen steeg de koningsdochter af, omdat zij zo'n dorst had, bukte zich over het water van de beek en dronk en zij mocht niet uit haar gouden beker drinken. Toen sprak zij: "Ach, God," en de drie bloeddruppels antwoordden: "Als dat uw moeder weten zou, van smart haar harte breken zou." Maar de koningsbruid was deemoedig, zei niets en besteeg weer haar paard. Zo reden zij ettelijke mijlen verder, maar het was een warme dag, de zon stak en weldra had zij weer dorst. Daar zij nu aan stromend water kwamen, zei zij nog eens tegen haar kamenier: "Stijg af en geef mij uit mijn gouden beker te drinken," want zij was de boze woorden al lang weer vergeten. De kamenier sprak echter nog hoogmoediger: "Als u wilt drinken, dan drinkt u maar, ik heb geen zin om uw dienstmaagd te zijn." Toen steeg de koningsdochter af om haar hevige dorst te lessen, knielde bij het stromende water, schreide en sprak: "Ach, God," en de bloeddruppels antwoordden wederom: "Als dat uw moeder weten zou, van smart haar harte breken zou." En terwijl zij zo dronk en zich diep voorover boog, viel het lapje met de drie bloeddruppels uit haar keurslijfje en werd door de stroom meegevoerd zonder dat zij het in haar benauwenis merkte. De kamenier echter had toegekeken en was blij dat zij de bruid in haar macht kreeg: want nu deze de bloeddruppels verloren had, was zij zwak en machteloos geworden. Toen zij nu haar paard, dat Falada heette, weer wilde bestijgen, zei de kamenier: "Op Falada hoor ik te zitten en jij op mijn beest," en dat moest zij zich laten welgevallen. Toen beval de kamenier haar met bitse woorden haar koninklijke kleren uit te trekken en haar eenvoudige aan te doen en tenslotte moest zij onder de open hemel zweren dat zij er aan het koninklijk hof geen mens iets van zou zeggen; en als zij deze eed niet afgelegd had, zou zij meteen gedood zijn. Maar Falada zag dat alles en lette goed op.
De kamenier besteeg nu Falada en de echte bruid ging op het slechte paard zitten en zo trokken zij verder tot zij eindelijk het koninklijk slot bereikten. Daar was grote vreugde over hun aankomst en de koningszoon snelde hen tegemoet, tilde de kamenier van het paard en dacht dat zij zijn gemalin was: zij werd de trap opgeleid, maar de echte koningsdochter moest beneden blijven staan. De oude koning keek juist uit het raam, en zag haar op het slotplein staan wachten en hij zag ook hoe fijn gebouwd zij was, en hoe teer en hoe mooi: hij ging meteen naar het koninklijk vertrek en vroeg de bruid naar het meisje dat zij bij zich had, en dat daar beneden op het voorplein stond en wie dat eigenlijk was?
"Die heb ik onderweg meegenomen als gezelschap; geef die meid wat te doen, zodat zij niet loopt te luieren." Maar de oude koning had geen werk voor haar en wist niets anders te zeggen dan: "Ik heb nog zo'n jongetje, dat de ganzen hoedt, die kan zij wel helpen." De jongen heette Koertje en hem moest de echte bruid nu helpen de ganzen te hoeden.
Weldra echter zei de valse bruid tot de jonge koning: "Liefste gemaal, ik vraag u vriendelijk mij een genoegen te willen doen." Hij antwoordde: "Dat wil ik graag." - "Wel, laat dan de vilder komen en laat dat paard waarop ik hier naar toe ben gereden de kop afhakken, omdat het mij onderweg veel last bezorgd heeft." Maar in werkelijkheid was zij bang dat het paard zou vertellen, hoe zij met de koningsdochter was omgesprongen. Nu was het zover gekomen dat de trouwe Falada moest sterven; toen kwam het ook de echte koningsdochter ter ore en zij beloofde de vilder in het geheim dat zij hem een geldstuk zou geven, als hij haar een kleine dienst wilde bewijzen. In de stad was een grote donkere poort, waar zij 's avonds en 's morgens met de ganzen door moest; zou hij in die donkere poort Falada's hoofd op willen hangen, zodat zij hem dan dagelijks een paar maal kon zien? De vildersknecht beloofde dit te zullen doen, sloeg het hoofd af en spijkerde het vast onder de donkere poort.
Als zij 's morgens vroeg met Koertje de ganzen door de poort naar buiten dreef, sprak zij in het voorbijgaan:
"Ach Falada, hoe hangt ge daar,"
waarop het hoofd antwoordde:
"Ach koningsbruid, hoe gaat ge daar,
Als dat uw moeder weten zou
Van smart haar harte breken zou."
En dan trok zij stil verder de stad uit en zij dreven de ganzen naar het veld. Op de weide aangekomen, ging zij zitten en maakte haar haar los, dat van louter goud was. Koertje zag met bewondering, hoe het glansde en wilde er een paar haren uittrekken. Toen sprak zij:
"Waaie, waaie windje
Pak Koertje z'n hoedje
Jaag hem er achteraan,
Tot ik met kammen, vlechten
En kappen heb gedaan."
En toen stak er zo'n harde wind op, dat Koertje zijn hoedje heel ver wegwoei en hij het moest nalopen. Toen hij terugkwam, was zij klaar met kammen en kappen en kon hij geen haar meer te pakken krijgen. Toen was Koertje boos en sprak niet met haar; en zo hoedden zij de ganzen tot de avond viel en toen gingen zij naar huis.
Toen zij de volgende morgen weer door de donkere poort gingen, sprak het meisje:
"Ach Falada, hoe hangt ge daar."
En Falada antwoordde:
"Ach koningsbruid, hoe gaat ge daar,
Als dat uw moeder weten zou,
Van smart haar harte breken zou."
En buiten ging zij weer op de wei zitten en begon haar haren te kammen en Koertje kwam aanhollen en probeerde ze te grijpen, maar zij sprak snel:
"Waaie, waaie windje
Pak Koertje z'n hoedje
Jaag hem er achteraan,
Tot ik met kammen, vlechten
En kappen heb gedaan."
Toen woei de wind en blies het hoedje van zijn hoofd, ver weg, zodat Koertje er achteraan moest; en toen hij terug kwam, was zij allang klaar met haar haar en hij kon niet één haartje te pakken krijgen; en zo hoedden zij de ganzen tot het avond werd.
Maar toen zij 's avonds thuisgekomen waren, ging Koertje naar de oude koning en zei: "Met dat meisje wil ik niet langer de ganzen hoeden." - "Waarom niet?" vroeg de oude koning. "Ach, zij plaagt mij de hele dag." Toen beval de oude koning hem te vertellen wat er dan tussen hen beiden voorviel. Toen zei Koertje: "Als wij 's morgens met de troep ganzen door de donkere poort gaan, dan hangt daar de kop van zo'n peerd aan de muur en daar zegt zij tegen:
'Ach Falada, hoe hangt ge daar,'
en dan antwoordt dat hoofd:
'Ach koningsbruid, hoe gaat ge daar.
Als dat uw moeder weten zou,
Van smart haar harte breken zou.'"
En zo vertelde Koertje verder wat er op de ganzenweide gebeurde en hoe hij daar in de wind achter zijn hoedje moest aanhollen.
De oude koning beval hem de volgende dag weer de ganzen naar buiten te drijven en zodra het ochtend was, ging hij zelf achter de donkere poort staan en hoorde daar hoe zij met het hoofd van Falada sprak. Daarop ging hij haar ook achterna naar buiten en verborg zich achter een struik op de wei. Daar zag hij weldra met eigen ogen hoe de ganzenhoedster en de ganzenjongen de troep de wei opdreven en hoe zij na een poosje ging zitten en haar haren, die stralend glansden, los vlocht. Meteen sprak zij weer:
"Waaie, waaie windje
Pak Koertje z'n hoedje
Jaag hem er achteraan,
Tot ik met kammen, vlechten
En kappen heb gedaan."
Daar kwam een windstoot die Koertje zijn hoedje meenam, zodat hij ver moest hollen en het meisje kamde en vlocht haar lokken stilletjes verder. En dat alles zag de oude koning. Daarop ging hij onopgemerkt terug en toen 's avonds de ganzenhoedster thuis kwam, nam hij haar terzijde en vroeg waarom ze dit alles zo deed? "Dat mag ik u niet zeggen en ik mag ook aan niemand mijn leed klagen, want dat heb ik onder de open hemel gezworen, omdat ik anders om het leven gebracht zou zijn." Hij trachtte haar over te halen en liet haar niet met rust, maar hij kon niets uit haar krijgen. Toen sprak hij: "Als je mij niets wilt zeggen, klaag dan die ijzeren kachel daar je leed," en hij ging weg. Toen kroop zij in de ijzeren kachel, begon te jammeren en te schreien, stortte haar hart uit en sprak: "Daar zit ik nu, door de hele wereld verlaten, hoewel ik toch een koningsdochter ben. Een valse kamenier heeft mij met geweld gedwongen mijn koninklijke gewaden af te leggen en heeft mijn plaats bij mijn bruidegom ingenomen en ik moet als ganzenhoedster nederige diensten verrichten. Als dat mijn moeder weten zou, van smart haar harte breken zou." De oude koning stond echter bij de opening van de kachelpijp te luisteren en hoorde wat zij sprak. Toen kwam hij weer binnen en beval haar uit de kachel te komen. Toen werden haar koninklijke kleren aangetrokken en het was een wonder zo mooi als zij was. De oude koning riep zijn zoon bij zich en onthulde dat hij de valse bruid had, die maar een kamenier was, maar dat de echte hier stond en dat was de gewezen ganzenhoedster. De jonge koning was zielsgelukkig toen hij haar schoonheid en deugd zag en er werd een grote maaltijd aangericht, waarvoor alle hovelingen en goede vrienden werden uitgenodigd. Aan het hoofd van de tafel zat de bruidegom met de koningsdochter aan zijn ene en de kamenier aan zijn andere zijde, maar de kamenier was verblind en herkende de andere niet meer in haar stralende tooi. Toen zij nu gegeten en gedronken hadden en welgemoed waren, gaf de oude koning de kamenier een raadsel op: wat heeft iemand verdiend die haar heer zo en zo bedrogen heeft, en hij vertelde daarop het hele verhaal en vroeg: "Welk vonnis heeft zo iemand verdiend?" Daarop sprak de valse bruid: "Zo iemand verdient niet beter dan spiernaakt uitgekleed en in een vat gestopt te worden, dat van binnen met scherpe spijkers is beslagen: en dan moeten er twee witte paarden voor gespannen worden, die haar door de straten moeten slepen tot zij dood is." - "Dat ben jij," sprak de oude koning, "je hebt je eigen oordeel geveld en zo zal het met je gaan." En toen dit vonnis voltrokken was, trad de jonge koning in het huwelijk met zijn echte bruid en beiden regeerden hun rijk in vrede en gelukzaligheid.
Egyszer egy királynénak váratlanul meghalt a férje, s attól fogva egyedül éldegélt a leányával. Teltek-múltak az évek; a királyné lassan megöregedett, a lány pedig gyönyörű hajadonná serdült. Szépségének messze földre elhatott a híre, úgyhogy egy szép napon követei útján megkérte a kezét egy távoli országban lakó királyfi; az öreg királyné meg, mert sok szépet és jót hallott a kérőről, odaígérte neki a lányát. Mikor aztán közelgett az esküvő ideje, és a menyasszonynak útra kellett kelnie abba a messzi országba, öreg édesanyja ellátta őt arannyal-ezüsttel, ékes serlegekkel, pompás ékszerekkel, egyszóval mindennel, amit egy királykisasszonnyal hozományba illik adni; aztán kiválasztotta szolgálólányai közül a legszebbiket, s azt komornának rendelte mellé.
- Te kísérd el a nagy úton - hagyta meg neki -, te add át a vőlegénynek.
És hátaslónak megkapták az udvari istálló két legjobb paripáját. A királylányét Faladának hívták, s olyan ló volt, hogy beszélni is tudott. Elkövetkezett a búcsú perce. Az öreg királyasszony bement a hálószobájába, szekrényéből elővett egy kis vászonkendőt, aztán belemetszett kiskésével az ujjába, s a kibuggyanó vérből három csöppet rácsöppentett a kendőcskére.
- Ezt tedd el jól, édes gyermekem - mondta, hasznát veszed majd az úton.
A királylány keblére rejtette a kendőcskét, megölelte, megcsókolta az édesanyját, felült a lovára és útnak indult, nyomában a komornájával. Jó órája lovagoltak, mikor a királylány megszomjazott a melegben. Oda szólt a komornának:
- Nálad van az aranypohárkám, ugyan szállj le, kérlek, merítsd tele a patakból, úgy ihatnám!
- Aki szomjas, szálljon le maga - felelte a komorna -, hajoljon a víz fölé, s igyék belőle; én bizony nem leszek senkinek a cselédje!
Szegény királylány majd elepedt a szomjúságtól; leszállt hát a lováról, lefeküdt a víz partján, ráhajolt a patakra, abból ivott, nem az aranypoharából.
- Istenem, istenem - suttogta közben, és a vércsöppek ráfelelték:
Anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
De a királylány egy zokszót sem ejtett, hanem mikor a szomját lecsillapította, szép szelíden felült a lovára, s mentek tovább. Ügettek megint egynéhány mérföldet, de mind melegebb lett, mind hevesebben tűzött a nap, a királylány ismét megszomjazott. Éppen egy folyóhoz értek; odafordult újra a komornájához:
- Szállj le, kérlek, hozz innom az aranypohárkámban.
De az most még fennhéjázóbban vágott vissza:
- Aki szomjas, igyék maga; én ugyan senkinek nem vagyok a cselédje!
A királylány ínyét égette a szomjúság; leszállt a lováról, lefeküdt a partra, ráhajolt a vízre, úgy ivott belőle, s közben felsóhajtott:
- Istenem, istenem!
A vércsöppek pedig újra ráfelelték:
Anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
A királykisasszony elbúsult, észre se vette nagy bújában, hogy kebléről egyszerre csak kicsusszan a vércseppes kendőcske, belehull a vízbe; ahogy belehullik nyomban elkapja az ár, s viszi, viszi messzebb, libegteti, megforgatja, lassan-lassan elmeríti. A komorna azonban mindezt látta a lova hátáról, és igen megörült, mert tudta: a királylányt nem védi már az édesanyja vére, tehet vele, amit akar, parancsolhat neki kénye-kedve szerint. Rá is ripakodott nyomban, ahogy fel akart ülni szegény a lovára:
- Menj csak félre onnét! Lovat cserélünk, mostantól fogva Falada az enyém, te meg ülsz az én gebémen!
Aztán keményen ráparancsolt, vesse le a királyi ruháját, s öltözzék az ő komornaruhájába, végül pedig megeskette a nagy égre hogy ha megérkeznek, a királyi udvarban egy árva szót sem szól senkinek a dologról. Annak, ami köztük történt, Faladán kívül nem is volt más tanúja, de az mindent látott, mindent megjegyzett magának. Így ügettek tovább, a komorna Faladán, az igazi menyasszony meg a másik lovon, míg csak a királyi kastélyhoz nem értek. Ott nagy örömmel fogadták őket. A királyfi elébük sietett, és lesegítette a komornát a lóról; hogyan is gondolhatta volna, hogy nem az az igazi menyasszony! Fölvonultak a lépcsőn, a királylánynak meg odalent kellett maradnia az udvaron.
A királyfi édesapja, az öreg király éppen kinézett az ablakon, és tüstént megakadt a szeme a királylányon. "Ej - gondolta -, de szép, de finom teremtés!" Azzal átment a fogadóterembe, hogy megtudakolja a menyasszonytól, kit hozott magával, s miért hagyta az udvaron.
- Útközben szedtem föl, hogy ne unatkozzam - felelte fitymálva a komorna. - Valami munkára kell fogni, ne lopja itt a napot.
- Jól van - mondta az öreg király -, van nekem egy ügyes kis libapásztorom, melléje adom segítségnek.
Ettől fogva ezzel a pásztorgyerekkel terelgette az igazi királykisasszony a libákat, a hamis menyasszony pedig ott kényeskedett, ott páváskodott a palotában. Jól érezte magát, élvezte a jómódot, és csak olyankor borult el, ha arra gondolt, hogy még utóbb megszólal egyszer az istállóban Falada, és elárulja a titkát. Ezért föltette magában, hogy akár így, akár úgy, de mindenképpen elpusztítja.
Rámosolygott hát egy szép napon a királyfira:
- Kedves férjem, szépen kérlek, tedd meg, amit kérek tőled!
- Szíves örömest! - felelte a királyfi. - Hadd hallom hát, mi a kívánságod.
- Semmi egyéb, mint hogy hívasd el a sintért, és vágasd el annak a lónak a nyakát, amelyiken idejöttem hozzád. Sok bosszúságom volt vele az úton.
A királyfi kiadta íziben a parancsot: legyen úgy, ahogy a felesége kívánja, s múljék ki a derék Falada a világból.
Híre futott a dolognak az egész udvarban, de még lent a majorban is, s nem kerülte el az igazi királylány fülét sem. Amikor reggel megjött a sintér, a libapásztorlány odasurrant hozzá, és így szólt:
- Egy aranyat adok neked, ha teljesíted a kérésemet. Ha levágtad a ló fejét, szögezd ki a város kapujába. Annak sötét boltja alatt terelem el reggel-este a libákat; ha felnézek, legalább a fejét hadd lássam szegény Faladának.
A sintérnek elkelt az egy arany; sajnálta is a lányt, hogy így búsul a ló után; megtette hát, amit kívánt: fogta a ló fejét, és jó erősen odaszögezte a kapualjba.
Másnap kora reggel, ahogy terelik kifelé a pásztorfiúval a libafalkát, elmenőben azt mondja a királylány:
Mivé lettél, paripácskám?!
S ráfelel a falon a lófej:
Menj csak, menj csak, szép királylány;
anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
Erre a királylány már nem szólt semmit, csak ment szép csendesen kifelé a városból, hajtotta, terelgette a libákat. Mikor kiértek a mezőre, leült a gyepre, kibontotta és fésülni kezdte a haját. Olyan volt az, mint a színarany, úgy omlott le zuhatagban a vállára, mint az arany napsugár. A pásztorfiú meg csak nézte, hogyan csillog-villog, és szeretett volna kitépni belőle egy szálat.
De a királylány észrevette a szándékát, és ahogy a haja felé kapott, mindjárt rákezdte:
Fújj, szelecske, fuvallj hát,
fújd le róla a sapkát,
hadd kergesse a réten,
míg a hajam kibontom, kefélem,
koszorúba fonom szépen.
Egyszeriben heves szél kerekedett, lefújta a fiú fejéről a sapkát, s olyan sebesen sodorta, hogy alig győzött szaladni utána. Végre elcsípte, de mire visszatért, a királylány már régen megfésülte, be is fonta a haját. A pásztorfiú mérgében szóba sem állt vele többet, duzzogva hátat fordított neki, s így őrizték a libákat, míg csak be nem esteledett.
Akkor hazamentek.
Másnap reggel, ahogy a sötét kapubolton áthaladtak, mondja megint a királylány:
Mivé lettél, paripácskám?!
S feleli megint a lófej:
Menj csak, menj csak, szép királylány;
anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
Kiértek a rétre, ott a lány leült a gyepre, s kezdte a haját bontogatni, a fiú meg odaugrott, hogy kirántson belőle egy szálat. De a lány gyorsan elkezdte:
Fújj, szelecske, fuvallj hát,
fújd le róla a sapkát,
hadd kergesse a réten,
míg a hajam kibontom, kefélem,
koszorúba fonom szépen.
S minden úgy történt, mint tegnap: suhant a szél, röpült a sapka, a fiú meg szaladt utána, s mire visszatért, a lány már régen megfésülte, befonta, koszorúba is kötötte a haját.
Ahogy leszállt az este, és hazaértek, ment a pásztorfiú nagy mérgesen egyenest az öreg királyhoz.
- Uram királyom - mondta -, én ezzel a lánnyal nem őrzöm tovább a libákat!
- S ugyan miért nem? - kérdezte az öreg király.
- Ej, hát egész álló nap csak bosszant!
Erre aztán az öreg király megparancsolta neki, mondja el rendre, mi történt, hogyan történt.
- Hát az úgy van, uram királyom - kezdte a fiú -, hogy amikor reggel tereljük kifelé a falkát a kapu alatt, van ott egy lófej, annak azt mondja:
Mivé lettél, paripácskám?!
A fej meg azt feleli rá, hogy:
Menj csak, menj csak, szép királylány;
anyád szíve, ha így látna,
bánatában megszakadna.
És elmondott szép sorjában mindent: milyen haja van a lánynak, hogyan hívja a szelet, és neki hogyan kell a sapkáját kergetnie a réten.
Az öreg király figyelmesen végighallgatta a fiú mondókáját, aztán meghagyta neki, hajtson csak ki másnap is úgy, ahogyan szokta. Hanem azon a reggelen ő maga jó korán fölkelt, s elbújt a sötét kapuboltban, hogy kihallgassa, mit beszél a lány a ló fejével. S úgy talált mindent, amint azt a fiú az előző estén elmondta neki. Megvárta, míg kiterelik a falkát a kapun; akkor aztán óvatosan utánuk lopakodott, behúzódott a mezőn egy bokorba, s onnét figyelte, mi történik.
A libák csakhamar szétszéledtek a legelőn, a pásztorlány meg leült a gyepre, és bontogatni kezdte csillogó-villogó haját. A fiú ott leskelődött a közelében, s alig várta, hogy egy óvatlan pillanatban kitéphessen egy szála: a hajából.
De alighogy egyet moccant, a lány nyelve máris úgy pergett, mint a rokka:
Fújj, szelecske, fuvallj hát,
fújd le róla a sapkát,
hadd kergesse a réten,
míg a hajam kibontom, kefélem,
koszorúba fonom szépen.
A szél tüstént fölkerekedett, lekapta a sapkát, s vitte, görgette a mezőn, a pásztorfiú futhatott utána, ahogyan csak a lába bírta. A lány meg azalatt megfésülte, befonta, föltűzte koszorúba a haját.
Az öreg király jól megnézte magának a dolgot, s mikor este hazatért a libafalka, leküldött az udvarba a pásztorlányért, és maga elé hívatta.
- Édes lányom, mindent tudok; hallottam, mit beszéltél a ló fejével; azt is hallottam, mit parancsoltál a szélnek. Most aztán mondd meg nékem, mi dolog ez, mit jelentsen.
- Jaj - felelte a lány -, én azt Fölségednek el nem árulhatom, bajomról senkinek nem panaszkodhatom, erről esküt tettem a nagy égre!
A király egy ideig unszolta, de mert többet egy árva szót sem tudott kihúzni belőle, végül is gondolt egyet, s azt mondta neki:
- Jól van, ha nekem nem mondhatod el, ott a kályha, bújj bele, sírd el annak a szíved bánatát!
Azzal sarkon fordult, és ott hagyta, de kint a folyosón megállt a kályhalyuknál, odahajtotta a fülét, s mind kileste, mit mond a lány odabent. Mert az, alighogy magára maradt, bekuporodott a kályhába, és keserves sírással sorjázni kezdte a búját-baját.
- Jaj nekem, szegény királylánynak, magam vagyok az életben, nincs pártfogóm senki a világon! Megölték a lovamat, elvették a ruhámat, elcsalták tőlem a vőlegényemet; trónuson pompázik a komornám, én meg őrizhetem künn a réten a libákat! Szegény édesanyám, ha tudnád, mi sorsra jutottam, szíved szakadna meg bánatodban!
Az öreg király, ahogy ezt meghallotta, tüstént szolgálókat hívatott, és megparancsolta nekik, öltöztessék fel a lányt a legszebb ruhába; aztán sietett a fiához, s elmondta neki, hogy akit a menyasszonyának hitt, csak ege álnok komorna, az igazi menyasszony pedig libapásztorlány volt eddig. A királyfi alig hitt a fülének. Ment apjával a trónterembe, s ott majd elámult a csodálkozástól, amint meglátta a lány sugárzó szépségét, nyájas-szelíd arcát. De az öreg király egyelőre mindenkinek hallgatást parancsolt; a komornából lett királynénak úgy kellett jelenteni a dolgot, hogy egy idegen királylány jött vendégségbe, fáradt a nagy úttól, lepihent egy kicsit; de este nagy lakomát rendeznek a tiszteletére, s azon majd találkoznak. Estére egybe is gyűlt az ebédlőterembe a király minden jó barátja és a. ország valamennyi számottevő embere. Az asztalfőn a királyfi ült, mellette egyfelől a királylány, másfelől a komorna; de a komorna nem ismerte meg a királylányt. Mikor már eleget ettek-ittak, s jókedvre kerekedtek, egyszer csak fölállt az öreg király, és csendet intett.
- Kedves vendégeim - szólt -, mondjátok meg nekem, mit érdemel az olyan hűtlen szolgáló, aki úgy bánik a gazdáival, ahogyan én most előtökbe adom.
Azzal elmondta töviről hegyire az egész történetet. A vendégek csodálkoztak, tanakodtak, egyik-másik hitetlenkedett is: ilyen álnok szolgáló mondták - talán nincs is a világon. De még mielőtt bárki nyilatkozott volna, megszólalt a királyfi balján a komorna, mert hát egy pillanatig sem gondolta volna, hogy az öreg király tudja a titkát.
- Bizony az ilyen megérdemli - mondta mosolyogva -, hogy szégyen szemre világgá kergessék!
- Magad fölött ítélkeztél - szólt az öreg király -, ez legyen hát a sorsod!
Így is történt; a királyfi pedig feleségül vette az igazi királylányt, hét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.