Intr-o tara indepartata din Orient traia un om sarman impreuna cu singurul sau fiu, pe care il intretinea taind lemne in padure. Cum omul isi iubea fiul si dorea ca acesta sa aiba o soarta mai buna, se hotara sa isi foloseasca bruma de agoniseala pentru a-l trimite la scoala. Intr-o buna zi ii spuse:
- Pentru ca nu vreau sa duci o viata atat de grea ca a mea, am decis sa folosesc toate economiile pe care la-am strans de-a lungul anilor pentru a-ti asigura educatia. Astfel, vei deveni un om mai bun decat mine si, mai mult, ma vei ingriji cand voi fi batran. Fiul taietorului de lemne intra la un colegiu, unde, inca de la inceput castiga simpatia si aprecierea profesorilor si colegilor sai, pentru ca era silitor si isi facea toate temele. In plus, lua tot anul numai note bune, pentru care obtinea mereu premii si distinctii. Totul mergea bine, si ar fi mers si mai bine, daca banii tatalui sau nu s-ar fi terminat. Atunci, tanarul trebui sa se intoarca, indurerat, in satul sau, fara sa isi fi indeplinit dorinta arzatoare de a invata.
Dar, fiind curajos si muncitor, nu se descuraja. Intr-o buna zi ii spuse tatalui sau:
-Voi taia cu tine arbori in padure.
Tatal vru sa se opuna dorintei baiatului, dar acesta, incapatanat si hotarat, ceru cu imprumut un topor vechi de la un vecin si merse cu el sa taie copaci in padure. Intr-o zi, dupa ce manca, merse sa se plimbe pe marginea raului. Ajuns acolo, se aseza la picioarele unui arbore batran, gandindu-se cum sa faca sa se intoarca la scoala. Si cum statea asa abatut, auzi o voce inabusita, care striga:
- Te rog, scoate-ma de aici!
Baiatul privi in jur si nu vazu cine striga. Vru sa se indrepte spre malul raului, crezand ca, probabil, se ineca cineva. Cand sa plece, se impiedica de o sticla in care se agita ceva. Isi dadu seama ca de acolo venea strigatul. Ridica sticla si vazu ca in ea era o broasca raioasa care se zbatea neputincioasa, vrand sa iasa. Scoase dopul, dar cand broasca raioasa iesi, se transforma intr-un spirit inalt si gros cat un stejar batran.
- O sa te omor! tipa spiritul cu o voce de tunet. Am stat inchis in sticla mii de ani si am jurat ca-l voi ucide pe cel care ma va elibera!
Baiatul, care era istet, ii spuse linistit:
- Usurel, uriasule! Nici macar nu stiu daca tu esti cel care a fost inchis in sticla. Esti atat de mare, iar sticla este atat de mica!
- Nu crezi? striga spiritul. Puterea mea este nelimitata si iti voi dovedi ca eu am fost.
Micsorandu-si statura, intra iar in sticla. Atunci baiatul puse iute dopul sticlei si o arunca in acelasi loc in care o gasise. Spiritul, vazand ca tanarul sa pregatea sa plece, ii striga:
- Scoate-ma de aici si am sa te fac bogat! Cum baiatul avea suflet bun, scoase dopul sticlei si il elibera din nou pe spirit. Acesta, recunoscator, ii darui o piatra alba si ii spuse:
- Orice metal vei atinge cu aceasta piatra, se va transforma imediat in aur. Si daca atingi cu piatra o rana, aceasta se va vindeca imediat.
Apoi, spiritul disparu. Tanarul incerca sa verifice puterea pietrei si atinse cu ea vechiul topor pe care il imprumutase. Mare ii fu mirarea cand vazu ca acesta se transforma intr-un stralucitor topor de aur. "Cu acest topor voi dobori mai bine arborii," gandi si, trecand la treaba, incepu sa taie un trunchi vechi de copac. Intr-adevar, darama trunchiul mult mai usor, dar taisul toporului se strica. Ingrijorat, isi cauta tatal si ii spuse ce i se intamplase. Tanarul vru sa ii inapoieze toporul vecinului sau, crezand ca il va recompensa in acest fel, dar tatal ii sfatui ca era mai bine sa il vanda unui bijutier si sa cumpere un topor nou, din otel, cu care vecinul ar fi fost multumit. Asa ca mersera la un bijutier din oras, care le dadu atat de multi bani pe toporul de aur, incat nu cumparara doar un topor de otel, ci mult mai multe. Cu toate acestea, le mai ramasera atat de multi bani incat tanarul se intoarse la scoala, isi termina studiile si deveni medic.
Sa nu va ganditi ca tanarul a continuat sa atinga cu piatra alba metale, pentru a le transforma in aur. Dimpotriva, nu vru sa profite de acest lucru, ci, fiind medic, folosi piatra doar ca sa atinga ranile pacientilor. Si cum acestea se inchideau numaidecat, deveni un medic faimos. Astfel folosi puterea pietrei pentru binele omenirii.
Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:
- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra.
A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.
- Hajaj - búslakodott az öreg -, nem adhatok neked többet; a lelkemet kitehetem; mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar világban, mint amennyi a mindennapi betevő falatra kell.
- Egyet se búsulj, édesapám! - felelte a fiú, mert azt nem olyan fából faragták ám, hogy egykettőre elveszítse a kedvét. - Ki tudja, nem válik-e majd ez is a javamra?
És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült fát vágni, elébe állt, azt mondta:
- Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.
- Nem úgy van az, édes fiam - felelte az apja -, diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is igen bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék én másikat, ha egyszer nincs rá pénzem?
- Kérd el a szomszédét - mondta a diák -, biztosan szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet.
A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna.
Mikor a nap delelőre hágott, az öreg már elfáradt.
- Most megebédelünk, és pihenünk egyet - mondta -, utána kétszer olyan jól megy a dolog.
- Te csak dőlj le, édesapám - felelte a diák -, én nem vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdőben.
- Ó, te pernahajder! - korholta az öreg. - Addig lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj le ide mellém.
A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdőben. Nagyon jól érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt.
"Jó élet a diákélet - gondolta -, de a favágó sem utolsó ember ám!"
Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát.
A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában:
"Ezen is fészkelhet vagy két tucat madár, ha nem több!"
Elkezdte körüljárni. Egyszerre mintha valami hangot hallott volna. Fülelt, és most már tisztán ki tudta venni, egy tompa hang azt kiáltozta:
- Engedj ki! Engedj ki!
Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit sem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat sem pillantott meg a levelek közt, nemhogy embert, aki beszélni tud. Akkor azonban megint megszólalt a tompa hang:
- Engedj ki!
Mintha lentről, a föld alól jött volna.
- Hol vagy hát? - kiáltott a diák elképedve.
- Itt a tölgyfa gyökerei közt - felelte a hang. És újból rákezdte: - Engedj ki! Engedj ki!
A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa nyögés:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha ki akarsz jönni, hát gyere! - mondta a diák, és kihúzta az üveg szájából a dugót.
Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a palackból. Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan behemót nagy volt, mint a fél fa.
- Hallod-e, te diák! - dörrent rá rettenetes hangon a fiúra. - Tudod-e, mi lesz a jutalmad?
- Nem én - mondta a diák, és vállat vont. - Honnét tudnám?
- Hát akkor tudd meg! - üvöltötte a szellem. - Kitekerem a nyakadat!
- No, ezt előbb is megmondhattad volna - szólt a diák -, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz.
- Szólnak, nem szólnak - dörgött a szellem -, megkapod, amit megszolgáltál! Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell!
- Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? - kérdezte a diák.
- Mert te kerültél először az utamba!
- Ebben igazad van, de azért olyan egykettőre mégsem megy a dolog. Honnan tudjam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban? Előbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szellem, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan nagyon akarod.
- Mit akarsz bizonyságul?
- Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az előbb is te ültél benne.
- Ha csak ez kell! - zúgta gőgösen a szellem.
Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, már csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne.
Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek közé.
- No, itt most pihenhetsz ítéletnapig! - mondta.
És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, mert jócskán elmúlt dél, és a lombon már kissé ferdén tűzött át a napsugár.
Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha bolond volnék! - felelte a diák. - Hogyisne! Hogy megint az életemre törj!
- Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész életedre!
- Aztán megint becsapsz, mint az előbb!
- Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet!
A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta:
"Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel, majd elbánok vele!"
Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora lett, mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt le a diákhoz:
- Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem.
Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam.
- Ez az egész? - kérdezte a diák.
- Ez - folytatta a szellem -, de ez a világ minden kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté válik.
- Várj - mondta a diák -, ezt először ki kell próbálni.
Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig; a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.
- No, látom, igazat szóltál - mondta a diák -, most aztán elválhatunk békességgel.
A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament az apjához.
- Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? - dohogott az öreg. - Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak nem fűlik a foga hozzá...
- Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam - szabadkozott a fiú.
- Pótlod, pótlod - morogta az öreg. - Szájjal, azt elhiszem, de nem munkával...
A fiú megfogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejszéje élét.
- Vigyázz onnét, édesapám! - kiáltotta. - Mindjárt kidöntöm ezt a fát.
És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra.
Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is ezüstből volt, pendült egyet; s kifordult a kéregből.
- Ejnye, édesapám - adta a diák az ijedtet -, miféle életlen, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem!
Az öreg odanézett.
Még a vér is elhűlt benne.
- Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz miből! Ez a te munkád haszna!
- Sose bosszankodjál, édesapám - csitította a diák -, majd én megfizetem.
- Miből, te tökéletlen? - tüzeskedett az öreg. - Csak tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél?! Mindig ilyen garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz, ni!
És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét.
Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint megszólalt a diák:
- Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább.
Az öreget megint elfogta a méreg.
- Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem még dolgom van, én itt maradok - aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette: - Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál.
A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az öreg favágó nem látta.
- Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem találnék haza, gyere velem.
Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s elindultak hazafelé.
Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:
- Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a szomszédnak.
- Igazad van, édesapám - felelte a fiú -, talán kapok érte pár fillért az ócskásnál.
Elvált az apjától, de nem az ócskáshoz ment, hanem egy ötvösmesterhez.
- Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné...
Az ötvös először megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegére, méregette, latolgatta, végül azt mondta:
- Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.
- Hát mennyije van? - kérdezte a fiú.
- Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.
- Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor.
A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt. A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be:
- Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéért.
- Már kérdeztem - legyintett keservesen az öreg. - Egy tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija?!
- Biztosan neki sincs - mondta a diák -, éppen azért jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd örüljön.
Az öreg egészen elhűlt.
- Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?
- Meg a szívességért, hogy kölcsönadták - mondta a diák. Ezt meg tedd el te édesapám, élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz nem veszlek.
Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát megtanult mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrényben őrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének.
- Ennek köszönhetem hogy el tudtam végezni az iskolámat - mondta. - De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket.
Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként, vacsora után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdőn.