A széttáncolt cipellők


Buty w tańcu przetarte


Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bőrük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.
Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.
Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.
A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.
Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia.
Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka.
Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta.
A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája. Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden cipellőnek lyukas volt a talpa.
Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete.
Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az anyóka megállt, azt mondta:
- Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?
- Magam sem tudom - szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából hozzátette: - Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig!
- Nem is olyan nehéz dolog - mondta az öregasszony. - Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.
Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.
- Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol.
Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.
"Én már úgysem sokat veszthetek!" - gondolta, és másnap jelentkezett kérőnek a királynál.
Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott, bevezették a kis előszobába.
Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidősebbik királykisasszony.
- Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!
A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.
- Ez is megkímélhette volna az életét! - mondta a legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a táncnak.
- Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket - szólt a legkisebbik.
- Te kis dunnalúd, mindig riadozol - mondta a legidősebb. - Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne föl a mihaszna.
Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.
A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.
A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára.
- Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! - sikoltott fel ijedten a királykisasszony.
- Ugyan ne légy már olyan együgyű - szólt rá a legidősebb nénje -, biztosan valami kampósszögbe akadtál.
Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott. Színezüstből volt a fák levele; csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis fuvalom mozgatta őket.
"Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!" - gondolta a katona.
Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.
Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott:
- Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?
- Ugyan ne ijedezzél - nyugtatta meg a legidősebbik nénje -, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot; örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak.
Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.
A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.
Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme.
Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidősebb nénje pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.
A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt várták.
Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik királylány mellé.
Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi:
- Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.
- Biztosan a nagy meleg miatt van - felelte a királykisasszony. - Engem is úgy fojtogat a hőség.
Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak, ki-ki a párjával.
Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.
Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.
Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban most is csak összeszidta.
- Ne adjatok rá - mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!
Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek.
Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.
- Ettől ugyan békén lehetünk - mondták.
Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.
Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem táncolták a cipőjüket.
S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával.
Reggel a király hívatta a katonát.
- Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.
- Tüstént, uram királyom - mondta a katona -, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat.
Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket kinézték, úgy lesték, mit művel; a katona azonban ügyes volt, hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.
Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott.
- Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket - kérdezte a király.
- Egy föld alatti kastélyban - felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét királyfival.
Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.
A király erre behívatta a lányait.
- Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? - kérdezte.
Azok látták, hogy leleplezték őket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen.
A király a katonához fordult:
- Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?
- Nem vagyok már mai legény - sodort egyet a katona a bajuszán -, a legidősebbik illik hozzám a legjobban.
Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.
Był sobie ongiś król, a miał on dwanaście córek, jedna piękniejsza od drugiej. Spały razem w sali, gdzie ich łóżka stały obok siebie, a gdy wieczorem w nich leżały, król zamykał drzwi i je ryglował. Gdy rankiem otwierał drzwi, widział, że ich buty przetarte były od tańca i nikt nie mógł zgadnąć, jak to się stało. Król kazał więc obwieścić, że ten który się dowie, gdzie tańczą w nocy, może sobie jedną wybrać za żonę, a po jego śmierci zostać królem, lecz kto się zgłosi, a po trzech dniach tajemnicy nie odkryje, odda swe życie. Niedługo potem zjawił się królewicz, który ważył się przyjąć wyzwanie. Przyjęto go dobrze, a wieczorem poprowadzono do pokoju obok sali sypialnej królewien. Jego łóżko było odkryte, miał uważać, gdzie idą i tańczą. By nic sekretnie czynić nie mogły, ani nawet przejść do innego miejsca, zostawiono drzwi do sali otwarte. Powieki królewicza zrobiły się jak ołów i wnet zasnął, a gdy rano się zbudził, widać było, że wszystkie dwanaście musiały gdzieś tańczyć, bo ich buty miały dziury w podeszwach. Drugiego i trzeciego wieczoru nie było inaczej i dlatego bez litości odrąbano mu głowę. Po nim przychodziło jeszcze wielu, próbowali swych sił, lecz musieli rozstać się z życiem. Zdarzyło się jednak, że pewien biedny żołnierz, który rany nosił okrutne i nie mógł dłużej służyć, był w drodze do miasta, gdzie mieszkał król. Spotkał starą kobietę, która zapytała go, dokąd zmierza. "Sam dobrze nie wiem," odrzekł i w bólu dodał, "Chciałbym się dowiedzieć, gdzie królewny swe buty w tańcu przecierają, a potem zostać królem" - "To wcale nie takie trudne," powiedziała staruszka, "Nie wolno ci pić wina, które ci wieczorem przyniosą i musisz udawać, że mocno śpisz." Dała mu potem kapotkę i rzekła "Jak ją założysz, będziesz niewidzialny, nikt cię nie ujrzy, będziesz mógł się skradać za całą dwunastką." Gdy żołnierz usłyszał dobrą radę, spoważniał, że a ż serce mu ścisnęło, stanął przed królem i zgłosił się jako kawaler. Przyjęto go tak samo dobrze jak innych, ubrano go w królewskie odzienie. Wieczorem, w porze snu, poprowadzono go do przedpokoju sali sypialnej, a gdy chciał położyć się do łóżka, przyszła najstarsza i przyniosła mu kubek wina, lecz od uwiązał sobie gąbkę pod brodą, wino wlewało się do niej, a on nie wypił ani kropli. Położył się potem, a gdy już chwilę leżał, zaczął chrapać jak w najgłębszym śnie. Usłyszały to królewny, śmiały się, a najstarsza rzekła "Mógł oszczędzić żywota." Potem wstały, otworzyły szafy, skrzynie i skrzynki, wyciągnęły przecudne suknie, myły się przed lustrami, skakały dokoła i cieszyły się na taniec. Tylko najmłodsza rzekła: "Nie wiem, wy cieszycie się, a mi jest jakoś dziwnie na sercu, pewnie spotka nas nieszczęście." – "Ale z ciebie gąska," rzekła najstarsza, "Zawsze się boisz. Zapomniałaś już, ilu królewiczów przyszło tu daremnie? Temu żołnierzowi nie musiałabym nawet trunku nasennego podawać i tak by nie wstał, taka z niego łajza." Gdy wszystkie były już gotowe, zajrzały do żołnierza, lecz ten zamknął oczy i ani się ruszył. One zaś myślały, że są całkiem bezpieczne. Najstarsza podeszła do swego łóżka i zapukała w nie. Wnet zapadło się pod ziemię, a one weszły w otwór, jedna za drugą, a z przodu była najstarsza. Lecz żołnierz, który to wszystko na własne oczy widział, nie zwlekał, założył kapotkę i zszedł za najmłodszą. Pośrodku schodów stanął jej troszkę na suknię, wystraszyła się i zawołała: "Co to, co trzyma mnie za suknię?" – "Nie bądź głupia," rzekła najstarsza, "Zaczepiłaś się o haczyk." Zeszły więc na dół, a gdy już były na dole, stały w drzewnym pasażu, a wszystkie liście drzew były ze srebra, błyszczały i połyskiwały. Pomyślał sobie tedy żołnierz: "Przydałoby się wziąć jaki dowód." I złamał jedną z gałązek. Wtem drzewo wydało z siebie wielki trzask. "Najmłodsza znów zawołała: "Coś jest nie tak, słyszałyście ten trzask?" Najstarsza rzekła na to: "To strzały z radości, bo wnet wybawimy naszych księciów." Weszły w pasaż, gdzie liście były ze złota, potem do takiego, gdzie były to diamenty, a z obydwu ułamał sobie żołnierz po gałązce, a za każdym razem dało się słyszeć trzask. Najmłodsza zadrżała ze strachu, lecz najstarsza pozostała przy swoim, że to wystrzały z radości. Poszły dalej aż dotarły do wielkiej wody. Stało na niej dwanaście stateczków, a w każdym stateczku siedział piękny książę. Czekało ich dwunastu, a każdy wziął sobie jedną królewnę, lecz żołnierz poszedł za najmłodszą. Rzekł tedy książę: "Nie wiem, ale statek wydaje się dziś być cięższy niż zwykle, muszę wiosłować ze wszystkich sił." – "Co jest tego powodem?" rzekła najmłodsza, "Jak przy upale, tak mi jakoś gorąco." Za wodą stał jasno rozświetlony zamek, a rozbrzmiewała z niego wesoła muzyka. Wiosłowali do niego, weszli w końcu, każdy książę tańczył ze swoją ukochaną, a żołnierz tańczył z nimi, bo był niewidzialny, a gdy któraś kubek z winem trzymała, wypijał go do dna, że był pusty, gdy go do ust podnosiła. Przelękła się najmłodsza, ale najstarsza nie dopuściła jej do głosu.. Tańczyli do trzeciej rano, a wszystkie buty były już przetarte od tańca i musieli skończyć. Książęta przeprawili się z królewnami przez wodę. Tym razem żołnierz usiadł na przedzie z najstarszą. Na brzegu pożegnały się z książętami i obiecały przyjść następnej nocy. Gdy byli przy schodach, żołnierz pobiegł przodem i położył się do łóżka, a gdy dwunastka w powoli i w znoju doczłapała do góry, chrapał już tak głośno, że wszystkie go słyszały i rzekły "Przed nim jesteśmy bezpieczne." Rozebrały się z sukni, odłożyły je, przetarte zaś w tańcu buty położyły pod łóżkiem. Następnego ranka żołnierz nie powiedział nic, bo chciał jeszcze popatrzeć na te cudowne istoty, chodził z nimi i drugą i trzecią noc. Zawsze było jak za pierwszym razem i zawsze tańczyły, aż buty były dziurawe. Za trzecim razem jako dowód zabrał kubek. Gdy nadeszła godzina, gdy miał odpowiedzieć na zagadkę, zabrał trzy gałęzie i kubek ze sobą i poszedł do króla, dwunastka zaś stała za drzwiami i nasłuchiwała. Gdy król zapytał: "Gdzie moje córki dziurawią swe buty po nocach?" odparł "Tańczą z dwunastką książąt w podziemnym zamku." Opowiedział, jak wszystko się odbyło, wyciągnął dowody. Kazał tedy król królewny wołać i zapytał, czy żołnierz prawdę mówi. Widziały, że prawda wyszła na jaw i niczego się nie wypierały, do wszystkiego się przyznały. Potem król zapytał, którą chce za żonę, on zaś odparł "Nie jestem już młody, dajcie mi najstarszą." Jeszcze tego dnia odbył się i ślub, obiecano mu też królestwo po śmierci króla. A na książętach ciążył czar przez tyle dni, ile nocy z dwunastką królewien przetańczyli.


Tłumaczył Jacek Fijołek, © Jacek Fijołek