Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bőrük, mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a nádszál.
Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában, abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő. Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a cipőjüket.
Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.
A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai, feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is megkaphatja.
Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia.
Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a hálóhelyére. Amolyan kis előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka.
Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendően megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta.
A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a zsákmányt. Hanem egy idő múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha ólommá vált volna a pillája. Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni voltak az éjjel, mert minden cipellőnek lyukas volt a talpa.
Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is. Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok kérő jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete.
Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen úton volt a király fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az anyóka megállt, azt mondta:
- Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?
- Magam sem tudom - szólt a katona, és vállat vont. És csak úgy tréfából hozzátette: - Kedvem volna kitalálni, hol táncolják szét a király lányai éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig!
- Nem is olyan nehéz dolog - mondta az öregasszony. - Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való eszed.
Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.
- Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol.
Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.
"Én már úgysem sokat veszthetek!" - gondolta, és másnap jelentkezett kérőnek a királynál.
Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit. Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor a nap lebukott, bevezették a kis előszobába.
Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidősebbik királykisasszony.
- Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!
A fortélyos katona azonban már előre számított a dologra. Mielőtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A királylányok jót kacagtak rajta.
- Ez is megkímélhette volna az életét! - mondta a legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat vettek elő, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak, örültek előre a táncnak.
- Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket - szólt a legkisebbik.
- Te kis dunnalúd, mindig riadozol - mondta a legidősebb. - Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne föl a mihaszna.
Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát, de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A legidősebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán lefelé egy föld alatti lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a többi.
A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.
A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára.
- Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! - sikoltott fel ijedten a királykisasszony.
- Ugyan ne légy már olyan együgyű - szólt rá a legidősebb nénje -, biztosan valami kampósszögbe akadtál.
Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még életében sosem látott. Színezüstből volt a fák levele; csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis fuvalom mozgatta őket.
"Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!" - gondolta a katona.
Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.
Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott:
- Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?
- Ugyan ne ijedezzél - nyugtatta meg a legidősebbik nénje -, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot; örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak.
Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a fa is kondult egyet de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst fasorban.
A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a királyfiak harangoznak örömükben.
Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre egészen elhűlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme.
Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében a legidősebb nénje pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.
A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett. Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a tizenkét királykisasszonyt várták.
Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a legkisebbik királylány mellé.
Mikor a tó közepén jártak, egyszer csak azt mondta a királyfi:
- Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak! Teljes erőmből húzom az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami terhet vonszolnánk.
- Biztosan a nagy meleg miatt van - felelte a királykisasszony. - Engem is úgy fojtogat a hőség.
Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika szállt belőle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és táncba fogtak, ki-ki a párjával.
Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.
Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki. Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért csak tovább táncolt.
Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony kelyhéből is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A legidősebb nénje azonban most is csak összeszidta.
- Ne adjatok rá - mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!
Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak a cipellők, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a tavon át. A katona most az első csónakba szállt, a legidősebbik királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól, és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek.
Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő már javában húzta a lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről meghallották.
- Ettől ugyan békén lehetünk - mondták.
Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.
Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az első alkalommal: táncoltak, míg szét nem táncolták a cipőjüket.
S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával.
Reggel a király hívatta a katonát.
- Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.
- Tüstént, uram királyom - mondta a katona -, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat.
Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a szemüket kinézték, úgy lesték, mit művel; a katona azonban ügyes volt, hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.
Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott.
- Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket - kérdezte a király.
- Egy föld alatti kastélyban - felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét királyfival.
Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a gyémántágat meg a kelyhet.
A király erre behívatta a lányait.
- Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? - kérdezte.
Azok látták, hogy leleplezték őket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen.
A király a katonához fordult:
- Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?
- Nem vagyok már mai legény - sodort egyet a katona a bajuszán -, a legidősebbik illik hozzám a legjobban.
Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.
Bir zamanlar bir kralın on iki kızı vardı, kızların hepsi birbirinden güzeldi. Hepsi bir salonda uyuyordu, yatakları yan yanaydı ve akşam olup da yattıktan sonra kral salonun kapısını dışardan sürgülüyordu.
Bir sabah kral bu kapıyı açtığı zaman kızlarının pabuçlarının dans etmekten paramparça olduğunu gördü ve bunun nasıl olduğunu kimse anlayamadı.
Kral şöyle ilan etti: Dün gece kimlerin dans ettiğini meydana çıkaracak olan erkek, kızlarından biriyle evlenecek ve kendisinin ölümünden sonra da kral olacaktı! Ama talipli, üç gün üç gece geçtikten sonra bu meseleyi açıklığa kavuşturamazsa canından olacaktı.
Derken ortaya bir prens çıktı. Bu işi halledecekti! Ona yatak salonunun yanında bir oda verdiler; yatağını hazırladılar. Kızların nereye gittiğini ve nerede dans ettiklerini saptayacaktı! Kızlar bu işi gizlice yapmasın ya da başka bir yere kaçmasın diye salon kapıları da açık tutuldu.
Ama prensin üzerine bir ağırlık çöktü ve uyuyakaldı. Ertesi sabah uyandığında on iki kız da dansa gitmiş olmalıydı, çünkü pabuçlarının tabanında delikler açılmıştı.
İkinci ve üçüncü akşam da aynı şey oldu; bunun üzerine hiç acımadan prensin kafasını kestiler.
Ondan sonra bu meseleyi çözmek üzere pek çok kişi baş- vurduysa da hepsi canlarından oldu.
Derken, yaralandığı için artık hizmet göremeyen bir askerin yolu kralın bulunduğu şehre düştü. Bu arada karşısına çıkan yaşlı bir kadın nereye gittiğini sordu. O da dalga geçercesine, "Kralın kızlarının nerede dans ettiklerini bilmek, sonra da kral olmak isterdim" dedi.
"Bu o kadar zor değil. Sana gece sunulacak şarabı içmezsin, uyku taklidi yaparsın" diyen kadın, ona bir pelerin vererek, "Buna sarındın mı görünmez olursun, sonra da kızların peşine takılırsın" diye ekledi.
Asker bu öneriyi benimsedi, cesareti ele alarak kralın huzuruna çıktı ve işe talip oldu. Onu da diğerleri gibi iyi ağırladılar ve kendisine kral elbiseleri giydirdiler. Yatma zamanı geldiğinde onu odasına götürdüler. Yatağa gitmek istediğinde en büyük kız ona bir bardak şarap ikram etti. Ama asker, çenesinin altına bir sünger bağlamıştı; şarabı onun içine akıtarak bir damla bile ağzına koymadı. Sonra yatağına uzanıp yattı, kısa bir süre sonra derin bir uykuya dalmışçasına horlamaya başladı. Derken on iki kızın gülüşmeye başladığını duydu.
En büyükleri, "Bu da canından olacak" dedi.
Sonra hepsi ayağa kalktı; dolapları, sandıkları, kutuları açarak en güzel giysileri çıkarıp ayna karşısına geçtiler, güle oynaya dansa hazırlandılar.
Ama içlerinden en genci, "Bilmiyorum, siz seviniyorsunuz, ama benim içimden gelmiyor. Mutlaka başımıza bir felaket gelecek" dedi.
En büyükleri, "Sen oldum olası nanemollasın zaten; hep korkarsın. Şimdiye kadar kaç prensin hakkından geldiğimizi unuttun mu? Askere uyku ilacı vermesem bile olurdu. Herifin uyanacağı yok ki" dedi.
Giyinip kuşandıktan sonra askere baktılar; ama onun gözleri bâlâ kapalıydı, hiç yerinden kıpırdamıyordu, derin bir uykuya daldığından emin olduktan sonra en büyük kız kendi yatağının başına giderek karyola demirine vurdu. Derken yerde bir kapak açıldı; hepsi o delikten geçerek aşağı indi; asker de hiç tereddüt etmeden pelerinine sarılıp görünmez hale geldikten sonra en gencinin arkasına takılarak onları takip etti. Merdivenin ortasına gelmişken önündeki genç kızın eteğine bastı. Kız korkarak, "Kim o? Kim bastı elbiseme?" diye haykırdı.
"Saçmalama" dedi büyük kız, "Çiviye takılmışsındır."
Durmadan yürüdüler, aşağıya vardıklarında her iki tarafı ağaçlıklı bir yola geldiler. Ağaç yaprakları gümüştendi ve ışıl ışıl parlıyordu. Asker, bana kanıt lazım diye düşünerek bir dal kırdı, ama bu, çok fazla ses yaptı.
En genç kız yine, "Bu ne gürültü böyle, duymuyor musunuz?" diye sordu.
En yaşlısı, "Sevinç çığlıkları! Prensten kurtulacağız ya!" diye cevap verdi.
Derken ikinci bir yola geldiler; buradaki ağaçlar altındandı: Üçüncü yola geldiklerinde bu kez ağaçlar ve yapraklar elmastandı. Asker her iki yoldaki ağaçlardan da birer dal kopardı. Her koparışında gürültü çıkardı ve her defasında küçük kızın korkudan ödü patladı: En büyük kızsa bunu yine sevinç çığlığı olarak algıladı.
Böylece yollarına devam ettiler, derken bir göle vardılar. Bu gölde on iki tane tekne yüzmekteydi ve her birinde yakışıklı birer prens vardı; hepsi kızları bekliyordu.
Her biri bir kız seçti; asker küçük kızın bulunduğu tekneye bindi.
Prens, "Bilmiyorum, ama tekne bugün her zamankinden daha ağır sanki. Küreklere adamakıllı sarılmam gerekiyor" dedi.
"Neden olsun ki?" diye cevap verdi küçük kız. "Hava sıcak da ondan herhalde, bana da hararet bastı."
Gölün karşı yakasında her yanı aydınlatılmış, koskoca bir saray vardı. Oradan bando mızıka eşliğinde neşeli müzik duyuluyordu.
Sahile kadar kürek çektiler, daha sonra saraya girdiler. Her prens kendi sevgilisiyle dansa kalktı; asker de görünmeyen adam olarak küçük kızla dans etti. Biri eline bir maşrapa şarap alsa, asker onu sonuna kadar içiyordu. Küçük kız eline ne zaman şarap maşrapasını alsa onu boşalmış görüyordu. Bu onu irkiltiyorsa da en büyük kız onu susturuyordu hep.
Böylece sabahın saat üçüne kadar dans ettiler. Öyle ki hepsinin pabuçları yıprandı ve dansı kesmek zorunda kaldılar.
Prensler onları yine tekneleriyle geri götürdü; asker bu defa en büyük kızın teknesine bindi.
Rıhtıma varınca kızlar prenslerle vedalaştılar ve ertesi gece yine geleceklerini söylediler. Merdivenlerden çıkarken asker öne geçerek gidip yatağına yattı. On iki kız yorgun şekilde, ağır adımlarla yatmaya geldiğinde duyabilecekleri şekilde yüksek sesle horlamaya başladı. Kızlar, "Adam hiçbir şeyin farkına varmadı. Bu bakımdan emniyette sayılırız" dediler. Sonra giysilerini çıkararak sandıklara yerleştirdiler, yırtık pabuçlarını da yataklarının altına koyup yattılar.
Ertesi sabah asker hiçbir şey demedi; olan bitenlere ikinci ve üçüncü gece de tanık olmak istedi.
Aynı şeyler tıpkı ilk gecedeki gibi olup bitti; hepsinin pabuçları paralandı.
Krala hesap verme saati geldiğinde asker cebine üç ağaç dalıyla bir şarap maşrapası koyarak kralın huzuruna çıktı. On iki kız kapının arkasına saklanmış, askerin ne söyleyeceğini dinliyordu.
Kral, "Benim kızlarım nerede dans etti de, pabuçları böyle paramparça oldu?" diye sordu.
Asker, "Sihirli bir sarayda on iki prensle dans ettiler" diye cevap vererek gördüklerini anlattı ve delilleri çıkarıp gösterdi.
Kral kızlarını çağırarak askerin doğru söyleyip söylemediğini sordu. Kızlar ele verildiklerini görünce inkâr yoluna sapamadılar ve sonunda itiraf ettiler.
Bunun üzerine kral askere hangi kızla evlenmek istediğini sordu. O da, "Ben artık yaşlı sayılırım, bana en büyük kızını ver" dedi.
Aynı gün düğün yapıldı ve askere, kral öldükten sonra tahta geçeceği sözü verildi.
Ondan sonra da on iki prense, sanki yine on iki kızla dans etmişler gibi, hep bela okundu.