Iron John



There was once on a time a King who had a great forest near his palace, full of all kinds of wild animals. One day he sent out a huntsman to shoot him a roe, but he did not come back. "Perhaps some accident has befallen him," said the King, and the next day he sent out two more huntsmen who were to search for him, but they too stayed away. Then on the third day, he sent for all his huntsmen, and said, "Scour the whole forest through, and do not give up until ye have found all three." But of these also, none came home again, and of the pack of hounds which they had taken with them, none were seen more. From that time forth, no one would any longer venture into the forest, and it lay there in deep stillness and solitude, and nothing was seen of it, but sometimes an eagle or a hawk flying over it. This lasted for many years, when a strange huntsman announced himself to the King as seeking a situation, and offered to go into the dangerous forest. The King, however, would not give his consent, and said, "It is not safe in there; I fear it would fare with thee no better than with the others, and thou wouldst never come out again." The huntsman replied, "Lord, I will venture it at my own risk, of fear I know nothing."
The huntsman therefore betook himself with his dog to the forest. It was not long before the dog fell in with some game on the way, and wanted to pursue it; but hardly had the dog run two steps when it stood before a deep pool, could go no farther, and a naked arm stretched itself out of the water, seized it, and drew it under, When the huntsman saw that, he went back and fetched three men to come with buckets and bale out the water. When they could see to the bottom there lay a wild man whose body was brown like rusty iron, and whose hair hung over his face down to his knees. They bound him with cords, and led him away to the castle. There was great astonishment over the wild man; the King, however, had him put in an iron cage in his court-yard, and forbade the door to be opened on pain of death, and the Queen herself was to take the key into her keeping. And from this time forth every one could again go into the forest with safety.

The King had a son of eight years, who was once playing in the court-yard, and while he was playing, his golden ball fell into the cage. The boy ran thither and said, "Give me my ball out." - "Not till thou hast opened the door for me," answered the man. "No," said the boy, "I will not do that; the King has forbidden it," and ran away. The next day he again went and asked for his ball; the wild man said, "Open my door," but the boy would not. On the third day the King had ridden out hunting, and the boy went once more and said, "I cannot open the door even if I wished, for I have not the key." Then the wild man said, "It lies under thy mother's pillow, thou canst get it there." The boy, who wanted to have his ball back, cast all thought to the winds, and brought the key. The door opened with difficulty, and the boy pinched his fingers. When it was open the wild man stepped out, gave him the golden ball, and hurried away. The boy had become afraid; he called and cried after him, "Oh, wild man, do not go away, or I shall be beaten!" The wild man turned back, took him up, set him on his shoulder, and went with hasty steps into the forest. When the King came home, he observed the empty cage, and asked the Queen how that had happened? She knew nothing about it, and sought the key, but it was gone. She called the boy, but no one answered. The King sent out people to seek for him in the fields, but they did not find him. Then he could easily guess what had happened, and much grief reigned in the royal court.

When the wild man had once more reached the dark forest, he took the boy down from his shoulder, and said to him, "Thou wilt never see thy father and mother again, but I will keep thee with me, for thou hast set me free, and I have compassion on thee. If thou dost all I bid thee, thou shalt fare well. Of treasure and gold have I enough, and more than anyone in the world." He made a bed of moss for the boy on which he slept, and the next morning the man took him to a well, and said, "Behold, the gold well is as bright and clear as crystal, thou shalt sit beside it, and take care that nothing falls into it, or it will be polluted. I will come every evening to see if thou hast obeyed my order." The boy placed himself by the margin of the well, and often saw a golden fish or a golden snake show itself therein, and took care that nothing fell in. As he was thus sitting, his finger hurt him so violently that he involuntarily put it in the water. He drew it quickly out again, but saw that it was quite gilded, and whatsoever pains he took to wash the gold off again, all was to no purpose. In the evening Iron John came back, looked at the boy, and said, "What has happened to the well?" - "Nothing, nothing," he answered, and held his finger behind his back, that the man might not see it. But he said, "Thou hast dipped thy finger into the water, this time it may pass, but take care thou dost not again let anything go in." By daybreak the boy was already sitting by the well and watching it. His finger hurt him again and he passed it over his head, and then unhappily a hair fell down into the well. He took it quickly out, but it was already quite gilded. Iron John came, and already knew what had happened. "Thou hast let a hair fall into the well," said he. "I will allow thee to watch by it once more, but if this happens for the third time then the well is polluted, and thou canst no longer remain with me."

On the third day, the boy sat by the well, and did not stir his finger, however much it hurt him. But the time was long to him, and he looked at the reflection of his face on the surface of the water. And as he still bent down more and more while he was doing so, and trying to look straight into the eyes, his long hair fell down from his shoulders into the water. He raised himself up quickly, but the whole of the hair of his head was already golden and shone like the sun. You may imagine how terrified the poor boy was! He took his pocket-handkerchief and tied it round his head, in order that the man might not see it. When he came he already knew everything, and said, "Take the handkerchief off." Then the golden hair streamed forth, and let the boy excuse himself as he might, it was of no use. "Thou hast not stood the trial, and canst stay here no longer. Go forth into the world, there thou wilt learn what poverty is. But as thou hast not a bad heart, and as I mean well by thee, there is one thing I will grant thee; if thou fallest into any difficulty, come to the forest and cry, "Iron John," and then I will come and help thee. My power is great, greater than thou thinkest, and I have gold and silver in abundance."

Then the King's son left the forest, and walked by beaten and unbeaten paths ever onwards until at length he reached a great city. There he looked for work, but could find none, and he had learnt nothing by which he could help himself. At length he went to the palace, and asked if they would take him in. The people about court did not at all know what use they could make of him, but they liked him, and told him to stay. At length the cook took him into his service, and said he might carry wood and water, and rake the cinders together. Once when it so happened that no one else was at hand, the cook ordered him to carry the food to the royal table, but as he did not like to let his golden hair be seen, he kept his little cap on. Such a thing as that had never yet come under the King's notice, and he said, "When thou comest to the royal table thou must take thy hat off." He answered, "Ah, Lord, I cannot; I have a bad sore place on my head." Then the King had the cook called before him and scolded him, and asked how he could take such a boy as that into his service; and that he was to turn him off at once. The cook, however, had pity on him, and exchanged him for the gardener's boy.

And now the boy had to plant and water the garden, hoe and dig, and bear the wind and bad weather. Once in summer when he was working alone in the garden, the day was so warm he took his little cap off that the air might cool him. As the sun shone on his hair it glittered and flashed so that the rays fell into the bed-room of the King's daughter, and up she sprang to see what that could be. Then she saw the boy, and cried to him, "Boy, bring me a wreath of flowers." He put his cap on with all haste, and gathered wild field-flowers and bound them together. When he was ascending the stairs with them, the gardener met him, and said, "How canst thou take the King's daughter a garland of such common flowers? Go quickly, and get another, and seek out the prettiest and rarest." - "Oh, no," replied the boy, "the wild ones have more scent, and will please her better." When he got into the room, the King's daughter said, "Take thy cap off, it is not seemly to keep it on in my presence." He again said, "I may not, I have a sore head." She, however, caught at his cap and pulled it off, and then his golden hair rolled down on his shoulders, and it was splendid to behold. He wanted to run out, but she held him by the arm, and gave him a handful of ducats. With these he departed, but he cared nothing for the gold pieces. He took them to the gardener, and said, "I present them to thy children, they can play with them." The following day the King's daughter again called to him that he was to bring her a wreath of field-flowers, and when he went in with it, she instantly snatched at his cap, and wanted to take it away from him, but he held it fast with both hands. She again gave him a handful of ducats, but he would not keep them, and gave them to the gardener for playthings for his children. On the third day things went just the same; she could not get his cap away from him, and he would not have her money.

Not long afterwards, the country was overrun by war. The King gathered together his people, and did not know whether or not he could offer any opposition to the enemy, who was superior in strength and had a mighty army. Then said the gardener's boy, "I am grown up, and will go to the wars also, only give me a horse." The others laughed, and said, "Seek one for thyself when we are gone, we will leave one behind us in the stable for thee." When they had gone forth, he went into the stable, and got the horse out; it was lame of one foot, and limped hobblety jig, hobblety jig; nevertheless he mounted it, and rode away to the dark forest. When he came to the outskirts, he called "Iron John," three times so loudly that it echoed through the trees. Thereupon the wild man appeared immediately, and said, "What dost thou desire?" - "I want a strong steed, for I am going to the wars." - "That thou shalt have, and still more than thou askest for." Then the wild man went back into the forest, and it was not long before a stable-boy came out of it, who led a horse that snorted with its nostrils, and could hardly be restrained, and behind them followed a great troop of soldiers entirely equipped in iron, and their swords flashed in the sun. The youth made over his three-legged horse to the stable-boy, mounted the other, and rode at the head of the soldiers. When he got near the battle-field a great part of the King's men had already fallen, and little was wanting to make the rest give way. Then the youth galloped thither with his iron soldiers, broke like a hurricane over the enemy, and beat down all who opposed him. They began to fly, but the youth pursued, and never stopped, until there was not a single man left. Instead, however, of returning to the King, he conducted his troop by bye-ways back to the forest, and called forth Iron John. "What dost thou desire?" asked the wild man. "Take back thy horse and thy troops, and give me my three-legged horse again." All that he asked was done, and soon he was riding on his three-legged horse. When the King returned to his palace, his daughter went to meet him, and wished him joy of his victory. "I am not the one who carried away the victory," said he, "but a stranger knight who came to my assistance with his soldiers." The daughter wanted to hear who the strange knight was, but the King did not know, and said, "He followed the enemy, and I did not see him again." She inquired of the gardener where his boy was, but he smiled, and said, "He has just come home on his three-legged horse, and the others have been mocking him, and crying, "Here comes our hobblety jig back again!" They asked, too, "Under what hedge hast thou been lying sleeping all the time?" He, however, said, "I did the best of all, and it would have gone badly without me." And then he was still more ridiculed."

The King said to his daughter, "I will proclaim a great feast that shall last for three days, and thou shalt throw a golden apple. Perhaps the unknown will come to it." When the feast was announced, the youth went out to the forest, and called Iron John. "What dost thou desire?" asked he. "That I may catch the King's daughter's golden apple." - "It is as safe as if thou hadst it already," said Iron John. "Thou shalt likewise have a suit of red armour for the occasion, and ride on a spirited chestnut-horse." When the day came, the youth galloped to the spot, took his place amongst the knights, and was recognized by no one. The King's daughter came forward, and threw a golden apple to the knights, but none of them caught it but he, only as soon as he had it he galloped away.

On the second day Iron John equipped him as a white knight, and gave him a white horse. Again he was the only one who caught the apple, and he did not linger an instant, but galloped off with it. The King grew angry, and said, "That is not allowed; he must appear before me and tell his name." He gave the order that if the knight who caught the apple, should go away again they should pursue him, and if he would not come back willingly, they were to cut him down and stab him.

On the third day, he received from Iron John a suit of black armour and a black horse, and again he caught the apple. But when he was riding off with it, the King's attendants pursued him, and one of them got so near him that he wounded the youth's leg with the point of his sword. The youth nevertheless escaped from them, but his horse leapt so violently that the helmet fell from the youth's head, and they could see that he had golden hair. They rode back and announced this to the King.

The following day the King's daughter asked the gardener about his boy. "He is at work in the garden; the queer creature has been at the festival too, and only came home yesterday evening; he has likewise shown my children three golden apples which he has won."

The King had him summoned into his presence, and he came and again had his little cap on his head. But the King's daughter went up to him and took it off, and then his golden hair fell down over his shoulders, and he was so handsome that all were amazed. "Art thou the knight who came every day to the festival, always in different colours, and who caught the three golden apples?" asked the King. "Yes," answered he, "and here the apples are," and he took them out of his pocket, and returned them to the King. "If you desire further proof, you may see the wound which your people gave me when they followed me. But I am likewise the knight who helped you to your victory over your enemies." - "If thou canst perform such deeds as that, thou art no gardener's boy; tell me, who is thy father?" - "My father is a mighty King, and gold have I in plenty as great as I require." - "I well see," said the King, "that I owe thanks to thee; can I do anything to please thee?" - "Yes," answered he, "that indeed you can. Give me your daughter to wife." The maiden laughed, and said, "He does not stand much on ceremony, but I have already seen by his golden hair that he was no gardener's boy," and then she went and kissed him. His father and mother came to the wedding, and were in great delight, for they had given up all hope of ever seeing their dear son again. And as they were sitting at the marriage-feast, the music suddenly stopped, the doors opened, and a stately King came in with a great retinue. He went up to the youth, embraced him and said, "I am Iron John, and was by enchantment a wild man, but thou hast set me free; all the treasures which I possess, shall be thy property."
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rengeteg nagy erdő terült el kastélya körül. Sok mindenféle vad tanyázott benne, szarvas is, dámvad is, őz meg egyenesen annyi, hogy egész csordákban vonult tölgyesből bükkösbe, bükkösből gyertyánosba.

Egyszer a király nagyon megkívánta a vadpecsenyét. Kiküldte az egyik vadászát hogy lőjön neki egy őzet.

Várták a vadászt, de hiába várták, nem jött vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé.

- Talán valami baja esett - aggodalmaskodott a király, és másnap két másik vadászt küldött a keresésére, de azok sem jöttek vissza.

Harmadnap a király összehívatta valamennyi vadászát.

- Kutassátok át az egész erdőt - hagyta meg nekik -, addig ne is nyugodjatok, míg mind a hármukat meg nem találjátok!

De nem tértek haza ezek sem meg egyetlen vadászkutyájuk sem: odaveszett az egész kopófalka.

Ettől fogva senki nem merészkedett többé az erdőbe. Nagy csönd borult a magányos rengetegre, csak egy-egy sas vagy héja lebegett fölötte olykor. Így volt ez sok-sok évig. Egyszer aztán jelentkezett egy idegen vadász a királynál, be akart szegődni hozzá, és engedélyt kért, hadd mehessen a veszedelmes erdőbe. A király azonban nem akart beleegyezni.

- Nem bátorságos ott - mondta -, attól tartok, te is úgy jársz, mint a többi, sosem látunk többet.

- Uram királyom - felelte a vadász -, én nem ismerem a félelmet, és mindenképpen szeretnék megpróbálkozni a dologgal.

- Hát ha mindenáron kockára akarod tenni az életedet - mondta a király -, én nem akadályozóm meg erőszakkal; eredj, és lásd, mire mégy; de ha baj ér, nekem ne tégy szemrehányást!

Az idegen vadász megköszönte a királynak az engedélyt, és nekivágott a vadonnak. Kutyája csakhamar nyomra akadt, fölhajtott egy szép vadat, és csaholva űzőbe vette. De alig szaladt pár lépést utána, mély kátyú állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízből pedig kinyúlt egy meztelen kar elkapta, és lerántotta a mélybe.

A vadász, amikor ezt látta visszafordult, s ment a királyhoz.

- Uram, adass nekem vödröket, és rendelj mellém három embert, azt hiszem nyomában vagyok az erdőd titkának.

A király nyomban teljesítette a kérését, ő meg nekiállította a három embert a munkának, és kimeríttette velük a kátyúból a vizet. Az üreg fenekén egy óriást találtak. Barna volt, mint a rozsdás vas, haja benőtt az arcába, és egészen a térdéig ért.

A vadász megkötözte, és magával vitte a kastélyba. Ott nagy álmélkodást keltett. A király vasketrecbe záratta a kastély udvarán, és fővesztés terhével megtiltotta, hogy a ketrec ajtaját bárki is kinyissa. A kulcsot maga a királyné őrizte a párnája alatt.

Ettől fogva ismét biztonságban lehetett járni-kelni az erdőben.

Volt a királynak egy nyolcesztendős fiacskája. Ez egyszer az udvaron játszadozott, s az aranylabdája beleesett a ketrecbe.

Odaszaladt, és bekiáltott az óriásnak:

- Add ki a labdámat!

- Előbb nyisd ki az ajtót, akkor odaadom - felelte az ember.

- Nem lehet, a király megtiltotta - mondta a fiú, és elszaladt.

De másnap megint visszament, és kérte, követelte a labdáját.

- Előbb nyisd ki az ajtót - ismételte makacsul az óriás.

A fiú azonban újra csak elszaladt.

Harmadnap a király elment vadászni. A gyerek ismét odalopakodott a ketrechez.

- Ha akarnám sem tudnám kinyitni az ajtódat - mondta -, nincs hozzá kulcsom.

- Anyád párnája alatt van a kulcsa, onnét elveheted.

A fiú nagyon szerette volna visszakapni a labdáját. Megfeledkezett minden tilalomról, minden óvatosságról, és elhozta a kulcsot. A zár nehezen járt, kattogott, csikorgott, de végül mégis fölpattant. Az ajtó kinyílt, az óriás kilépett a ketrecből, visszaadta az aranylabdát, és sebesen útnak indult.

A fiúcska megijedt: mi lesz, ha az édesapja üresen találja a ketrecet?

- Ne menj el, óriás - kiáltotta -, mert kikapok!

Az óriás visszafordult, nyakába ültette a királyfit, és gyors léptekkel besietett az erdőbe.

Nemsokára megjött a király a vadászatból. Nyomban észrevette, hogy a ketrec üres. Ment egyenesen a királynéhoz, faggatta, mi történt, de ez nem tudott semmiről semmit. Kereste a kulcsot a párna alatt: hiába, nem találta. Szólította a fiát: nem felelt senki. A király kiszalasztott érte a környékre, hogy keressék meg; hasztalanul: nem akadtak nyomára. Senki nem tudott semmi biztosat, lassanként azonban mégiscsak megsejtették, hogyan, miként eshetett a dolog, és nagy szomorúság borult a királyi udvarra.

Az óriás meg vitte a vállán a kisfiút. Mikor már jó mélyen bent jártak a rengetegben, letette, és így szólt hozzá:

- Apádat, anyádat nem látod többé, de én gondjaimba veszlek, mert kiszabadítottál, és megesett a szíved rajtam. Ha mindig megfogadod a szavamat, jó sorod lesz. Kincsem, aranyom van elég, több, mint bárkinek a világon.

Mohából ágyat vetett a fiúnak és lefektette. Másnap reggel pedig egy forráshoz vezette, és azt mondta neki:

- Ez itt az aranyforrás; olyan tiszta, mint a kristály. Ülj ide mellé, és ügyelj, nehogy bármi is belekerüljön, és beszennyezze. Minden este eljövök majd és megnézem, eleget tettél-e a parancsomnak.

A fiú leült a forrás szélére, nézte, ahogy időnként egy-egy aranyhal siklik egy-egy aranykígyó gyűrűzik tova benne, és vigyázott, nehogy valami beleessék. Ahogy ott üldögélt, egyszer olyan hevesen megfájdult az ujja, hogy önkéntelenül beledugta a vízbe. Nyomban ki is kapta onnét, de hiába. akkorra már befutotta az arany az ujját. Akárhogy dörzsölte, akárhogy súrolta, hiába, nem tudta többé leszedni róla.

Este megjött az óriás; végigmérte a fiút, azt kérdezte:

- Mi történt a forrással?

- Semmi, semmi - mondta a gyerek, s a háta mögé rejtette a kezét, hogy ne lássék az ujja.

- Bedugtad az ujjadat a vízbe - mondta az óriás. - Most az egyszer elnézem neked, de vigyázz, nehogy még egyszer előforduljon ilyesmi!

Másnap megint megfájdult a gyerek ujja. Kínjában a fejét vakargatta; szerencsétlenségére egy hajaszála belehullott a vízbe. Gyorsan kivette, de az már akkor csupa arany volt.

Este jött az óriás, s már tudta, mi történt.

- Beleejtetted egy hajadszálát a forrásba - mondta. - Most még elnézem neked; de vigyázz: ha harmadszor is megtörténik, beszennyeződik a forrás, és nem maradhatsz tovább nálam.

Harmadnap a fiú megint ott ült a víz mellett. Meg sem moccantotta az ujját, akárhogyan fájt is. De az idő lassan telt; elunta magát, és nézegetni kezdte arcát a forrás tükrében. Mindig jobban és jobban előrehajolt, jól szembe akart nézni önmagával; vállig hulló haja előreomlott, s beleért a vízbe. Gyorsan fölegyenesedett, de már késő volt: tiszta arany lett a haja, s úgy ragyogott, mint a nap.

Szegény gyerek nagyon megrettent. Elővette keszkenőjét, és bekötötte vele a fejét, hogy az óriás meg ne lássa.

De az már mindent tudott, s amikor megjött, rászólt:

- Vedd le azt a kendőt!

Előomlott az aranyhaj, s a fiúcska hiába mentegetődzött, az már semmit nem segített.

- Nem álltad ki a próbát, megmondtam, hogy nem maradhatsz tovább nálam. Menj világgá, tudd meg, mi a szegénység. De mert jó szívem van, és a javadat akarom, megengedem neked: valahányszor bajba jutsz, állj ki az erdőszélre, és kiáltsd be, hogy: "Vasjankó!" Akkor én ott termek, és segítek rajtad. Mert nagy hatalmam van, nagyobb, mint gondolod, s aranyam-ezüstöm, akár a tenger.

Szegény királyfi elhagyta az erdőt, s ment árkon-bokron át, míg egy nagy városba nem ért. Munkát keresett, de nem fogadták fel sehol; nem értett semmiféle mesterséghez, így hát nem is boldogult magában. Nem marad más választása, jelentkezett a palotában, megkérdezte, nem kaphatna-e valami munkát. Az udvari emberek nemigen tudták, mire használják, de mert megtetszett nekik, ottmarasztották. Végül is a szakács szolgálatába fogadta; az lett a dolga, hogy fát vágjon, vizet hordjon, és összekotorja a hamut.

Egyszer, mikor senki más nem volt kéznél, a szakács vele küldte be az ételt a királyi asztalra. A fiú nem akarta, hogy meglássák az aranyhaját, hát a fején tartotta a sapkáját. Ilyesmi még sosem fordult elő a királlyal.

- Nem tudod, hogy ha a király asztalánál szolgálsz föl, le kell vetned a sapkádat? - szólt rá.

- Jaj, azt nem tehetem, uram királyom - felelte a fiú -, ótvaros a fejem. A király nyomban hívatta a szakácsot, megszidta, amiért ilyen inast fogadott föl, és ráparancsolt, hogy tüstént küldje el. De a szakács megsajnálta a fiút; nem zavarta világgá, hanem elcserélte a kertészlegénnyel.

Nehéz napok virradtak most szegény királyfira! Reggeltől estig dolgozott a kertben, ültetett, öntözött, kapált meg ásott, jó időben, rossz időben egyformán.

Egyszer nyáron egyedül tett-vett a kertben. Nagyon kimelegedett, levette a sapkáját, hogy szellőztesse egy kicsit a fejét. Ahogy a nap rásütött, aranyhaja úgy elkezdett csillogni-villogni, hogy szinte záporoztak a sugarai. Betűztek a királylány hálószobájába is.

A királylány az ablakhoz ugrott, megnézni, mi ez a nagy fényesség. Meglátta a fiút, és lekiáltott hozzá:

- Hallod-e, hozz nekem egy csokor virágot!

A fiú gyorsan a fejére húzta a sapkáját, szedett egy csokorra való vadvirágot, és bokrétába kötötte. Ahogy ment fölfelé a lépcsőn, találkozott a kertésszel.

- Nem szégyelled magad, ilyen hitvány csokrot viszel a királykisasszonynak?! - mondta a kertész. - Eredj vissza gyorsan, szedd le a legszebbjét!

- Nem - felelte a fiú -, a vadvirág illatosabb, azt jobban fogja szeretni.

Ahogy a szobába lépett, a királylány rászólt:

- Vedd le a sapkádat, nem illik, hogy fedett fővel állj előttem.

- Nem vehetem, ótvaros a fejem - felelte a fiú.

De a királykisasszony lekapta róla a sapkát, úgyhogy aranyhaja egyszeriben a vállára omlott, s olyan fényesen tündöklött, hogy gyönyörűség volt látni. A fiú el akart szaladni, a királylány azonban megragadta a karját, és el nem eresztette addig, míg egy marék tallért nem ajándékozott neki.

A fiú nem sokat törődött az arannyal; nem tartotta meg magának, hanem odaadta a kertésznek, s azt mondta:

- Ezt vidd el a gyerekeidnek, hadd játsszanak vele.

Másnap megint lekiáltott hozzá a királykisasszony, hogy vigyen neki egy csokor mezei virágot. Alighogy a fiú a szobába lépett a virággal, a királylány nyomban a sapkája felé nyúlt, és le akarta rántani; de a fiú most már óvatosabb volt: mind a két kezével a fejére szorította a sapkát. Kapott ismét egy marék aranytallért, de azt sem tartotta meg, odaadta a kertésznek, vigye haza a gyerekeinek, hadd játsszanak vele.

Ugyanígy történt a harmadik napon is. A királylány most sem tudta lekapni a sapkát a fiú fejéről, a fiú pedig ismét a kertésznek adta az aranyat, hogy legyen mivel játszaniuk a gyerekeinek.

Nem sokkal ezután kitört a háború, megtámadták az országot. A király hadba hívta népét, de mert ellenségei túlerőben voltak, és hatalmas sereget vezettek ellene, nem nagyon bízott benne, hogy szembe tud velük szállni.

Akkor a kertészfiú előállt, s azt mondta:

- Legénysorba nőttem, én is hadba akarok menni, kérek egy paripát.

De a katonák kinevették.

- Majd ha mi ellovagoltunk, kereshetsz magadnak lovat, hátha akad még egy az istállóban!

Azzal elvágtattak. A fiú meg lement az istállóba, talált ott a jászolnál egy gebét, és kivezette. Három lábon bicegett szegény pára, sántított erősen, de mivel nem volt más választása, a fiú felült rá, s elügetett rajta a sötét erdőhöz. Az erdőszélen megállt, és háromszor egymás után bekiáltott a sűrűségbe, hogy csak úgy visszhangzott a vadon:

- Vasjankó! Vasjankó! Vasjankó!

Abban a pillanatban előtte termett az óriás.

- Mit kívánsz? - kérdezte.

- Jó paripát szeretnék, mert hadba akarok menni.

- Megkapod, de mert csak ennyit kértél, többet is kapsz tőlem.

Az óriás ezzel eltűnt az erdőben. De nemsokára egy lovászlegény tűnt föl a fák közt, és egy pompás paripát vezetett a fiú elé. Tajtékot fújt a nemes ló, s úgy toporzékolt, alig lehetett tartani. Mögötte talpig vasban nagy sereg vonult fel a napfényben csillogtak a kardok, villogtak a vértek, tündököltek a sisakok.

A királyfi a lovászra bízta a háromlábú gebét, ő maga felpattant a pompás paripára, és elindult a sereg élén.

Javában folyt már az ütközet, s a király népe bizony nagyon megritkult. Jó részük odaveszett, és nem sok hiányzott hozzá, hogy a király megadja magát a maradékkal. Már éppen végső rohamra gyülekeztek, hogy hát egy életük, egy haláluk, még egyszer megpróbálják, hátha sikerül valahogy visszaszorítani az ellenséget. Ahogy éppen rendbe álltak a csatamezőn, hirtelen trombitaszó ütötte meg a fülüket. Arrafelé tekintettek, ahonnét a hang hallatszott: hát az erdő alatt gyönyörű sereg közeledett, elöl egy délceg vitéz táncoltatta a paripáját; egyszerre magasba emelte villogó kardját, s abban a pillanatban zúgva megindult az egész had, mint a villám, lecsapott az ellenségre, s egykettőre megtört minden ellenállást. Akik az imént még végveszéllyel fenyegették a király maroknyi maradék népét, most fejüket vesztve futásra fogták a dolgot; az idegen vitéz azonban utánuk vetette magát a seregével, s addig abba sem hagyta az üldözést, míg mind egy szálig le nem vágta őket.

A király csak várta, várta a harcmezőn, hogy az ismeretlen vezér majd odavágtat hozzá; hanem azt várhatta, mert a szabadító sereg nyomát egyéb sem mutatta már, mint egy távolodó, foszladozó porcsík az erdő alatt. Eltűnt lassan az is, és a király hiába kérdezősködött, senki nem tudta megmondani neki, honnét jött a sereg, ki volt a vezére, s hova, merre tűntek.

A fiú pedig visszavezette seregét az erdőbe, előkiáltotta Vasjankót, s azt mondta:

- Köszönöm a szívességedet; itt van a vértes sereg meg a harci paripa; kérem vissza a háromlábú gebémet.

Az erdő egyszeriben elnyelte a paripát is, sereget is, s a fiú előtt ott állt a girhes gebéje. Felült rá, és szép lassacskán hazakocogott.

A király akkor már otthon volt a palotájában, s éppen a lányának mesélte, mi történt.

- Nem én győztem - mondta -, hanem egy idegen vitéz, aki segítségemre jött a hadával.

- És ki volt az a vitéz? - firtatta a királylány.

De a király maga sem tudta, és csak ennyit tudott mondani neki:

- Az ellenség után iramodott, nem is láttuk többet.

Akkor a lány leszaladt a kertészhez, és a legénye után tudakozódott, vajon itthon van-e.

- Éppen most poroszkált haza a háromlábú gebéjén - mondta nevetve a kertész. - Az egész udvarnép rajta gúnyolódik; "Megjött a mi Sántabokánk! - kiabálták s azt kérdezik tőle: - No, te híres, melyik bokor mögött lapultál? Kialudtad magadat?" Ő meg azt feleli: "Én végeztem el a javát, nélkülem bizony balul ütött volna ki a dolog!" Erre aztán még jobban kinevették!

A királylány jól megjegyezte, amit a kertésztől hallott, de egyelőre egy szót sem szólt róla az apjának.

A királyt is egyre csak az furdalta, vajon ki lehetett az az ismeretlen bajnok akinek az országát és talán az életét is köszönheti. Magához hívatta a királykisasszonyt, és azt mondta:

- Tudod, mit terveztem ki magamban, édes lányom? Háromnapos nagy ünnepséget hirdetek lovagi tornát is rendezünk majd, te pedig elhajítasz egy aranyalmát: hátha eljön az idegen vitéz is, hogy vetekedjék érte.

A királylánynak tetszett a dolog, s tüstént ki is küldték a kikiáltókat, adják tudtára az egész országnak a király elhatározását.

Mikor az ifjú meghallotta, mi készül a palotában, kiment az erdőszélre, és előhívta Vasjankót.

- Mit kívánsz? - kérdezte tőle az óriás.

- Szeretném, ha én kapnám el a királylány aranyalmáját.

- Vedd úgy, mintha máris elkaptad volna. Adok hozzá vörös páncélt is szép pej paripával.

A torna első napján így jelent meg az ifjú: vörös páncélban, pej paripán. Odarúgtatott a lovagok közé, de senki nem ismerte meg.

Megszólaltak a harsonák, előlépett a királylány, eldobta az aranyalmát; hanem azt senki más nem kapta el, mint az ismeretlen vitéz.

Ahogy elkapta, tüstént el is vágtatott vele.

Másnap Vasjankó fényes fehér páncélt adott rá és hófehér paripát alája, abban ment a tornára. Megint ő kapta el az aranyalmát.

Mikor elkapta, egy percet sem időzött tovább, elvágtatott vele, híre-pora sem volt, mire a többiek föleszméltek.

A királyt nagyon bosszantotta a dolog.

- Ez nem járja! - mondta. - Elém kell jönnie, és meg kell mondania a nevét!

Harmadnap reggel parancsba adta a vitézeinek, hogy ha a lovag, aki az aranyalmát elkapja, megint el akar vágtatni, vessék utána magukat, s ha nem tér vissza a maga jószántából, támadják meg és kaszabolják le.

Ezen a harmadik napon a fiú fekete páncélt és hollófekete mént kapott Vasjankótól. Megint ő nyerte el az aranyalmát: de amikor elvágtatott vele, a király emberei utána rúgtattak, s az egyiknek sikerült úgy a nyomába érnie, hogy a kardja hegyével megsebesítette a lábát.

A fiú mégis egérutat nyert, de a lova akkorát szökkent, hogy a lovasának leesett a sisak a fejéről, s akik üldözték, láthatták, hogy aranyhaja van. Hazamentek, és jelentettek mindent a királynak.

Másnap reggel a királylánynak az volt az első dolga, hogy megkérdezte a kertésztől, mi van a legényével.

- Odalent dolgozik a kertben - felelte a kertész. - Ott volt ám az ünnepségen, csak tegnap este jött haza! Három aranyalmát mutatott a gyerekeimnek; azt állította, a viadalon nyerte őket.

A királylány sietett az édesapjához, s elmondta neki, amit hallott.

A király tüstént maga elé hívatta a fiút. Az csakhamar meg is jelent előtte úgy, ahogyan szokott: egyszerű ruhában, sapkával a fején. A királylány nem szólt egy szót sem, csak odalépett hozzá, és levette róla a sapkát Abban a pillanatban vállig omlott a haja, olyan volt, mint egy aranyzuhatag, ámult-bámult, aki látta.

- Te voltál az a lovag, aki mindennap másik páncélban jött el a tornaviadalra, és elnyerte mind a három aranyalmát? - tette föl a király a kérdést.

- Igen, én voltam - felelte a fiú -, itt vannak az aranyalmák.

És kirakta az asztalra a király elé mind a hármat.

- Ha egyéb bizonyíték is kell - folytatta -, itt a seb a lábamon, melyet a Felséged emberei vágtak rajtam, amikor üldöztek. De én vagyok az a vitéz is, aki megsegítette Felségedet az ellenséggel szemben.

- Ki az édesapád, honnét kerültél ide, hogy ilyesmire vagy képes?

- Édesapám hatalmas király, nekem magamnak pedig annyi a kincsem s aranyom, amennyit csak akarok.

- Látom, nagy hálával tartozom neked - mondta a király. - Mit tehetnék a kedvedre?

- Add hozzám feleségül a lányodat - felelte a fiú.

A királylány felkacagott.

- Ez sem kertel sokat! De én már az aranyhajáról láttam, hogy nem olyan kertészlegény, mint a többi!

Odalépett hozzá, és jobbról-balról megcsókolta.

Az esküvőre a királyfi szüleit is meghívták. Eljöttek, s azt se tudták, hová legyenek örömükben, hiszen már régen letettek a reményről, hogy valaha viszontlátják a fiukat.

Ahogy a lakodalmas asztalnál ültek, egyszerre csak elnémult a zene, feltárultak az ajtók, s egy daliás király vonult be nagy kísérettel a terembe. Egyenesen a királyfihoz ment; átölelte, és így szólt:

- Én vagyok Vasjankó. Egy gonosz boszorkány elváltoztatott, de te megváltottál a varázslattól. Hálából minden vagyonomat, egész országomat neked adom érte!

Compare two languages:

Donations are welcomed & appreciated.

Thank you for your support.