鉄のハンス


Vasjankó


昔、一人の王様がいました。王様は、宮殿の近くには大きな森をもっていて、あらゆる種類の動物がいっぱいいました。ある日王様はノロジカを撃たせるため一人の猟師を送り出しましたが、猟師は戻ってきませんでした。「たぶん何か事故が起こったんだろう」と王様は言い、次の日、その猟師を探しにさらに二人の猟師を送り出しましたが、その二人も帰ってきませんでした。それで3日目には王様は猟師全員に、「森をくまなく探せ、3人全員を見つけるまであきらめるな。」と言って送り出しました。しかし、これらの猟師たちの誰もまた帰って来ませんでした。また一緒に連れて行った犬の群れも一匹も見られませんでした。そのときから、もう誰も森へ入ろうとはせず、森は暗く静かでひっそりしており、何も見られず、ただ時々ワシやタカがその上を飛んでいるだけでした。
こういう状態が何年も続いたあるとき、見知らぬ猟師が職を求めて王様に取り次ぎを願い、危険な森へ入ろうと申し出ました。ところが王様は承知しないで、「あそこは安全でないのだ。お前も他の者たちと同じ目にあうのではないか。二度と出てこれなくなるだろう。」と言いました。猟師は、「陛下、危険は承知の上です。怖くはありません。」と答えました。それで、猟師は犬を連れて森へ入りました。まもなく犬が道の獲物をかぎつけて追いかけようとしましたが、二足ほど走るとすぐ深い池の前に出て、それ以上進めなくなりました。そしてむき出しの腕が水から伸びてきて、犬をつかまえ、水の中へ引き込みました。猟師はそれを見て、戻り、男を3人バケツを持ってこさせて水をかき出しました。
底まで見ることができると、そこには体が錆びた鉄のような茶色で、毛が顔から膝まで垂れている山男がいました。男たちは山男を縄で縛り、城へ連れていきました。山男を見て城ではみんな驚きましたが、王様は山男を鉄の檻に入れて宮廷の中庭におき、戸を開けた者を死刑とする、と言って禁じて、お后自身が鍵を保管することになりました。そのときからまた安心して誰でも森へ入れるようになりました。
王様には8歳の息子がいました。あるとき息子が中庭で遊んでいるうちに、金のボールが檻に入ってしまいました。男の子はそちらへかけて行き、「ボールをとって」と言いました。「戸を開けてくれるまではだめだ。」と男は答えました。「だめだよ、戸を開けないよ。王様が禁じてるんだもの。」と男の子は言って駆け去りました。次の日、男の子はまた行ってボールを返してもらおうとしました。山男は「戸を開けろ」と言いましたが、男の子は開けようとしませんでした。3日目に王様は狩りにでかけてしまい、男の子はもう一度行って、「戸を開けたくてもできないんだよ。だって鍵がないんだもの。」と言いました。すると山男は「鍵はお前のお母さんの枕の下にあるんだ。そこからとってこれるさ。」と言いました。男の子は、ボールを取り戻したかったので、心配な気持ちを捨てて、鍵をもってきました。戸はなかなか開かなくて、男の子は指をはさんでしまいました。戸が開くと山男は出てきて、男の子に金のボールを渡し、急いで立ち去りました。男の子はこわくなって、山男を呼び、「山男、行かないで、そうしないと僕はぶたれるよ。」と叫びました。山男は戻ってきて、男の子を持ち上げ、肩に担いで、急ぎ足で森へ入って行きました。
王様は帰ってきて空っぽの檻を見て、お后にどうしたのかと尋ねました。お后はそのことについて何も知らなくて鍵を探しましたが、鍵はありませんでした。男の子を呼びましたが、返事はありませんでした。王様は人々を野原に送り、息子を捜させましたが、見つけられませんでした。それで王様には何が起こったか簡単に想像がつき、宮廷は大きな悲しみに包まれました。山男は暗い森に着くと、肩から男の子を下ろし、「お前はもう二度とお父さんやお母さんと会えないだろうが、おれがお前を養ってやろう。お前はおれを自由にしてくれたのだし、可哀そうだからな。おれがいうことを全部やれば、うまくやってゆけるよ。おれは財宝や黄金をいっぱいもってるんだ。世界中の誰よりも多く持ってるさ。」と言いました。山男は苔で男の子のベッドを作ってやり、男の子はそこで眠りました。
次の朝、山男は男の子を泉に連れて行き、「見ろ、金の泉は水晶のように明るく澄んでいる。お前はそのそばに座って何もその中に落ちないように注意しろ。そうしないと泉は汚れてしまうからな。お前が命令に従ったかどうか毎晩見に来るぞ。」と言いました。男の子は泉の淵に腰をおろして、中で金の魚や金の蛇が姿を見せるのをときどき見て、何も落ちないよう注意していました。こうして座っていたとき、指がとてもずきずき痛くなってきたので、うっかりその指を水に入れてしまいました。男の子は急いで指をひきあげましたが、指がすっかり金に染まっているのがわかりました。金を洗いおとそうといろいろやってみましたが、無駄でした。夜に鉄のハンスは戻ってきて、男の子を見、「泉はどうした?」と言いました。「何もないよ。何もない。」と男の子は答え、男に見えないように背中の後ろに指を隠していました。しかし、男は「お前は水に指を突っ込んだろ。今回は許してやろう。だが二度と何も入れるなよ。」と言いました。
男の子は夜明けにはもう泉のそばに座り、見張っていました。指がまた痛くなり、頭の上に指をやると、不幸にも一本の髪の毛が泉に落ちてしまいました。急いで拾い上げましたがもうすっかり金に染まっていました。鉄のハンスが来て、何が起こったかもう知っていました。「泉に一本髪の毛を落としたな。もう一度見張りを許してやろう。だが3回目にこういうことがあったら、泉は汚れ、お前はもうおれのところにはいられないからな。」と男は言いました。
三日目に男の子は泉のそばに座り、どんなに痛んでも指を動かしませんでした。しかし、時間は長く退屈で、水の表面に映る自分の顔を見ました。そしてそうしている間にだんだんかがみこんで、映っている目を真直ぐ覗き込もうとしていたとき、長い髪が肩から落ちて水に入ってしまいました。男の子は急いで体を上げましたが、頭の髪全体がもう金に染まり、太陽のように輝きました。可哀そうな男の子がどんなに驚いたか想像できるでしょう。男の子はハンカチをとりだして、男に見えないように頭の周りに結びました。
男は帰ってくるともう全部知っていて、「ハンカチをとれ。」と言いました。それで金の髪が流れ出て、男の子がどんなに言い訳しても無駄でした。「お前は試験を通らなかった。もうここにはいられないぞ。世の中へ出て行け。そこで貧しさがどういうことか学ぶだろう。しかし、お前は悪い心をしていないので、お前によかれと思って、お前に一つのことを認めよう。もしお前に困ったことが起きたら、森へ来て、鉄のハンス、と呼べ。そうすればおれは来てお前を助けてやろう。おれの力は大きいぞ。お前が考えるより大きいのだ。それに有り余るほどの金と銀がある。」と言いました。
それで王様の息子は森を出て、道になっているところもなっていないところもどんどん歩き、とうとう大きな町に着きました。そこで仕事を探しましたが何も見つけられませんでした。身の足しになることは何も覚えていなかったのです。とうとう宮殿へ行き、雇ってくれるかどうか尋ねました。宮廷の人々はこの子をどう使ったらいいか全くわかりませんでしたが、男の子が好ましかったので、置いてやるよ、と言ってくれました。
最後にコックがこの王子をひきうけて使うことにして、「たきぎや水を運び、かまど掃除をしてもいいだろう」と言いました。あるときたまたま他に誰もいないことがあって、コックは王子に王様の食卓に食べ物を運ぶよう命じました。しかし、王子は金色の髪を見られたくないので、小さな帽子をかぶっていました。そんなものは今まで王様の目にとまったことがなかったので、王様は「王の食卓に来る時は、帽子を脱がねばならぬ。」と言いました。王子は、「ああ、陛下、脱げません。頭にひどいただれがあるのです。」と答えました。それで王様はコックを呼ばせて叱り、「どうしてあんな子を使っているのだ?」と尋ね、すぐに追い払ってしまえ、と言いました。しかし、コックは王子を可哀そうに思い、庭師の手伝い子と取り替えました。
それで今度王子は庭に植えたり水やりをし、くわを使って掘ったりして、風や悪い天気を耐えねばなりませんでした。夏のあるとき、庭で一人で働いていたとき、その日はとても暑かったので王子は風を入れて涼しくしようと小さな帽子を脱ぎました。太陽が髪に照りつけて髪がきらきら光ったので、その光が王様の娘の寝室へさしこみました。それで娘はそれがいったい何か見ようと跳ね起きました。すると王子が見えたので、「そなた、花を持ってきておくれ。」と王子に叫びました。王子は大急ぎで帽子をかぶり、野の花を摘んで花束にしました。
花を持って階段を昇って行くと、庭師に会いました。庭師は、「王様の娘にそんなありふれた花の束をどうしてもって行けるのだ?急いで別の花を摘みに行けよ。一番きれいで珍しいのを選ぶんだぞ。」と言いました。「いや、野の花の方が香りが強く、王女様のお気にいりますよ。」と王子は答えました。王子が部屋に入ると王様の娘は、「帽子をとりなさい。私の前で帽子をかぶっているのは無礼であろう。」と言いました。王子は今度も、「できないのです。頭にただれたところがあります。」といいました。ところが娘は帽子に手をのばし引きはがしました。すると金色の髪が肩に垂れさがってきて、見るも素晴らしいものでした。王子は走って外にでようとしましたが、娘は王子の腕をつかまえて、一握りのダカット金貨を与えました。この金貨を持って王子は別れましたが、金貨をなんとも思いませんでした。それを庭師のところに持って行き、「お子さんたちにどうぞ。それで遊べるでしょう。」と言いました。
次の日、王様の娘はまた王子を呼んで、野の花をもってくるように言いました。それで花を持って入って行くとすぐに、娘はさっと帽子をつかみとろうとしましたが、王子は両手でしっかり帽子を押さえていました。娘はまた一握りのダカット金貨をくれましたが、王子は持っている気がしなくて、庭師に子どもたちの遊び道具としてあげてしまいました。三日目も全く同じでした。娘は王子から帽子をとることはできなかったし、王子はお金を持っていようとしませんでした。
その後まもなく、その国は戦争に踏みにじられました。王様は家来たちを集めましたが、力が上回って強力な軍隊がある敵になにか反撃できるかどうかわかりませんでした。そこで庭師の手伝いは、「僕はもう大人だ。僕も戦いに行くつもりだ。ただ馬を一頭ください。」と言いました。他の人たちは笑って、「おれたちが行ってしまってから、自分でさがせよ。お前のために馬小屋に一頭残しておくよ。」と言いました。家来たちが出かけた後、王子は馬小屋に行き、馬を連れ出しました。その馬は足が一本悪くてぴょこたんぴょこたんと歩きました。それにもかかわらず、王子はその馬に乗って暗い森に行きました。森のはずれにくると、「鉄のハンス!」と3回大声で呼んだので、その声が木々の間にこだましました。それで山男がすぐに現れ、「何が欲しい?」と言いました。「強い馬が欲しいんだ、戦いに行くから。」「お前にそれをやろう。それにお前が求めたよりももっとやろう。」それから山男は森へ戻っていき、まもなく馬丁が森から出てきて、鼻息荒くなかなか抑えられないような馬を連れてきました。その後ろにはすっかり鉄の鎧をまとった戦士たちの大群が続き、刀が太陽にあたり光っていました。若者は3本足の馬を馬丁に渡し、別の馬にまたがると、兵士たちの先頭に立って進んでいきました。
若者が戦場に近づいたとき、王様の家来たちの大半はもう倒れてしまっていて、残りもまもなく退却するところでした。それで、若者はそこへ鉄の兵士たちと一緒に駆けていき、敵の上に嵐のように討ちかかり、立ち向かう敵をすべて打ち破りました。敵は逃げ始めましたが、若者は追いかけ、追跡の手を決してやめなかったので敵はとうとう一人も残りませんでした。
しかし、若者は王様のところに戻らないで脇道を通り森へ自分の兵士たちを連れていき、鉄のハンスを呼びました。「何が欲しい?」と山男は尋ねました。「あなたの馬と兵士たちを引き取って、私の3本足の馬を返してください。」若者が望んだことが全部行われ、まもなく若者は3本足の馬に乗っていました。王様が宮殿に帰ると、娘が出迎えて、勝利のお祝いを述べました。「勝利を得たのはわしではなくて、見知らぬ騎士がたくさんの兵士をつれて応援に駆けつけてくれたのだ。」と王様は言いました。娘はその見知らぬ騎士は誰なのか聞きたがりましたが、王様は知らなくて、「その騎士は敵を追いかけていき、それから会っておらんのだ。」と言いました。
娘は庭師にあの手伝い人はどこにいるの?と聞きましたが、庭師は笑って、「3本足の馬に乗っていま帰ってきましたよ。それで他の人たちがからかって、『ほら、ぴょこたん様のお帰りだぜ』と叫んでいました。それから、みんなは『ずっとどこのやぶに横になって眠っていたんだ?』とも尋ねていたんですよ。そうしたらあの見習いが『僕は一番よく戦ったよ。僕がいなければ酷いことになっていただろうよ。』と言ったんです。だもんだから、ますますからかわれていましたよ。」と言いました。
王様は娘に、「三日間続けて大宴会を開こう。お前は金のりんごを投げるのだ。たぶんあの見知らぬ男が現れるのではないか。」と言いました。宴会のおふれがでると、若者は森に出かけ鉄のハンスを呼びました。「何が欲しい?」と鉄のハンスは尋ねました。「王様の娘の金のりんごをつかまえたいのだが」「もうつかんだも同然に簡単だ。」と鉄のハンスは言いました。「おまけにそのときに赤い鎧兜を着せてやろう。そして元気のよい栗毛の馬に乗せてやろう。」と鉄のハンスは言いました。
その日がやってくると、若者は馬を走らせその場へやってきて、騎士たちの間にいましたが、だれにもわかりませんでした。王様の娘が前に出て、騎士たちに金のりんごを投げましたが、他ならぬ若者がそれをつかみ、つかむとすぐ馬で走り去りました。
二日目には鉄のハンスは若者に白い鎧兜を着させ白い馬を与えました。今回もりんごをつかんだのはまたこの若者でした。そして一瞬もぐずぐずしないでりんごをもって走り去りました。王様は怒りだして、「これは許さん。あの者はわしの前に現れて名前を言わねばならん。」と言いました。王様は、りんごをつかんだ騎士がまた立ち去るならば追いかけよ、そしてもし自分から戻るのでなければその者を切るなり突くなりせよ、という命令を出しました。
三日目には若者は鉄のハンスから黒の鎧兜と黒い馬を受け取り、今回もりんごをつかみました。しかし、リンゴを持って走り去る時王様の従者たちが追いかけてきて、そのうちの一人が若者のすぐ近くに迫り、刀の先で若者の脚を傷つけました。それでも若者は従者たちから逃げ切りましたが、馬がとても激しく跳ねたので、若者の頭から兜が落ちて金の髪が見えてしまいました。従者たちは馬で帰りましたが、これを王様に報告しました。
次の日、王様の娘は庭師に見習いのことについて尋ねました。「あいつは庭で仕事中ですよ。変なやつでやはり宴会に出ていたんですよ。昨日の晩帰ってきたばかりです。それから、とった金のりんごを3つうちの子供たちにみせていましたよ。」
王様は若者を自分の前に呼び出させました。そして若者は今度も頭に帽子をかぶったままやってきました。しかし王様の娘は若者に近づき帽子をとりました。すると金の髪が肩に落ち、若者があまりに美しいのでみんな目をみはりました。
「お前は、いつも違う色の鎧兜で毎日宴会に来ては3つの金のりんごをつかんだ騎士なのか?」と王様は尋ねました。「はい」と若者は答え、「これがそのりんごです。」とポケットからりんごをとりだし、王様に戻しました。「もしもっと証拠がお望みなら、私を追いかけたときあなたのご家来がつけた傷をご覧になってもよろしいですよ。しかし、敵に対して勝利するお手伝いをした騎士も私です。」「そのようなことをできるのならば、お前はただの庭師見習いではあるまい。教えてくれ、お前の父は誰だ?」「父は強大な国王です。それに私は金は望むだけたくさんあります。」「なるほど。お前に礼をせねばならないが、何か望みのものはあるかね?」「はい、あります。あなたの娘を妻にもらいうけたい。」娘は笑って、「この方はあまり形式ばらないのね。だけど私は金の髪でこの方がただの庭師手伝いでないともうわかっていたのよ。」と言いました。そして若者のところに行き、キスしました。
若者の父親と母親が結婚式に来て、大喜びしていました。というのは愛する息子にまた会えるという望みをすっかり諦めていたからです。みんなが婚礼の宴の席についていたとき、音楽が突然やみ、戸が開いて、立派な王様がたくさんのお伴をつれて入ってきて、若者に近づき、だきしめ、「私が鉄のハンスだよ。魔法で山男にされていたのだ。だが、お前が魔法をといてくれたのだ。私の持っている宝すべてをお前に与えよう。」と言いました。
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rengeteg nagy erdő terült el kastélya körül. Sok mindenféle vad tanyázott benne, szarvas is, dámvad is, őz meg egyenesen annyi, hogy egész csordákban vonult tölgyesből bükkösbe, bükkösből gyertyánosba.
Egyszer a király nagyon megkívánta a vadpecsenyét. Kiküldte az egyik vadászát hogy lőjön neki egy őzet.
Várták a vadászt, de hiába várták, nem jött vissza sem aznap, sem másnap, sem soha többé.
- Talán valami baja esett - aggodalmaskodott a király, és másnap két másik vadászt küldött a keresésére, de azok sem jöttek vissza.
Harmadnap a király összehívatta valamennyi vadászát.
- Kutassátok át az egész erdőt - hagyta meg nekik -, addig ne is nyugodjatok, míg mind a hármukat meg nem találjátok!
De nem tértek haza ezek sem meg egyetlen vadászkutyájuk sem: odaveszett az egész kopófalka.
Ettől fogva senki nem merészkedett többé az erdőbe. Nagy csönd borult a magányos rengetegre, csak egy-egy sas vagy héja lebegett fölötte olykor. Így volt ez sok-sok évig. Egyszer aztán jelentkezett egy idegen vadász a királynál, be akart szegődni hozzá, és engedélyt kért, hadd mehessen a veszedelmes erdőbe. A király azonban nem akart beleegyezni.
- Nem bátorságos ott - mondta -, attól tartok, te is úgy jársz, mint a többi, sosem látunk többet.
- Uram királyom - felelte a vadász -, én nem ismerem a félelmet, és mindenképpen szeretnék megpróbálkozni a dologgal.
- Hát ha mindenáron kockára akarod tenni az életedet - mondta a király -, én nem akadályozóm meg erőszakkal; eredj, és lásd, mire mégy; de ha baj ér, nekem ne tégy szemrehányást!
Az idegen vadász megköszönte a királynak az engedélyt, és nekivágott a vadonnak. Kutyája csakhamar nyomra akadt, fölhajtott egy szép vadat, és csaholva űzőbe vette. De alig szaladt pár lépést utána, mély kátyú állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízből pedig kinyúlt egy meztelen kar elkapta, és lerántotta a mélybe.
A vadász, amikor ezt látta visszafordult, s ment a királyhoz.
- Uram, adass nekem vödröket, és rendelj mellém három embert, azt hiszem nyomában vagyok az erdőd titkának.
A király nyomban teljesítette a kérését, ő meg nekiállította a három embert a munkának, és kimeríttette velük a kátyúból a vizet. Az üreg fenekén egy óriást találtak. Barna volt, mint a rozsdás vas, haja benőtt az arcába, és egészen a térdéig ért.
A vadász megkötözte, és magával vitte a kastélyba. Ott nagy álmélkodást keltett. A király vasketrecbe záratta a kastély udvarán, és fővesztés terhével megtiltotta, hogy a ketrec ajtaját bárki is kinyissa. A kulcsot maga a királyné őrizte a párnája alatt.
Ettől fogva ismét biztonságban lehetett járni-kelni az erdőben.
Volt a királynak egy nyolcesztendős fiacskája. Ez egyszer az udvaron játszadozott, s az aranylabdája beleesett a ketrecbe.
Odaszaladt, és bekiáltott az óriásnak:
- Add ki a labdámat!
- Előbb nyisd ki az ajtót, akkor odaadom - felelte az ember.
- Nem lehet, a király megtiltotta - mondta a fiú, és elszaladt.
De másnap megint visszament, és kérte, követelte a labdáját.
- Előbb nyisd ki az ajtót - ismételte makacsul az óriás.
A fiú azonban újra csak elszaladt.
Harmadnap a király elment vadászni. A gyerek ismét odalopakodott a ketrechez.
- Ha akarnám sem tudnám kinyitni az ajtódat - mondta -, nincs hozzá kulcsom.
- Anyád párnája alatt van a kulcsa, onnét elveheted.
A fiú nagyon szerette volna visszakapni a labdáját. Megfeledkezett minden tilalomról, minden óvatosságról, és elhozta a kulcsot. A zár nehezen járt, kattogott, csikorgott, de végül mégis fölpattant. Az ajtó kinyílt, az óriás kilépett a ketrecből, visszaadta az aranylabdát, és sebesen útnak indult.
A fiúcska megijedt: mi lesz, ha az édesapja üresen találja a ketrecet?
- Ne menj el, óriás - kiáltotta -, mert kikapok!
Az óriás visszafordult, nyakába ültette a királyfit, és gyors léptekkel besietett az erdőbe.
Nemsokára megjött a király a vadászatból. Nyomban észrevette, hogy a ketrec üres. Ment egyenesen a királynéhoz, faggatta, mi történt, de ez nem tudott semmiről semmit. Kereste a kulcsot a párna alatt: hiába, nem találta. Szólította a fiát: nem felelt senki. A király kiszalasztott érte a környékre, hogy keressék meg; hasztalanul: nem akadtak nyomára. Senki nem tudott semmi biztosat, lassanként azonban mégiscsak megsejtették, hogyan, miként eshetett a dolog, és nagy szomorúság borult a királyi udvarra.
Az óriás meg vitte a vállán a kisfiút. Mikor már jó mélyen bent jártak a rengetegben, letette, és így szólt hozzá:
- Apádat, anyádat nem látod többé, de én gondjaimba veszlek, mert kiszabadítottál, és megesett a szíved rajtam. Ha mindig megfogadod a szavamat, jó sorod lesz. Kincsem, aranyom van elég, több, mint bárkinek a világon.
Mohából ágyat vetett a fiúnak és lefektette. Másnap reggel pedig egy forráshoz vezette, és azt mondta neki:
- Ez itt az aranyforrás; olyan tiszta, mint a kristály. Ülj ide mellé, és ügyelj, nehogy bármi is belekerüljön, és beszennyezze. Minden este eljövök majd és megnézem, eleget tettél-e a parancsomnak.
A fiú leült a forrás szélére, nézte, ahogy időnként egy-egy aranyhal siklik egy-egy aranykígyó gyűrűzik tova benne, és vigyázott, nehogy valami beleessék. Ahogy ott üldögélt, egyszer olyan hevesen megfájdult az ujja, hogy önkéntelenül beledugta a vízbe. Nyomban ki is kapta onnét, de hiába. akkorra már befutotta az arany az ujját. Akárhogy dörzsölte, akárhogy súrolta, hiába, nem tudta többé leszedni róla.
Este megjött az óriás; végigmérte a fiút, azt kérdezte:
- Mi történt a forrással?
- Semmi, semmi - mondta a gyerek, s a háta mögé rejtette a kezét, hogy ne lássék az ujja.
- Bedugtad az ujjadat a vízbe - mondta az óriás. - Most az egyszer elnézem neked, de vigyázz, nehogy még egyszer előforduljon ilyesmi!
Másnap megint megfájdult a gyerek ujja. Kínjában a fejét vakargatta; szerencsétlenségére egy hajaszála belehullott a vízbe. Gyorsan kivette, de az már akkor csupa arany volt.
Este jött az óriás, s már tudta, mi történt.
- Beleejtetted egy hajadszálát a forrásba - mondta. - Most még elnézem neked; de vigyázz: ha harmadszor is megtörténik, beszennyeződik a forrás, és nem maradhatsz tovább nálam.
Harmadnap a fiú megint ott ült a víz mellett. Meg sem moccantotta az ujját, akárhogyan fájt is. De az idő lassan telt; elunta magát, és nézegetni kezdte arcát a forrás tükrében. Mindig jobban és jobban előrehajolt, jól szembe akart nézni önmagával; vállig hulló haja előreomlott, s beleért a vízbe. Gyorsan fölegyenesedett, de már késő volt: tiszta arany lett a haja, s úgy ragyogott, mint a nap.
Szegény gyerek nagyon megrettent. Elővette keszkenőjét, és bekötötte vele a fejét, hogy az óriás meg ne lássa.
De az már mindent tudott, s amikor megjött, rászólt:
- Vedd le azt a kendőt!
Előomlott az aranyhaj, s a fiúcska hiába mentegetődzött, az már semmit nem segített.
- Nem álltad ki a próbát, megmondtam, hogy nem maradhatsz tovább nálam. Menj világgá, tudd meg, mi a szegénység. De mert jó szívem van, és a javadat akarom, megengedem neked: valahányszor bajba jutsz, állj ki az erdőszélre, és kiáltsd be, hogy: "Vasjankó!" Akkor én ott termek, és segítek rajtad. Mert nagy hatalmam van, nagyobb, mint gondolod, s aranyam-ezüstöm, akár a tenger.
Szegény királyfi elhagyta az erdőt, s ment árkon-bokron át, míg egy nagy városba nem ért. Munkát keresett, de nem fogadták fel sehol; nem értett semmiféle mesterséghez, így hát nem is boldogult magában. Nem marad más választása, jelentkezett a palotában, megkérdezte, nem kaphatna-e valami munkát. Az udvari emberek nemigen tudták, mire használják, de mert megtetszett nekik, ottmarasztották. Végül is a szakács szolgálatába fogadta; az lett a dolga, hogy fát vágjon, vizet hordjon, és összekotorja a hamut.
Egyszer, mikor senki más nem volt kéznél, a szakács vele küldte be az ételt a királyi asztalra. A fiú nem akarta, hogy meglássák az aranyhaját, hát a fején tartotta a sapkáját. Ilyesmi még sosem fordult elő a királlyal.
- Nem tudod, hogy ha a király asztalánál szolgálsz föl, le kell vetned a sapkádat? - szólt rá.
- Jaj, azt nem tehetem, uram királyom - felelte a fiú -, ótvaros a fejem. A király nyomban hívatta a szakácsot, megszidta, amiért ilyen inast fogadott föl, és ráparancsolt, hogy tüstént küldje el. De a szakács megsajnálta a fiút; nem zavarta világgá, hanem elcserélte a kertészlegénnyel.
Nehéz napok virradtak most szegény királyfira! Reggeltől estig dolgozott a kertben, ültetett, öntözött, kapált meg ásott, jó időben, rossz időben egyformán.
Egyszer nyáron egyedül tett-vett a kertben. Nagyon kimelegedett, levette a sapkáját, hogy szellőztesse egy kicsit a fejét. Ahogy a nap rásütött, aranyhaja úgy elkezdett csillogni-villogni, hogy szinte záporoztak a sugarai. Betűztek a királylány hálószobájába is.
A királylány az ablakhoz ugrott, megnézni, mi ez a nagy fényesség. Meglátta a fiút, és lekiáltott hozzá:
- Hallod-e, hozz nekem egy csokor virágot!
A fiú gyorsan a fejére húzta a sapkáját, szedett egy csokorra való vadvirágot, és bokrétába kötötte. Ahogy ment fölfelé a lépcsőn, találkozott a kertésszel.
- Nem szégyelled magad, ilyen hitvány csokrot viszel a királykisasszonynak?! - mondta a kertész. - Eredj vissza gyorsan, szedd le a legszebbjét!
- Nem - felelte a fiú -, a vadvirág illatosabb, azt jobban fogja szeretni.
Ahogy a szobába lépett, a királylány rászólt:
- Vedd le a sapkádat, nem illik, hogy fedett fővel állj előttem.
- Nem vehetem, ótvaros a fejem - felelte a fiú.
De a királykisasszony lekapta róla a sapkát, úgyhogy aranyhaja egyszeriben a vállára omlott, s olyan fényesen tündöklött, hogy gyönyörűség volt látni. A fiú el akart szaladni, a királylány azonban megragadta a karját, és el nem eresztette addig, míg egy marék tallért nem ajándékozott neki.
A fiú nem sokat törődött az arannyal; nem tartotta meg magának, hanem odaadta a kertésznek, s azt mondta:
- Ezt vidd el a gyerekeidnek, hadd játsszanak vele.
Másnap megint lekiáltott hozzá a királykisasszony, hogy vigyen neki egy csokor mezei virágot. Alighogy a fiú a szobába lépett a virággal, a királylány nyomban a sapkája felé nyúlt, és le akarta rántani; de a fiú most már óvatosabb volt: mind a két kezével a fejére szorította a sapkát. Kapott ismét egy marék aranytallért, de azt sem tartotta meg, odaadta a kertésznek, vigye haza a gyerekeinek, hadd játsszanak vele.
Ugyanígy történt a harmadik napon is. A királylány most sem tudta lekapni a sapkát a fiú fejéről, a fiú pedig ismét a kertésznek adta az aranyat, hogy legyen mivel játszaniuk a gyerekeinek.
Nem sokkal ezután kitört a háború, megtámadták az országot. A király hadba hívta népét, de mert ellenségei túlerőben voltak, és hatalmas sereget vezettek ellene, nem nagyon bízott benne, hogy szembe tud velük szállni.
Akkor a kertészfiú előállt, s azt mondta:
- Legénysorba nőttem, én is hadba akarok menni, kérek egy paripát.
De a katonák kinevették.
- Majd ha mi ellovagoltunk, kereshetsz magadnak lovat, hátha akad még egy az istállóban!
Azzal elvágtattak. A fiú meg lement az istállóba, talált ott a jászolnál egy gebét, és kivezette. Három lábon bicegett szegény pára, sántított erősen, de mivel nem volt más választása, a fiú felült rá, s elügetett rajta a sötét erdőhöz. Az erdőszélen megállt, és háromszor egymás után bekiáltott a sűrűségbe, hogy csak úgy visszhangzott a vadon:
- Vasjankó! Vasjankó! Vasjankó!
Abban a pillanatban előtte termett az óriás.
- Mit kívánsz? - kérdezte.
- Jó paripát szeretnék, mert hadba akarok menni.
- Megkapod, de mert csak ennyit kértél, többet is kapsz tőlem.
Az óriás ezzel eltűnt az erdőben. De nemsokára egy lovászlegény tűnt föl a fák közt, és egy pompás paripát vezetett a fiú elé. Tajtékot fújt a nemes ló, s úgy toporzékolt, alig lehetett tartani. Mögötte talpig vasban nagy sereg vonult fel a napfényben csillogtak a kardok, villogtak a vértek, tündököltek a sisakok.
A királyfi a lovászra bízta a háromlábú gebét, ő maga felpattant a pompás paripára, és elindult a sereg élén.
Javában folyt már az ütközet, s a király népe bizony nagyon megritkult. Jó részük odaveszett, és nem sok hiányzott hozzá, hogy a király megadja magát a maradékkal. Már éppen végső rohamra gyülekeztek, hogy hát egy életük, egy haláluk, még egyszer megpróbálják, hátha sikerül valahogy visszaszorítani az ellenséget. Ahogy éppen rendbe álltak a csatamezőn, hirtelen trombitaszó ütötte meg a fülüket. Arrafelé tekintettek, ahonnét a hang hallatszott: hát az erdő alatt gyönyörű sereg közeledett, elöl egy délceg vitéz táncoltatta a paripáját; egyszerre magasba emelte villogó kardját, s abban a pillanatban zúgva megindult az egész had, mint a villám, lecsapott az ellenségre, s egykettőre megtört minden ellenállást. Akik az imént még végveszéllyel fenyegették a király maroknyi maradék népét, most fejüket vesztve futásra fogták a dolgot; az idegen vitéz azonban utánuk vetette magát a seregével, s addig abba sem hagyta az üldözést, míg mind egy szálig le nem vágta őket.
A király csak várta, várta a harcmezőn, hogy az ismeretlen vezér majd odavágtat hozzá; hanem azt várhatta, mert a szabadító sereg nyomát egyéb sem mutatta már, mint egy távolodó, foszladozó porcsík az erdő alatt. Eltűnt lassan az is, és a király hiába kérdezősködött, senki nem tudta megmondani neki, honnét jött a sereg, ki volt a vezére, s hova, merre tűntek.
A fiú pedig visszavezette seregét az erdőbe, előkiáltotta Vasjankót, s azt mondta:
- Köszönöm a szívességedet; itt van a vértes sereg meg a harci paripa; kérem vissza a háromlábú gebémet.
Az erdő egyszeriben elnyelte a paripát is, sereget is, s a fiú előtt ott állt a girhes gebéje. Felült rá, és szép lassacskán hazakocogott.
A király akkor már otthon volt a palotájában, s éppen a lányának mesélte, mi történt.
- Nem én győztem - mondta -, hanem egy idegen vitéz, aki segítségemre jött a hadával.
- És ki volt az a vitéz? - firtatta a királylány.
De a király maga sem tudta, és csak ennyit tudott mondani neki:
- Az ellenség után iramodott, nem is láttuk többet.
Akkor a lány leszaladt a kertészhez, és a legénye után tudakozódott, vajon itthon van-e.
- Éppen most poroszkált haza a háromlábú gebéjén - mondta nevetve a kertész. - Az egész udvarnép rajta gúnyolódik; "Megjött a mi Sántabokánk! - kiabálták s azt kérdezik tőle: - No, te híres, melyik bokor mögött lapultál? Kialudtad magadat?" Ő meg azt feleli: "Én végeztem el a javát, nélkülem bizony balul ütött volna ki a dolog!" Erre aztán még jobban kinevették!
A királylány jól megjegyezte, amit a kertésztől hallott, de egyelőre egy szót sem szólt róla az apjának.
A királyt is egyre csak az furdalta, vajon ki lehetett az az ismeretlen bajnok akinek az országát és talán az életét is köszönheti. Magához hívatta a királykisasszonyt, és azt mondta:
- Tudod, mit terveztem ki magamban, édes lányom? Háromnapos nagy ünnepséget hirdetek lovagi tornát is rendezünk majd, te pedig elhajítasz egy aranyalmát: hátha eljön az idegen vitéz is, hogy vetekedjék érte.
A királylánynak tetszett a dolog, s tüstént ki is küldték a kikiáltókat, adják tudtára az egész országnak a király elhatározását.
Mikor az ifjú meghallotta, mi készül a palotában, kiment az erdőszélre, és előhívta Vasjankót.
- Mit kívánsz? - kérdezte tőle az óriás.
- Szeretném, ha én kapnám el a királylány aranyalmáját.
- Vedd úgy, mintha máris elkaptad volna. Adok hozzá vörös páncélt is szép pej paripával.
A torna első napján így jelent meg az ifjú: vörös páncélban, pej paripán. Odarúgtatott a lovagok közé, de senki nem ismerte meg.
Megszólaltak a harsonák, előlépett a királylány, eldobta az aranyalmát; hanem azt senki más nem kapta el, mint az ismeretlen vitéz.
Ahogy elkapta, tüstént el is vágtatott vele.
Másnap Vasjankó fényes fehér páncélt adott rá és hófehér paripát alája, abban ment a tornára. Megint ő kapta el az aranyalmát.
Mikor elkapta, egy percet sem időzött tovább, elvágtatott vele, híre-pora sem volt, mire a többiek föleszméltek.
A királyt nagyon bosszantotta a dolog.
- Ez nem járja! - mondta. - Elém kell jönnie, és meg kell mondania a nevét!
Harmadnap reggel parancsba adta a vitézeinek, hogy ha a lovag, aki az aranyalmát elkapja, megint el akar vágtatni, vessék utána magukat, s ha nem tér vissza a maga jószántából, támadják meg és kaszabolják le.
Ezen a harmadik napon a fiú fekete páncélt és hollófekete mént kapott Vasjankótól. Megint ő nyerte el az aranyalmát: de amikor elvágtatott vele, a király emberei utána rúgtattak, s az egyiknek sikerült úgy a nyomába érnie, hogy a kardja hegyével megsebesítette a lábát.
A fiú mégis egérutat nyert, de a lova akkorát szökkent, hogy a lovasának leesett a sisak a fejéről, s akik üldözték, láthatták, hogy aranyhaja van. Hazamentek, és jelentettek mindent a királynak.
Másnap reggel a királylánynak az volt az első dolga, hogy megkérdezte a kertésztől, mi van a legényével.
- Odalent dolgozik a kertben - felelte a kertész. - Ott volt ám az ünnepségen, csak tegnap este jött haza! Három aranyalmát mutatott a gyerekeimnek; azt állította, a viadalon nyerte őket.
A királylány sietett az édesapjához, s elmondta neki, amit hallott.
A király tüstént maga elé hívatta a fiút. Az csakhamar meg is jelent előtte úgy, ahogyan szokott: egyszerű ruhában, sapkával a fején. A királylány nem szólt egy szót sem, csak odalépett hozzá, és levette róla a sapkát Abban a pillanatban vállig omlott a haja, olyan volt, mint egy aranyzuhatag, ámult-bámult, aki látta.
- Te voltál az a lovag, aki mindennap másik páncélban jött el a tornaviadalra, és elnyerte mind a három aranyalmát? - tette föl a király a kérdést.
- Igen, én voltam - felelte a fiú -, itt vannak az aranyalmák.
És kirakta az asztalra a király elé mind a hármat.
- Ha egyéb bizonyíték is kell - folytatta -, itt a seb a lábamon, melyet a Felséged emberei vágtak rajtam, amikor üldöztek. De én vagyok az a vitéz is, aki megsegítette Felségedet az ellenséggel szemben.
- Ki az édesapád, honnét kerültél ide, hogy ilyesmire vagy képes?
- Édesapám hatalmas király, nekem magamnak pedig annyi a kincsem s aranyom, amennyit csak akarok.
- Látom, nagy hálával tartozom neked - mondta a király. - Mit tehetnék a kedvedre?
- Add hozzám feleségül a lányodat - felelte a fiú.
A királylány felkacagott.
- Ez sem kertel sokat! De én már az aranyhajáról láttam, hogy nem olyan kertészlegény, mint a többi!
Odalépett hozzá, és jobbról-balról megcsókolta.
Az esküvőre a királyfi szüleit is meghívták. Eljöttek, s azt se tudták, hová legyenek örömükben, hiszen már régen letettek a reményről, hogy valaha viszontlátják a fiukat.
Ahogy a lakodalmas asztalnál ültek, egyszerre csak elnémult a zene, feltárultak az ajtók, s egy daliás király vonult be nagy kísérettel a terembe. Egyenesen a királyfihoz ment; átölelte, és így szólt:
- Én vagyok Vasjankó. Egy gonosz boszorkány elváltoztatott, de te megváltottál a varázslattól. Hálából minden vagyonomat, egész országomat neked adom érte!