Az erdei ház


La casa del bosque


Rengeteg nagy erdő szélén élt kis kunyhójában a favágó a feleségével meg a három lányával. Egy reggel, mikor munkába indult, azt mondta a feleségének:
- Egész napra odamaradok, különben nem tudok végezni a sok dologgal. Az ebédemet majd küldd utánam a legnagyobb lányunkkal. Hogy el ne tévedjen viszek magammal egy zacskó kölest és elszórom az úton.
Mikor a nap delelőre ért, a legnagyobbik lány elindult az erdőbe az ebéddel. De hamarosan eltévedt, nem találta az utat mert a verebek, rigók, cinkék és pintyek akkorra már régen fölcsipegették a kölest, amit az édesapja elhintett. Csak úgy találomra ment tovább, mindig beljebb és beljebb, míg a nap le nem szállt, s meg nem jött az éjszaka.
A fák lombja nyögni kezdett, a sötétben baglyok huhogtak, s a bokrok mintha panaszosan sóhajtoztak volna. A lányt elfogta a félelem; megállt, s azon töprengett, hová bújjék, merre meneküljön.
Akkor valami fényesség csillant meg a távolban a fák közt.
"Ott emberek laknak, majd csak adnak szállást éjszakára" - gondolta a lány, és elindult a világosság felé. Nemsokára egy házhoz ért, annak az ablaka világított.
Megzörgette a kiskaput. Egy nyers hang kiáltott ki:
- Kerülj beljebb!
A lány fölment a sötét falépcsőn, és bekopogtatott az ajtón.
- Csak tessék! - hallatszott ismét ugyanaz a hang.
Benyitott. Odabent egy deres hajú, vénséges vén ember ült az asztalnál. Arcát kezébe temette, fehér szakálla a földet verte A kemencepadkán pedig három állat pihent: egy tyúk, egy kakas meg egy tarka tehén.
A lány elpanaszolta, hogyan járt és éjjeli szállást kért.
A vénember figyelemmel végighallgatta, aztán a kemence felé fordult.
Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?
Az állatok azt mondták rá, hogy:
- Dukk!
S ez nyilván azt jelentette, hogy "mi ugyan nem bánjuk," mert az öreg azt mondta:
- Van itt eleség bőséggel, busásan. Eredj a tűzhelyhez; főzz nekünk vacsorát.
Kint a konyhán a lány talált-mindent, ami kellett. Jó vacsorát készített, de az állatokra nem gondolt. Föltette a tálat az asztalra, leült az ősz öregember mellé, és addig evett míg jól nem lakott.
Mikor jóllakott, azt mondta:
- Fáradt vagyok, lefeküdnék, jót aludnék. Hol találok ágyat?
Erre az állatok elkezdték a padkán:
Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!
Az öreg pedig azt felelte neki:
- Eredj fel a lépcsőn, ott a kamrában találsz két ágyat, vesd meg őket szépen, húzz tiszta lepedőt, én is megyek mindjárt lefeküdni.
A lány fölment, sietve megágyazott, és tüstént lefeküdt, meg sem várta az öreget. Az nemsokára fölcammogott a szobába, körüljártatta benne a lámpája fényét, rávilágított a lányra is, de az meg sem mozdult, aludt, mint a bunda. Az öregember megcsóválta a fejét, aztán kinyitott egy csapóajtót, és lesüllyesztette a lányt a pincébe.
Késő este hazatért a favágó, mondja a feleségének:
- Hallod-e, asszony, igazán nem szép tőled, hogy egész nap éhezni hagytál!
- Már hogy hagytalak volna! Kiküldtem én idejében az ebédedet, de az a haszontalan lány vagy eltévedt, vagy elcsavargott, No, majd holnap kifaggatom, ha hazavetődik!
Másnap a favágó megint hajnal előtt kelt.
- Megint sok a munkám, megint nem érek rá hazajönni ebédre; küldd ki utánam az ennivalót a középső lányunkkal - mondta. - Hogy úgy ne járjon, mint a nénje, viszek magammal egy zacskó lencsét, s elszórom az úton; a lencse nagyobb, mint a köles, azt jobban meglátja, nem fog eltévedni.
Délben a középső lány is elindult hát az ebéddel. Hanem a lencsének nyoma sem volt már; mind egy szemig fölcsipegették az erdei madarak . A lány ide-oda bolyongott az erdőben, és estére ő is odaért a kis házhoz. Bezörgetett, enni kért, szállást kért, akárcsak tegnap a nénje.
A fehér szakállas öreg megint csak az állataitól kért tanácsot:
Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?
Az állatok ezúttal is csak mondtak, hogy:
- Dukk!
És minden úgy történt, mint tegnap. A lány jó vacsorát főzött, el is költötte az öreggel, de az állatokra ügyet sem vetett. Vacsora után ásított egy nagyot, és az ágya felől kérdezősködött.
Az állatok pedig rákezdték:
Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!
A lány fölment a kamrába, megvetette az ágyat, lefeküdt és elaludt. Az öreg utána ballagott, most is megcsóválta a fejét, aztán Iesüllyesztette a pincébe.
Harmadnap hajnalban azt mondta a favágó a feleségének:
- Ha megjönne is közben a másik két lányunk, azért csak a legkisebbikkel küldd utánam az ebédet. Az mindig jó és engedelmes gyerek volt, most is az igaz úton fog maradni, nem kódorog el, mint a két nénje!
- Azt akarod, hogy a legkedvesebb gyermekemet is elveszítsem? - sopánkodott az asszony.
- Sose aggódjál - nyugtatta meg az ura. - Okos, eszes kislány az, nem fog eltévedni. Aztán meg ma egy zacskó borsót viszek magammal, azt hintem el. A borsó nagyobb, mint lencse, annak nyomán biztosan eltalál hozzám.
Délben a lányka karjára vette a kosárkát, elköszönt az édesanyjától, és elindult. Hanem akkorra a borsó már réges-régen a vadgalambok begyében volt! A lányka nem tudta, merre menjen, hova térjen. Egyre azon emésztődött, mennyire éhezik szegény édesapja, és mennyire aggódik majd az édesanyja, ha nem ér haza idejében. Reá is rásötétedett, ő is megpillantotta az erdei ház ablakában a világosságot, ő is bekopogtatott; és megkérdezte szépen, kaphatna-e szállást éjszakára.
Az öreg az állataihoz fordult:
Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?
Azok azt szólták, hogy:
- Dukk!
A lányka odament a kemencepadkához, megsimogatta a tyúkocskát, végigcirógatta a kakaskát, a tehénkének megvakarta a két szarva közt a fejét.
Az öreg kiküldte a konyhába, hogy készítsen vacsorát. A lány megfőzte az ételt, föltálalta az öregnek az asztalra, de maga nem ült le.
- Hát te nem eszel? - kérdezte az öreg.
- Hogyne - felelte a lány -, én jóllakjam, ezek a szegény jószágok meg semmit se kapjanak? Van odakint eleség bőséggel, busásan, előbb ellátom őket!
Hozott egy szakajtó árpát, azt kiszórta a tyúkocskának meg a kakaskának; aztán a tehénkének is hozott egy öl illatos szénát.
- Egyetek, kedves jószágok - mondta -, aztán ha megszomjaztatok, igyatok is!
Azzal elébük tett egy vödör friss vizet. A tyúkocska meg a kakaska felröppent a vödör szélére, belemártotta a csőrét a vízbe, aztán magasba tartotta a fejecskéjét, már ahogyan a madarak szokták, ha isznak. Jókorát húzott a tarka szőrű tehénke is.
Mikor az állatok jóllaktak, a lányka is asztalhoz ült, és megette, amit az öreg hagyott neki. A tyúkocska meg a kakaska a szárnya alá dugta a fejét, és a tehénke is elaludt.
- Nem térhetnénk mi is nyugovóra? - kérdezte a lányka.
Az öreg az állatokhoz fordult:
Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?
- Dukk! - felelték az állatok.
Velünk ettél, velünk ittál,
mindnyájunkat jól tartottál:
álmodj szépet minálunk;
jó éjszakát kívánunk!
A lányka felment a kamrába, felrázta a párnákat, felhúzta és megvetette az ágyakat, aztán leült a székre, és várta az öregembert. Az csakhamar be is lépett, s lefeküdt az egyik ágyba; hosszú fehér szakálla leért a lábáig. A lányka a másik ágyba feküdt és elaludt.
Békességben pihent éjfélig; hanem akkor olyan nyugtalanság lett a házban, hogy fölébredt. A sarokból zirregés-zurrogás hallatszott, az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a falnak, a lépcső dübörgött, mintha leszakadna, és végül olyan robaj támadt, mintha az egész tető leomolnék.
A lányka először megijedt, de mert semmi baj nem érte, és a ház is elcsendesedett, csakhamar újra álomba merült.
Hajnalban, ahogy a nap fölkelt, kinyitotta ő is a szemét; hát mit látott, uramfia! Egy nagy teremben feküdt, és körülötte királyi pompa csillogott. A zöld selyemkárpitos falakon aranyvirágok virultak. Agya elefántcsontból volt, fölötte vörös bársonymennyezet, odébb meg a széken egy pár gyöngyös topánka díszelgett.
A lányka azt hitte, álmodik. Fényes ezüstcsengőcskét látott az éjjeliszekrényén, de azt is csak álomnak gondolta; kinyúlt érte, fölemelte, hogy vajon igazi-e. A csengő megcsendült, s abban a pillanatban három díszes öltözetű szolga lépett a lány ágyához.
- Mit parancsolsz, kedves úrnőnk?
A lány nem értette a dolgot; megijedt, hogy talán késő van, és az öreg már fölkelt.
- Jaj, tüstént fölkelek - kiáltotta -, megfőzöm a reggelit, s ellátom a tyúkocskát, kakaskát, tehénkét!
- Sose fáradj! - hallatszott akkor egy hang, és egy gyönyörűséges ifjú lépett a terembe. - Király fia vagyok, és ezennel megkérem a kezedet. Egy gonosz boszorka elátkozott: vénséges vén, ősz emberként kellett az erdőben élnem, és nem maradhatott velem senki más, csak a három leghűségesebb szolgám, az egyik kakas, a másik tyúk, a harmadik tehén alakjában. És mindaddig szólt a varázslat, míg egy olyan derék, jólelkű leány nem téved hozzánk, aki nemcsak az emberrel törődik, hanem az állatokkal is. Te voltál ez a lány, és ma éjfélkor megváltottál minket a varázslattól. Az erdei házikó is visszaváltozott az én királyi palotámmá.
A leányka kezét nyújtotta a királyfinak, az pedig elküldte három hű szolgáját, hívják el a lakodalomba a szegény favágót meg a feleségét is.
- Hát a két nénémet nem hívjuk el? - kérdezte a menyasszony.
- Nem - felelte a királyfi -, azokat büntetésből a pincébe csuktam, és holnap reggel kiküldöm őket az erdőbe egy szénégetőhöz. Addig fognak szolgálni nála, míg meg nem javulnak, és meg nem tanulják, hogy a szegény állatokat sem szabad éhen hagyni.
Un pobre leñador vivía, con su mujer y tres hijas, en una cabaña situada al borde de un solitario bosque. Una mañana, al salir para su trabajo, dijo a su esposa:
- Haz que la chica mayor me lleve la comida al bosque, pues no tendría tiempo de acabar. Y para que no se pierda - añadió -, me llevaré una bolsa de mijo y lo esparciré en el camino.
Cuando el sol estuvo muy alto, la muchacha se fue en busca de su padre con un puchero de sopas. Pero los gorriones, alondras, pinzones, mirlos y verderones se habían comido el grano hacía ya muchas horas, y la joven no encontró el camino. Estuvo andando a la ventura, hasta que se puso el sol y llegó la noche. En la oscuridad, los árboles rumoreaban, y silbaban los mochuelos, por lo cual la chica empezó a sentir miedo.
Al fin, descubrió a lo lejos una luz que brillaba entre los árboles: "Seguramente vivirá alguien allí - pensó -; me dejarán pasar la noche con ellos" y se encaminó hacia la luz. No tardó en llegar a una casa cuyas ventanas aparecían iluminadas. Llamó, y una voz ruda dijo desde dentro:
- ¡Adelante!
Entró la muchacha en el oscuro vestíbulo, y dio unos golpecitos a la puerta.
- ¡Adelante! - repitió la voz; y al abrir ella encontróse ante un hombre viejo y canoso sentado a una mesa; tenía el rostro apoyado en ambas manos, y la blanca barba le llegaba casi al suelo. Junto al hogar había tres animales: un pollito, un gallito y una vaca manchada. La muchacha explicó al viejo su percance y le pidió que le permitiese pasar la noche en la casa. Dijo entonces el hombre:
"Polluelo bonito,
mi caro gallito,
y tú, buena vaca manchada,
¿qué decís a la niña extraviada?".
- ¡Duks! - respondieron los animales, lo cual, sin duda, querría decir: "¡Nos place!", pues el viejo prosiguió -: Aquí hay de todo en abundancia; ve al hogar y prepara la cena.
La muchacha encontró de todo en la cocina y guisó una cena apetitosa, pero sin pensar en los animales. Trajo la fuente a la mesa y, sentándose con el anciano, comió hasta quedar satisfecha. Cuando hubo terminado, dijo:
- Ahora estoy cansada. ¿Dónde hay una cama en que pueda acostarme y dormir?
Los animales respondieron:
"Con él has comido,
con él has bebido;
de nosotros, nada quisiste saber.
Donde pasas la noche, presto vas a ver".
Y dijo el viejo:
- Sube por esta escalera y encontrarás una habitación con dos camas; sacúdelas y ponles ropa limpia; yo iré pronto a dormir.
Subió la muchacha, y cuando tuvo hechas las camas acostóse en una de ellas, sin aguardar al viejo. Al cabo de un rato entró éste y, contemplando a la muchacha a la luz de la lámpara, meneó la cabeza. Al ver que estaba profundamente dormida, abrió un escotillón y la dejó caer a la bodega.
El leñador regresó a su casa al anochecer y riñó a su esposa por haberle hecho pasar hambre todo el día.
- No tengo yo la culpa - justificóse la mujer -, pues mandé a la chica con la comida; debe de haberse extraviado y no volverá hasta mañana.
Al alba se levantó el leñador para marcharse de nuevo, y encargó que su hija segunda le llevase la comida.
- Tomaré una bolsa con lentejas - dijo -; los granos son mayores que los de mijo; la chica los verá mejor y no errará el camino.
A mediodía salió la hija segunda con el puchero. Pero las lentejas ya no estaban; como la víspera, los pájaros del bosque se las habían comido, sin dejar ni una. La muchacha anduvo vagando por la selva hasta la noche. Llegó, a su vez, a la casa del viejo e, invitada a entrar, pidió cena y refugio. El hombre de la barba blanca volvió a preguntar a los animales:
"Polluelo bonito,
mi caro gallito,
y tú, buena vaca manchada,
¿qué decís a la niña extraviada?".
Los animales respondieron también: - ¡Duks! -, y se repitió la escena de la noche anterior. La chica preparó una buena cena, comió y bebió con el abuelo; mas ni por un momento se le ocurrió pensar en los animales. Y cuando preguntó por la cama, contestaron éstos:
"Con él has comido,
con él has bebido;
de nosotros, nada quisiste saber.
Donde pasas la noche, presto vas a ver".
Una vez estuvo dormida entró el viejo, miróla, moviendo la cabeza, y la precipitó a la bodega.
Al tercer día dijo el leñador a su esposa:
- Envíame hoy a la pequeña con la comida; siempre se ha mostrado buena y obediente, y no se apartará del camino como sus hermanas, esos abejorros que sólo van a lo suyo.
La madre se resistía:
- ¿He de perder también a mi hija predilecta? - dijo.
- No temas nada - replicóle él -. La niña no se extraviará, pues es lista y juiciosa; además, yo esparciré guisantes que son mayores que las lentejas y le mostrarán el camino.
Pero cuando la muchachita llegó al bosque con su cesta, las palomas torcaces tenían los guisantes en el buche, por lo que ella no supo adónde dirigirse. Preocupada en extremo, pensaba constantemente en que su pobre padre sufría hambre y que su madre estaría inquieta si ella no regresaba pronto. Al fin, cuando ya oscureció, viendo la lucecita encaminóse a la casa del bosque. Muy modosita, pidió que la albergasen por aquella noche, y el hombre de la blanca barba volvió a preguntar a los animales:
"Polluelo bonito,
mi caro gallito,
y tú, buena vaca manchada,
¿qué decís a la niña extraviada?".
- ¡Duks! - contestaron. Acercóse entonces la muchachita al hogar donde yacían los animales, y acarició al pollito y al gallito, alisándoles las plumas, y a la vaca, rascándole entre los cuernos. Y cuando, siguiendo las indicaciones del abuelo, hubo preparado una buena sopa y traído la fuente a la mesa, dijo:
- ¿Voy a comer yo, dejando que no tengan nada estos pobres animales? Ahí fuera hay de todo en gran abundancia; empezaré por ellos.
Salió a buscar cebada y la echó a los pollos, y para la vaca trajo un buen montón de heno oloroso.
- Vaya, comed y hartaos, buenos animales - díjoles -: y si tenéis sed, os daré también un buen trago -. Y les trajo un cubo de agua. El polluelo y el gallito se subieron al borde y, metiendo el pico en el líquido, levantaron luego la cabeza, bebiendo como lo hacen las aves; la vaca, por su parte, vació medio cubo.
Una vez los animales estuvieron servidos, la niña se sentó a la mesa en compañía del viejo y cenó con lo que él había dejado. Al cabo de un rato, el polluelo y el gallito empezaron a meter la cabeza bajo las plumas, y la vaca, a parpadear. Dijo entonces la muchachita:
- ¿No sería hora de irnos a dormir?
Los animales contestaron: "¡Duks!"
"Con nosotros comiste,
con nosotros bebiste,
de nosotros te acordaste, cariñosa.
Ve a dormir, y en buena paz reposa".
Subió la niña las escaleras, sacudió las almohadas de pluma y puso ropa limpia en las camas. Luego fue el viejo a acostarse, y la blanca barba le llegaba a los pies. La muchachita se metió en la otra cama, rezó sus oraciones y se quedó dormida.
Durmió tranquilamente hasta media noche, hora en que se produjo en la casa un extraño rumor que la despertó. Oíanse en las esquinas raros crujidos y chirridos, y la puerta se abrió bruscamente, dando contra la pared; crepitaban las vigas, como si las arrancasen de quicio; pareció como si se derrumbase la escalera, y, finalmente, se oyó un estruendo, como si el tejado se viniese abajo. Como luego volvió a aquietarse todo sin que la chiquilla sufriese daño alguno, tranquilizóse y volvió a dormirse. Pero cuando se despertó a la mañana siguiente, ya bajo un sol espléndido, ¿qué diréis que vieron sus ojos? Hallábase en un espacioso salón, y en derredor todo brillaba con extraordinaria magnificencia; de las paredes salían, hacia lo alto, doradas flores sobre un fondo de seda verde; la cama era de marfil, y el dosel, de terciopelo rojo; y en una silla colocada al lado había unas chinelas bordadas con perlas. La muchachita creía estar soñando, pero en esto entraron tres criados, en ricas libreas, y le pidieron sus órdenes.
- Podéis iros - respondióles ella -; yo me levantaré enseguida a preparar una sopa para el viejo y dar de comer al polluelo, al gallito y a la buena vaca manchada.
Pensaba que el viejo se había levantado ya; mas al dirigir los ojos a su cama la vio ocupada por un desconocido. Fijóse mejor y se dio cuenta de que era un hombre joven y hermoso, el cual se despertó y dijo:
- Soy un príncipe, a quien una malvada bruja encantó, condenándome a vivir en el bosque bajo la figura de un viejo de barba blanca, sin que nadie pudiese estar a mi lado, aparte mis tres criados, convertidos, a su vez, en un polluelo, un gallito y una vaca de piel manchada. Y el encantamiento no había de cesar hasta que llegase a nuestra casa una muchacha de corazón tan bondadoso, que se mostrase caritativa no sólo con los hombres, sino también con los animales. Y ésa fuiste tú, por lo que a media noche quedamos todos redimidos, y la casa del bosque se transformó de nuevo en mi antiguo palacio real.
Cuando se hubieron levantado, mandó el príncipe a sus tres criados que fuesen en busca de los padres de la muchacha y los acompañasen al castillo como invitados de boda.
- Pero, ¿dónde están mis dos hermanas? - preguntó la muchacha.
- Las encerré en la bodega, y mañana serán conducidas al bosque, donde servirán, en casa de un carbonero, hasta que se hayan enmendado y no hagan pasar hambre a los pobres animales.