Az erdei ház


A casa na floresta


Rengeteg nagy erdő szélén élt kis kunyhójában a favágó a feleségével meg a három lányával. Egy reggel, mikor munkába indult, azt mondta a feleségének:
- Egész napra odamaradok, különben nem tudok végezni a sok dologgal. Az ebédemet majd küldd utánam a legnagyobb lányunkkal. Hogy el ne tévedjen viszek magammal egy zacskó kölest és elszórom az úton.
Mikor a nap delelőre ért, a legnagyobbik lány elindult az erdőbe az ebéddel. De hamarosan eltévedt, nem találta az utat mert a verebek, rigók, cinkék és pintyek akkorra már régen fölcsipegették a kölest, amit az édesapja elhintett. Csak úgy találomra ment tovább, mindig beljebb és beljebb, míg a nap le nem szállt, s meg nem jött az éjszaka.
A fák lombja nyögni kezdett, a sötétben baglyok huhogtak, s a bokrok mintha panaszosan sóhajtoztak volna. A lányt elfogta a félelem; megállt, s azon töprengett, hová bújjék, merre meneküljön.
Akkor valami fényesség csillant meg a távolban a fák közt.
"Ott emberek laknak, majd csak adnak szállást éjszakára" - gondolta a lány, és elindult a világosság felé. Nemsokára egy házhoz ért, annak az ablaka világított.
Megzörgette a kiskaput. Egy nyers hang kiáltott ki:
- Kerülj beljebb!
A lány fölment a sötét falépcsőn, és bekopogtatott az ajtón.
- Csak tessék! - hallatszott ismét ugyanaz a hang.
Benyitott. Odabent egy deres hajú, vénséges vén ember ült az asztalnál. Arcát kezébe temette, fehér szakálla a földet verte A kemencepadkán pedig három állat pihent: egy tyúk, egy kakas meg egy tarka tehén.
A lány elpanaszolta, hogyan járt és éjjeli szállást kért.
A vénember figyelemmel végighallgatta, aztán a kemence felé fordult.
Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?
Az állatok azt mondták rá, hogy:
- Dukk!
S ez nyilván azt jelentette, hogy "mi ugyan nem bánjuk," mert az öreg azt mondta:
- Van itt eleség bőséggel, busásan. Eredj a tűzhelyhez; főzz nekünk vacsorát.
Kint a konyhán a lány talált-mindent, ami kellett. Jó vacsorát készített, de az állatokra nem gondolt. Föltette a tálat az asztalra, leült az ősz öregember mellé, és addig evett míg jól nem lakott.
Mikor jóllakott, azt mondta:
- Fáradt vagyok, lefeküdnék, jót aludnék. Hol találok ágyat?
Erre az állatok elkezdték a padkán:
Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!
Az öreg pedig azt felelte neki:
- Eredj fel a lépcsőn, ott a kamrában találsz két ágyat, vesd meg őket szépen, húzz tiszta lepedőt, én is megyek mindjárt lefeküdni.
A lány fölment, sietve megágyazott, és tüstént lefeküdt, meg sem várta az öreget. Az nemsokára fölcammogott a szobába, körüljártatta benne a lámpája fényét, rávilágított a lányra is, de az meg sem mozdult, aludt, mint a bunda. Az öregember megcsóválta a fejét, aztán kinyitott egy csapóajtót, és lesüllyesztette a lányt a pincébe.
Késő este hazatért a favágó, mondja a feleségének:
- Hallod-e, asszony, igazán nem szép tőled, hogy egész nap éhezni hagytál!
- Már hogy hagytalak volna! Kiküldtem én idejében az ebédedet, de az a haszontalan lány vagy eltévedt, vagy elcsavargott, No, majd holnap kifaggatom, ha hazavetődik!
Másnap a favágó megint hajnal előtt kelt.
- Megint sok a munkám, megint nem érek rá hazajönni ebédre; küldd ki utánam az ennivalót a középső lányunkkal - mondta. - Hogy úgy ne járjon, mint a nénje, viszek magammal egy zacskó lencsét, s elszórom az úton; a lencse nagyobb, mint a köles, azt jobban meglátja, nem fog eltévedni.
Délben a középső lány is elindult hát az ebéddel. Hanem a lencsének nyoma sem volt már; mind egy szemig fölcsipegették az erdei madarak . A lány ide-oda bolyongott az erdőben, és estére ő is odaért a kis házhoz. Bezörgetett, enni kért, szállást kért, akárcsak tegnap a nénje.
A fehér szakállas öreg megint csak az állataitól kért tanácsot:
Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?
Az állatok ezúttal is csak mondtak, hogy:
- Dukk!
És minden úgy történt, mint tegnap. A lány jó vacsorát főzött, el is költötte az öreggel, de az állatokra ügyet sem vetett. Vacsora után ásított egy nagyot, és az ágya felől kérdezősködött.
Az állatok pedig rákezdték:
Ettél, ittál, jóllaktál;
nekünk bezzeg nem adtál!
Most aztán magad lássad,
hogyan töltöd éjszakádat!
A lány fölment a kamrába, megvetette az ágyat, lefeküdt és elaludt. Az öreg utána ballagott, most is megcsóválta a fejét, aztán Iesüllyesztette a pincébe.
Harmadnap hajnalban azt mondta a favágó a feleségének:
- Ha megjönne is közben a másik két lányunk, azért csak a legkisebbikkel küldd utánam az ebédet. Az mindig jó és engedelmes gyerek volt, most is az igaz úton fog maradni, nem kódorog el, mint a két nénje!
- Azt akarod, hogy a legkedvesebb gyermekemet is elveszítsem? - sopánkodott az asszony.
- Sose aggódjál - nyugtatta meg az ura. - Okos, eszes kislány az, nem fog eltévedni. Aztán meg ma egy zacskó borsót viszek magammal, azt hintem el. A borsó nagyobb, mint lencse, annak nyomán biztosan eltalál hozzám.
Délben a lányka karjára vette a kosárkát, elköszönt az édesanyjától, és elindult. Hanem akkorra a borsó már réges-régen a vadgalambok begyében volt! A lányka nem tudta, merre menjen, hova térjen. Egyre azon emésztődött, mennyire éhezik szegény édesapja, és mennyire aggódik majd az édesanyja, ha nem ér haza idejében. Reá is rásötétedett, ő is megpillantotta az erdei ház ablakában a világosságot, ő is bekopogtatott; és megkérdezte szépen, kaphatna-e szállást éjszakára.
Az öreg az állataihoz fordult:
Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?
Azok azt szólták, hogy:
- Dukk!
A lányka odament a kemencepadkához, megsimogatta a tyúkocskát, végigcirógatta a kakaskát, a tehénkének megvakarta a két szarva közt a fejét.
Az öreg kiküldte a konyhába, hogy készítsen vacsorát. A lány megfőzte az ételt, föltálalta az öregnek az asztalra, de maga nem ült le.
- Hát te nem eszel? - kérdezte az öreg.
- Hogyne - felelte a lány -, én jóllakjam, ezek a szegény jószágok meg semmit se kapjanak? Van odakint eleség bőséggel, busásan, előbb ellátom őket!
Hozott egy szakajtó árpát, azt kiszórta a tyúkocskának meg a kakaskának; aztán a tehénkének is hozott egy öl illatos szénát.
- Egyetek, kedves jószágok - mondta -, aztán ha megszomjaztatok, igyatok is!
Azzal elébük tett egy vödör friss vizet. A tyúkocska meg a kakaska felröppent a vödör szélére, belemártotta a csőrét a vízbe, aztán magasba tartotta a fejecskéjét, már ahogyan a madarak szokták, ha isznak. Jókorát húzott a tarka szőrű tehénke is.
Mikor az állatok jóllaktak, a lányka is asztalhoz ült, és megette, amit az öreg hagyott neki. A tyúkocska meg a kakaska a szárnya alá dugta a fejét, és a tehénke is elaludt.
- Nem térhetnénk mi is nyugovóra? - kérdezte a lányka.
Az öreg az állatokhoz fordult:
Tyúkocskám,
kakaskám,
és te, tarka tehénke:
mit szóltok a beszédre?
- Dukk! - felelték az állatok.
Velünk ettél, velünk ittál,
mindnyájunkat jól tartottál:
álmodj szépet minálunk;
jó éjszakát kívánunk!
A lányka felment a kamrába, felrázta a párnákat, felhúzta és megvetette az ágyakat, aztán leült a székre, és várta az öregembert. Az csakhamar be is lépett, s lefeküdt az egyik ágyba; hosszú fehér szakálla leért a lábáig. A lányka a másik ágyba feküdt és elaludt.
Békességben pihent éjfélig; hanem akkor olyan nyugtalanság lett a házban, hogy fölébredt. A sarokból zirregés-zurrogás hallatszott, az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a falnak, a lépcső dübörgött, mintha leszakadna, és végül olyan robaj támadt, mintha az egész tető leomolnék.
A lányka először megijedt, de mert semmi baj nem érte, és a ház is elcsendesedett, csakhamar újra álomba merült.
Hajnalban, ahogy a nap fölkelt, kinyitotta ő is a szemét; hát mit látott, uramfia! Egy nagy teremben feküdt, és körülötte királyi pompa csillogott. A zöld selyemkárpitos falakon aranyvirágok virultak. Agya elefántcsontból volt, fölötte vörös bársonymennyezet, odébb meg a széken egy pár gyöngyös topánka díszelgett.
A lányka azt hitte, álmodik. Fényes ezüstcsengőcskét látott az éjjeliszekrényén, de azt is csak álomnak gondolta; kinyúlt érte, fölemelte, hogy vajon igazi-e. A csengő megcsendült, s abban a pillanatban három díszes öltözetű szolga lépett a lány ágyához.
- Mit parancsolsz, kedves úrnőnk?
A lány nem értette a dolgot; megijedt, hogy talán késő van, és az öreg már fölkelt.
- Jaj, tüstént fölkelek - kiáltotta -, megfőzöm a reggelit, s ellátom a tyúkocskát, kakaskát, tehénkét!
- Sose fáradj! - hallatszott akkor egy hang, és egy gyönyörűséges ifjú lépett a terembe. - Király fia vagyok, és ezennel megkérem a kezedet. Egy gonosz boszorka elátkozott: vénséges vén, ősz emberként kellett az erdőben élnem, és nem maradhatott velem senki más, csak a három leghűségesebb szolgám, az egyik kakas, a másik tyúk, a harmadik tehén alakjában. És mindaddig szólt a varázslat, míg egy olyan derék, jólelkű leány nem téved hozzánk, aki nemcsak az emberrel törődik, hanem az állatokkal is. Te voltál ez a lány, és ma éjfélkor megváltottál minket a varázslattól. Az erdei házikó is visszaváltozott az én királyi palotámmá.
A leányka kezét nyújtotta a királyfinak, az pedig elküldte három hű szolgáját, hívják el a lakodalomba a szegény favágót meg a feleségét is.
- Hát a két nénémet nem hívjuk el? - kérdezte a menyasszony.
- Nem - felelte a királyfi -, azokat büntetésből a pincébe csuktam, és holnap reggel kiküldöm őket az erdőbe egy szénégetőhöz. Addig fognak szolgálni nála, míg meg nem javulnak, és meg nem tanulják, hogy a szegény állatokat sem szabad éhen hagyni.
Houve, uma vez, um pobre lenhador que morava, com a mulher e três filhas, numa pequena choupana, na orla de espessa floresta. Certa manhã, antes de sair para o trabalho, disse à mulher:
- Manda nossa filha mais velha levar-me o almoço, do contrário não poderei acabar o trabalho; mas, para que ela não perca o caminho, levarei comigo um saquinho de sementes que irei largando pelo chão.
Assim, pois, quando o sol chegou a pique na floresta, a moça encaminhou-se, levando uma marmita de sopa. Mas, aconteceu que os pássaros da colina, os pardais e as cotovias, tinham comido as sementes que o pai deixara cair pelo caminho e a moça não conseguiu descobrir a pista. Contudo, foi andando sempre para a frente, até que o sol se pôs e caiu a noite. Na escuridão crescente, as folhagens das árvores sussurravam entre si, as corujas piavam e, então, a moça começou a tremer de medo.
Subitamente, ela avistou, à distância, uma luz brilhante entre as árvores.
- Deve morar alguém lá, - pensou ela, - que me dará pousada por esta noite.
E encaminhou-se na direção da luz. Não demorou muito, chegou a uma casa que tinha todas as janelas iluminadas. Bateu na porta e ouviu uma voz rouca gritar de dentro:
- Entra!
A moça entrou no corredor escuro e foi bater na porta da sala.
- Entra, pois! - tornou a gritar a voz.
A moça abriu a porta e viu um velho encanecido, sentado diante de uma mesa, com o rosto mergulhado nas mãos; a longa barba branca deslizava por sobre a mesa e ia parar no chão. Junto à lareira estavam três animais: uma franguinha, um franguinho e uma vaca malhada. A moça contou ao velho o que lhe havia acontecido e pediu que lhe desse agasalho por aquela noite. O velho então perguntou aos bichos:
Bela vaca malhada!
E tu, minha franguinha,
meu belo frangote de crista,
dizei-me: que achais disto?
- Co, co, co, ro, co; tuc! - responderam os animais; naturalmente isso queria dizer: "Não temos nada com isso!," porque o velho disse à moça:
- Aqui não falta nada: vai à cozinha e prepara a ceia para nós.
Na cozinha, a moça encontrou tudo em quantidade e preparou uma deliciosa ceia, mas não se lembrou dos animais. Uma vez pronta, levou para a mesa uma bela terrina cheia e, sentando-se ao lado do velho, comeu até fartar-se. Aí perguntou:
- Estou tão cansada! onde é que há uma cama para que possa deitar-me e dormir?
Os animais responderam:
Com ele sozinha comeste,
sozinha com ele bebeste,
de nós não te lembraste;
nos dirás amanhã se é boa
a cama em que te deitaste!
O velho disse-lhe:
- Sobe aquela escada e encontrarás um quarto com duas camas. Ajeita bem o colchão e põe lençóis limpos; daqui a pouco irei dormir também.
A moça subiu e, depois de ter arrumado bem as camas, deitou-se sem se lembrar do velho. Daí a pouco, porém, o velho subiu; aproximou-lhe do rosto sua vela acesa para melhor contemplá-la e meneou a cabeça. Certificando-se de que ela dormia profundamente, abriu um alçapão e deixou-a cair na adega subterrânea.
Ao anoitecer, o lenhador chegou em casa e ralhou muito com a mulher por o ter deixado sem comida o dia inteiro.
- Não é minha culpa, - respondeu a mulher. - Nossa filha saiu com o almoço, mas acho que se perdeu no caminho; voltará amanhã.
Na manhã seguinte, o lenhador levantou-se muito cedo para ir à floresta e recomendou que a segunda filha lhe levasse o almoço.
- Levarei um saquinho cheio de lentilhas, - disse ele. - São maiores do que as sementes e nossa filha poderá vê-las facilmente; assim não perderá o caminho.
Ao meio-dia, a jovem encaminhou-se para levar o almoço ao pai, mas as lentilhas haviam desaparecido: os passarinhos as tinham comido, como no dia anterior, sem deixar o menor vestígio. Tal como a irmã, andou vagando pela floresta até anoitecer; também ela foi dar à choupana do velho, onde bateu e pediu comida e abrigo para aquela noite. O velho de barbas brancas novamente se dirigiu aos animais:
Bela vaca malhada!
E tu, minha franguinha,
meu belo frangote de crista,
dizei-me: que achais disto?
- Co, co, co, ro, co; tuc! - responderam eles. E tudo correu como na noite precedente. A môça preparou uma boa ceia, comeu e bebeu com o velho, sem se preocupar com os animais.
Quando ela perguntou onde era a cama, eles repetiram:
Com ele sozinha comeste,
sozinha com ele bebeste,
de nós não te lembraste;
nos dirás amanhã se á boa
a cama em que te deitaste!
Quando ela ferrou no sono, o velho chegou, olhou para ela meneando a cabeça e deixou-a, também, cair para dentro da adega.
No terceiro dia, o lenhador disse à sua mulher:
- Hoje tens que mandar a terceira filha levar-me o almoço; ela sempre foi obediente e boazinha; tenho certeza que seguirá o caminho certo e não ficará perambulando pela floresta como as malandras das irmãs!
A mulher não queria consentir, dizendo:
- Terei que perder, também, minha predileta?
- Nada temas, - respondeu o marido, - a menina não se perderá pelo caminho, pois é muito sensata e prudente. Ademais, levarei um saco de grão-de-bico que irei espalhando pelo chão; são mais graúdos do que as lentilhas e indicarão melhor o caminho.
Mas, quando a moça saiu com o cestinho no braço para levar o almoço, as pombas-rolas haviam dado cabo dos grãos-de-bicos e ela ficou sem saber que rumo tomar. Toda aflita pensou em como o pai estaria com fome e não tinha o que comer e, também, no desespero da mãe, quando não a visse voltar para casa. Assim caiu a noite e ela avistou a luzinha brilhando na choupana do velho; foi até lá, bateu na porta e pediu, gentilmente, um pouco de comida e pouso para aquela noite. O homem das barbas brancas tornou a perguntar aos animais:
Bela vaca malhada!
E tu, minha franguinha,
meu belo frangote de crista,
disei-me: que achais disto?
Co, co, co, ro, co; tuc! - responderam eles.
Então a moça dirigiu-se para a lareira e acariciou os animais, alisando as penas da franguinha e do belo franguinho e afagando o chifre da vaca malhada. Depois, por ordem do velho, preparou uma excelente comida e, quando pôs a terrina na mesa, disse:
- Enquanto eu mato a fome, estes pobres animais nada comem? Na cozinha, há tanta fartura; tratarei primeiro deles.
Saiu da sala, foi buscar milho, espalhando-o diante do franguinho e da franguinha e para a vaca trouxe uma braçada de feno cheiroso.
- Bom apetite, queridos animaizinhos, - disse ela; - se tiverem sede, aqui está água para beber.
Colocou junto deles um balde cheio de água; o franguinho e a franguinha mergulharam os bicos na água, erguendo em seguida a cabeça como fazem as aves quando bebem; também a vaca malhada bebeu um bom trago. Depois de ter tratado dos animais, a moça sentou-se à mesa com o velho e comeu o que havia sobrado para ela. Não demorou muito, o franguinho e a franguinha meteram a cabeça em baixo da asa para dormir e a vaca malhada começou a pestanejar de sono. Então a menina perguntou ao velho:
- E nós? Não vamos também descansar?
O velho perguntou aos animais:
Bela vaca malhada!
E tu, minha franguinha.
mau belo frangote de crista.
disei-me: que achais disto?
Os animais responderam: Co, co, co, ro, co; tuc! Co, co, co, ro, co; tuc! Querendo com isso dizer:
Com todos nós comeste,
com todos nós bebeste,
em nós todos pensaste,
um bom descanso mereceste!
A moça subiu a escada, arrumou as camas e forrou-as com lençóis limpos. Quando ficaram prontas chegou o velho e se deitou; a barba branca chegava-lhe aos pés.
A menina disse as orações, deitou-se na outra cama e adormeceu.
Dormiu, tranquilamente, até a meia-noite, quando foi acordada por um grande barulho na casa. Ouvia-se a cabana estalar e chiar por todos os cantos, as portas abrindo e fechando como se empurradas pelo vento, as vigas gemendo como se as estivessem arrancando, a escada parecia ruir, por fim produziu-se um ruído como se o telhado tivesse desabado. Logo, porém, restabeleceu-se o silêncio e a menina, vendo que não lhe tinha acontecido nada, voltou a dormir sossegadamente.
Mas, pela manhã, foi acordada pela luz forte do sol e qual foi o espetáculo que se lhe oferecia ao olhar? Viu- se deitada num salão enorme e, ao redor dela, tudo era suntuoso como num palácio real. Nas paredes, viam-se representações de flores de ouro desabrochando num campo de seda verde; a cama era de marfim e a colcha de veludo escarlate; e, sobre uma banqueta aí porto, havia um par de chinelinhos com pérolas. A moça julgou estar sonhando, mas nisso entraram três criadas ricamente vestidas e perguntaram quais eram as ordens.
- Não vos incomodeis, - respondeu a moça; - levanto-me já, e vou preparar o almoço para o velho e, em seguida, darei comida também para o franguinho, para a franguinha e para a vaca malhada.
Assim falando, pensou que o velho já tivesse levantado mas, olhando para a cama dele, viu ali dormindo uma pessoa desconhecida. Enquanto ela o estava assim contemplando, pois achava-o bonito e moço, ele despertou, levantou-se e disse:
- Eu sou príncipe, que uma bruxa perversa transformou em velho caduco, condenado a viver solitário nesta floresta, sem outra companhia além de uma galinha, um galo e uma vaca malhada, que eram meus três criados assim transformados. O encanto só cessaria quando aparecesse uma jovem de coração tão bondoso que se compadecesse dos animais como de mim. E tu foste essa jovem. Graças a ti, esta noite, à meia-noite, fomos todos libertados e a velha cabana da floresta voltou a transformar-se em castelo real.
Depois de vestir-se e arrumar-se, o príncipe mandou os três criados buscar, numa carruagem, os pais da jovem, para que viessem assistir às núpcias. Mas a moça perguntou:
- Mas, e minhas irmãs, onde estão?
- Prendi-as na adega. Amanhã, serão reconduzidas à floresta e dadas como criadas a um carvoeiro, até modificarem o mau gênio; até aprenderem a não deixar os pobres animais sofrerem fome.