两三百年前，人们还远没有今天这般聪明狡猾时，在一个小镇里发生了一件希奇的事。 有一只猫头鹰，人们叫它"叔胡"的，黑夜中不幸误入了林间的一户人家的谷仓里。 天亮时，因为害怕别的鸟儿瞧见，会发出可怕的叫声，它不敢冒险出来。 早上，家中的一个仆人到谷仓来取干草，看见了坐在墙角的猫头鹰，他大吃一惊，撒腿就跑，并报告主人说他看见了一个平生从未见过的怪物正坐在谷仓里，眼睛溜溜直转，毫不费力就能吞下一个活人。 "我可知道你这种人，"主人说，"你敢满地里追赶一只山鸟，却不敢靠近一只躺在地上的死鸡。我倒要亲自去看看它是何方怪物。"主人说着，大胆地走进了谷仓，四下寻望。 当他一眼瞧见了这古怪可怕的动物时，吓得决不亚于那仆人，"嗖"地一下就跳出了谷仓，跑到邻居家，求他们帮忙对付这不认识的危险野兽，说一旦它冲出来，全城人都会有危险。 大街小巷一下沸腾起来了，只见人们拿着镰刀、斧头、草叉和矛，如大敌将至一般。 最后，连以市长为首的议会都出动了。 在广场上整队集合后，他们便浩浩荡荡地向谷仓进发，把它围得水泄不通。 这时其中最勇敢的一人走上前，漫不经心地拿着矛进去了。 接着只听一声尖叫，他没命地跑了出来，变得面无血色，语无伦次。 另两个人又冒险进去了，但也好不到哪里去。 最后有一个人站了出来，他可是一位骁勇善战的壮汉。 "只看看它是赶不走怪物的，我们必须坚决果断，但我看你们都成了娘儿们，没有一个敢面对这畜生。"他命人拿过盔甲、剑和矛，全身披挂。 人人都称赞他勇敢，不过很多人也为他的生命担心。 谷仓的两扇大门大开了，他看见了正蹲在一根大梁中部的那只猫头鹰。 勇士命人拿来梯子，当他立起梯子准备爬上去时，人们都对他大叫，要他更勇敢些，并把那个曾杀死蛟龙的圣乔治介绍给他。 他到达了顶部，猫头鹰看出他要去打它，加之这人群和喧叫，又不知如何逃生，不由眼珠乱转，羽毛竖立，双翅乱拍，张开嘴巴，粗着嗓子大叫起来："嘟咿！嘟呜！""戳呀！戳呀！"外面的人群冲着这勇士高声喊叫。 "任何一个处在我这位置的人都不会叫'戳呀'。的"他答道。 他虽然又往上爬高了一级，可双腿不由自主地发起抖来，几乎吓得要晕过去了，最后终于败下阵来。
这下再也没有人敢去冒这个险了。 人们说："那个怪物只要一张口发声和呼气，连我们最勇敢的人都中了毒，几乎要掉了他们的命，难到我们其余的人还要拿自己的生命去冒险吗？"为了保住城市使它不至于毁灭，他们开始商量该怎么办。 商量来商量去，始终想不出个万全之策，最后市长找到了一个权宜之策。 他说："我的看法是，我们应当掏腰包，赔偿仓库及其中的一切给主人，然后放火烧掉整个仓库，连同这可怕的野兽一起烧死，这样大家再也不会有生命危险了。现在已没有过多的时间考虑了，我们也决不能吝啬。"大家一致同意了这个办法，于是，他们在四角点上火，那只猫头鹰连同谷仓一起在火中化成了灰烬。 要是有人不相信，就请他自己去问问吧！
这下再也没有人敢去冒这个险了。 人们说："那个怪物只要一张口发声和呼气，连我们最勇敢的人都中了毒，几乎要掉了他们的命，难到我们其余的人还要拿自己的生命去冒险吗？"为了保住城市使它不至于毁灭，他们开始商量该怎么办。 商量来商量去，始终想不出个万全之策，最后市长找到了一个权宜之策。 他说："我的看法是，我们应当掏腰包，赔偿仓库及其中的一切给主人，然后放火烧掉整个仓库，连同这可怕的野兽一起烧死，这样大家再也不会有生命危险了。现在已没有过多的时间考虑了，我们也决不能吝啬。"大家一致同意了这个办法，于是，他们在四角点上火，那只猫头鹰连同谷仓一起在火中化成了灰烬。 要是有人不相信，就请他自己去问问吧！
Jó pár száz esztendővel ezelőtt, amikor még az emberek nem voltak olyan okosak és minden hájjal megkentek, mint manapság, furcsa dolog történt egy városkában. Éjnek idején egyszer egy nagyfajta bagoly - uhubagolynak hívják - betévedt egy környékbeli erdőből az egyik polgárnak a csűrjébe. Ott lepte meg a virradat.
Tudni való, hogy a bagoly éjszakai madár, nem lát jól a napvilágnál, nem is szeret nappal mutatkozni, mert olyankor a többi szárnyas rettenetes ricsajjal űzőbe szokta venni.
Nos hát ez a mi uhumadarunk sem merte elhagyni a csűrt, amelyikben éjjel tanyázott; behúzódott az egyik sarokba, ott gubbasztott, ott várta, hogy megint besötétedjék.
Reggel a szolgalegény bement a csűrbe szalmáért. Meglátta a sarokban a nagy szürke madarat. Megijedt tőle, szaladt hanyatt-homlok a gazdájához, és jelentette neki, hogy a csűrben egy szörnyeteg kuporog, amilyet ő még életében sosem látott, forgatta a szemét, és olyan félelmetes a formája, hogy aki a közelébe merészkedik, bizonyára minden teketória nélkül bekapja.
- Ismerlek, jómadár! - mondta a gazda. - Egy rigót még valahogyan megkergetsz, de ha már egy döglött kakas hever az utadban, előbb hazaszaladsz a botodért, és csak úgy mersz a közelébe kerülni! No, majd én megnézem azt a szörnyeteget - tette hozzá.
Nagy bátran lement a csűrbe, és körülnézett. Hanem amikor a tulajdon szemével is megpillantotta a riasztó jószágot, nem kisebb ijedelem fogta el, mint az imént a szolgalegényt. Egyetlen hatalmas ugrással kint termett a csűrből, rohant a szomszédjához, lélekszakadva esett be az ajtaján, alig bírta kinyögni, mi baja.
- Egy veszedelmes vadállat ütött tanyát nálam... Sohasem láttam még hozzá hasonlót... Ha kitör a csűrből, az egész város szörnyű veszedelembe jut... Gyertek, segítsetek...
Föllármázták a környéket, zenebona támadt az utcákban, a polgárok nyársat, vasvillát, kaszát, fejszét ragadtak, és elszántan a csűr felé tódultak. Csakhamar megérkezett a tanács is, élén a polgármesterrel. A piactéren csatarendbe álltak, aztán megindultak a csűr ellen. Óvatos hadmozdulatokkal annak rendje és módja szerint körülvették, mint egy ellenséges várat.
Akkor előállt egy eltökélt dalia, előreszegezte a nyársrudat, és halált megvető bátorsággal behatolt a csűrbe.
Egy pillanatig néma csend volt, majd irtózatos ordítás harsant: a dalia rohant ki a csűrből, elhajította a nyársat, és halotthalaványan rogyott megrökönyödött társai karjába. Egy szó nem sok, annyit sem bírt kinyögni.
- Eh, nyúlszívű! - mondta egy még nála is vakmerőbb pocakos hős, és vasvillát szegezve, teljes terjedelmében benyomult az ellenség hadiszállására.
Egy félperc múlva iszkolt ő is kifelé, mint akit kergetnek. Még hátra is tekingetett, nem üldözik-e. Leroskadt a téren a kút mellett a kőpadra, tenyerébe ejtette a fejét, úgy rebegte:
- Nem, ez aztán igazán nem tréfa!
Még egy vállalkozó akadt, de az se járt különben; nagy garral elindult, aztán szégyenszemre megfutamodott.
Már-már úgy látszott, hogy nem a polgárok űzik ki a szörnyeteget a csűrből, hanem a szörnyeteg őket a városukból. Végül azonban jelentkezett egy nagy behemót ember, aki sokat forgott mindenféle hadakban, és híres volt vitézi tetteiről.
- Mit gondoltok, elég, ha csak megbámuljátok az ellenséget? Komoly munka ez, nem gyerekjáték! De látom, mindnyájan anyámasszony katonái vagytok; mind féltek, hogy beletörik a fogatok ebbe a kemény dióba!
- Jó, jó - mondták neki a polgártársai -, elismerjük, hogy te vagy a legnagyobb vitéz a városban; segíts hát rajtunk!
- Hozzátok ide a fegyverzetemet! - rendelkezett a nagy hős.
Páncélt öltött, kardot kötött, dárdát fogott. A többiek áhítattal figyelték s készülődését, magasztalták a bátorságár, aggódtak az életéért. Aztán önkéntes jelentkezők odakúsztak a csűrhöz, és elszántan kitárták a kapuját.
Elképedt, megdöbbent moraj hangzott: ott ült a bagoly a szemük előtt a csűr közepén, a magasban; elunta magát a sarokban, és rátelepedett az egyik keresztgerendára, onnét hunyorgott vaksin lefelé.
- Hamar ide a létrát! - adta ki a parancsot a hős férfiú.
Hoztak is nyomban egy éktelenül hosszú lajtorját. Azt a vitéz nekitámasztotta a gerendának, és elkezdett fokról fokra fölfelé mászni.
Odakint egyszeriben elragadta a nézőket a lelkesedés. Éljeneztek, hurráztak, biztatták a páncélos vitézt, viselkedjék igazi hőshöz illően, mutassa meg, hogy helyén a szíve, mentse meg a város becsületét.
A baglyot egészen megvadította a lenti sokadalom meg a nagy zsivajgás. Látta, hogy valamiféle ismeretlen óriás közeledik felé a levegőben, de zavarában nem tudta, merre meneküljön. Ijedtében kimeresztette a szemét, fölborzolta a tollát, csattogtatta a csőrét, és rekedtén rikoltozni kezdett:
- Szúrd le! Szúrd le! - kiáltozta lent a tömeg.
- Bezzeg nem ordítoznátok így, ha ti volnátok a helyemben! - szólt vissza bosszúsan a hős.
Már nem volt messze a bagolytól. Megtorpant, topogott, izgett-mozgott a páncéljában, de mert mégsem akart szégyenben maradni annyi ember szeme láttára, összeszedte magát, és még egy fokkal feljebb hágott.
A bagoly még nála is jobban félt. Még jobban kimeresztette a szemét, és kétségbeesésében még rémültebben elrikkantotta magát: - Uhu!
Ez már a mi bajnokunknak is sok volt! Tetőtől talpig reszketni kezdett, nem volt se holt, se élő, azt sem tudta, hogyan jutott le a létráról.
Ha már ő is így járt, hogy is akadt volna ezután vállalkozó, aki az életét kockáztatni merte volna!
- Ez a szörnyeteg éppen csak ráfújt a város legerősebb emberére, máris semmivé tette! - mondták. - Nincs az a halandó, akivel el ne bánnék! Tanakodni kezdtek, hogyan mentsék meg a várost a végveszedelemtől. Sokáig tanácskoztak, mert úgy látszott, nincs mentség, el kell készülniök a pusztulásra. Akkor azonban a polgármesternek mentő ötlete támadt.
- Én azt javaslom, fizessük meg a város pénztárából a gazdának a csűre árát gabonástul, szalmástul-szénástul, nehogy károsodás érje, aztán gyújtsuk föl ezt az átkozott épületet; ha porig ég, a szörnyeteg is megég benne, és így senkinek sem vész oda az élete érte. Ilyenkor nincs helye a takarékosságnak. Ha fukarkodnánk, csak pórul járnánk!
Egyhangúlag, nagy lelkesedéssel el is fogadták nyomban a javaslatot. A csűrt meggyújtották mind a négy sarkán. Csakhamar lángba borult, és a bagoly nyomorultul benne égett. Így szabadultak meg a szörnyetegtől.
Aki nem hiszi, járjon utána.