A paraszt meg az ördög


El labrador y el diablo


Volt egyszer egy eszes, furfangos paraszt, sokat lehetne mesélni a tréfáiról, de én itt most csak a legkülönbet mondom el: azt, hogyan tette egyszer bolonddá az ördögöt.
Úgy kezdődött a dolog, hogy a paraszt egyszer kint dolgozott napestig a földjén. Mikor bealkonyodott, hazafelé készült, de mint jó gazdához illik, mielőtt elindult, még egyszer körülnézett, rendben van-e minden. Hát ahogy így vizsgálódik, mi nem akad a szemébe? Valami villódzik a szürkületben: nagy halom parázs izzik a szántóföldje közepén. Igen elcsodálkozott, hiszen az előbb még nem volt ott semmi. Odaballagott megnézni, mi az.
Valódi tüzes zsarátnok volt, és egy kis fekete ördög kuporgott a tetején.
- Csak tán nem kincsen kotlasz? - kérdezte a paraszt.
- De bizony azon - felelte az ördög -, mégpedig nagy kincsen! Több abban az arany meg az ezüst, mint amennyit te egész életedben láttál!
- No, akkor jól van - folytatta a paraszt a beszélgetést -, a kincs az én földemben van, tehát az enyém.
- Nem bánom, tiéd lehet - állt rá az ördög -, de csak egy feltétellel: ha két esztendőn át nekem adod annak a felét, ami a földeden terem. Pénzem van dugig, aranyra-ezüstre akár rá se nézzek, de a föld gyümölcseit nagyon megkívántam.
A paraszt gondolkodott egy percig, aztán belement az üzletbe.
- Rendben van - mondta -, de hogy ne legyen vita az osztozkodásnál, egyezzünk meg: ami a föld alatt van, az az enyém, ami meg a föld fölött, az a tiéd.
Az ördögnek tetszett az alku, el is fogadta.
Igen ám, csakhogy az agyafúrt paraszt abban az esztendőben egyebet sem vetett, mint répát! Mikor eljött a szedés ideje, jelentkezett az ördög a részéért.
- Kaszát hozzak, vagy úgy téped puszta kézzel? - kérdezte a paraszt.
- Hogyhogy? - hüledezett az ördög. - A répát?
- Azt nem, csak a levelét! - mondta a paraszt. - Nem emlékszel az egyezségre? Ami fölül van, az a levele, azt mind elviheted.
Nekiállt, s nagy vígan szedegetni kezdte a földből a szép kövér répafejeket.
Az ördög dühösen vakarta az üstökét.
- Most az egyszer te jártál jól - füstölgött -, de jövőre nem ér a kikötésed; jövőre fordítva lesz: ami a föld alatt van, az enyém, ami a föld fölött, a tiéd. Megértetted?
A paraszt vállat vont, sodorított egyet a bajszán, hogy az ördög észre ne vegye valahogy a somolygását, és ráhagyta:
- Nekem úgy is jó, legyen a kedved szerint.
Az ördög morgott valamit, s elinalt. A paraszt meg fölszántotta a földjét, s az egészet bevetette tiszta búzával.
Mikor a gabona beért, nekiállt és mind egy szálig learatta. Épp az utolsó kévét hányta föl a kocsijára, mikor nagy dérrel-dúrral megjelent az ördög.
- Hohó! - kiabálta már messziről. - Hallod-e, hékás, hová viszed azt a búzát?
- Haza, a csűrömbe - mondta a paraszt.
- Hát nekem mit hagytál? - kérdezte az ördög.
- Mindent, ami a föld alatt van - hangzott a felelet.
És az ördög nem talált mást, mint a puszta tarlót. Rettenetesen megdühödött és egy sziklahasadékon át lerucskázott egyenest a pokol fenekére. Így lett a furfangos paraszté a kétesztendei termés is meg a kincs is.
Érase una vez un labradorzuelo tan listo como astuto, de cuyas tretas podrían contarse no pocas historias, aunque la más graciosa de todas es la burla y mala pasada que le hizo al diablo.
Un día en que el campesino había terminado su labor y se disponía a regresar a su casa a la hora del crepúsculo, vio, en medio del campo, un montón de carbones encendidos. Acercóse muy extrañado y vio a un negro diablillo que estaba sentado encima.
- ¿Estás sentado sobre un tesoro? - preguntóle el labrador.
- Sí - respondió el diablo -. Sobre un tesoro en el que hay más oro y plata que jamás viste en tu vida.
- El tesoro está en mi campo, y, por tanto, me pertenece - dijo el labrador.
- Tuyo será - replicó el diablo - si durante dos años te comprometes a darme la mitad de lo que produzca tu campo. Dinero me sobra, pero me gustan los frutos de la tierra.
El campesino aceptó el trato, con una objeción:
- Para que no haya peleas a la hora de repartir, tú te quedarás con lo que haya sobre el suelo, y yo, con lo que haya debajo.
Parecióle bien al diablo, sin saber que el astuto labrador había sembrado nabos. Cuando llegó el tiempo de la cosecha presentóse el diablo para llevarse su parte; pero sólo encontró marchitas hojas amarillas, mientras el labrador, alegre y satisfecho, se quedaba con los nabos.
- Esta vez has llevado ventaja - protestó el diablo -, pero a la próxima no te valdrá. Será tuyo lo que crezca encima del suelo, y mío lo que haya debajo.
- Conforme - dijo el campesino. Pero a la hora de la siembra no plantó nabos, como la vez anterior, sino trigo. Ya maduro el cereal, el hombre se fue al campo y segó los tallos a ras del suelo, y cuando se presentó el diablo, al no encontrar más que rastrojos, enfurecido se precipitó por un despeñadero.
- Así se caza a los zorros - dijo el campesino mientras se llevaba el tesoro.