DANSK

Den hvide slange

MAGYAR

A fehér kígyó


For mange, mange år siden levede der en konge, som var berømt over hele verden for sin visdom. Han vidste alt, hvad der skete, og man skulle næsten tro, at han fik bud på luftens vinger om de hemmeligste ting. Men han havde en underlig vane. Hver middag, når der var taget af bordet, og alle var gået ud, måtte en tro tjener bringe ham endnu et fad. Det var lukket, og tjeneren vidste lige så lidt som noget andet menneske, hvad der var deri, for kongen spiste ikke af det, før han var helt alene. Sådan var det gået i nogen tid, men en dag blev tjeneren grebet af en så uimodståelig nysgerrighed, at han listede sig ind i et andet værelse med fadet. Da han havde låst døren omhyggeligt, tog han låget af og så, at der lå en hvid slange. Han fik straks sådan lyst til at smage på den og skar et lille stykke af og puttede det i munden. Næppe havde han spist det, før han hørte en underlig susen og hvisken udenfor vinduet. Han gik derhen og lyttede og opdagede da, at det var spurvene, der talte med hinanden og fortalte alt, hvad de havde oplevet i mark og skov. Enhver, der spiste af slangen, fik evne til at forstå dyrenes sprog.

Samme dag blev en af dronningens kostbare ringe borte, og mistanken faldt på den tro tjener, der havde adgang til alle værelser. Kongen kaldte ham for sig og sagde, at hvis han ikke inden næste dag kunne sige, hvem der var tyven, ville han blive antaget for gerningsmanden og henrettet. Det hjalp ikke, at han forsikrede, han var uskyldig. Han gik da bekymret frem og tilbage i gården og tænkte på, hvordan han skulle blive frelst. Ude i vandet svømmede ænderne fredeligt omkring og pudsede sig med næbbet og snakkede sammen. Tjeneren blev stående og hørte på dem. De talte om det dejlige foder, de havde fået om morgenen, og en af dem sagde ærgerlig: "Jeg har i hastværk slugt kejserindens ring, der var faldet ud af vinduet, den ligger så tungt i min mave." Tjeneren greb den øjeblikkelig i nakken, bar den op i køkkenet og sagde til kokken: "Her er en dejlig fed and, den skulle du slagte." Kokken så på den og sagde: "Ja, den har såmænd ædt godt, den kan nok fortjene at blive stegt." Han skar halsen over på den, og da indvoldene blev taget ud, fandt han dronningens ring i maven. Tjeneren kunne nu let bevise sin uskyldighed, og kongen, der ville gøre sin uret god igen, gav ham lov til at forlange, hvad han ville, og lovede at gøre ham til den fornemste mand i landet, hvis han ønskede det.

Tjeneren brød sig imidlertid slet ikke derom, men bad om en hest og nogle rejsepenge, for han havde lyst til at se sig om i verden. Det gav kongen ham gerne, og han begav sig straks på vej. En dag kom han forbi en dam, hvor han så tre fisk, der hang fast mellem sivene og lå og snappede efter vejret. Man siger jo nok, at fiskene er stumme, men han forstod straks, at de klagede over, at de nu skulle dø. Han fik medlidenhed med dem, steg af hesten og hjalp dem med at slippe løs. De var meget taknemmelige og stak hovederne op af vandet og råbte: "Vi skal nok gengælde dig din godhed." Han red videre og nogen tid efter syntes han, at han hørte stemmer nede fra sandet. Han lyttede efter og hørte da en myredronning, der sukkende sagde: "Bare de dumme mennesker kunne blive os fra livet med deres klodsede dyr. Der kommer den store hest og tramper alle mine myrer ihjel." Tjeneren bøjede om ad en sidevej og myredronningen råbte efter ham: "Vi skal nok gengælde dig din godhed." Vejen førte gennem en skov, og derinde kom han forbi to ravne, der var i færd med at kaste deres unger ud af reden. "Pak jer," råbte de, "vi kan ikke mere skaffe mad til jer. I er store nok til at ernære jer selv." De stakkels unger lå på jorden og baskede med vingerne og skreg: "Vi kan ikke engang flyve, vi dør af sult." Den gode tjener steg da af hesten, stødte sin dolk i den og lod den ligge, for at ravneungerne kunne få noget at spise. De kom så hoppende, og åd sig mætte og råbte efter ham: "Vi skal nok gengælde dig din godhed."

Nu måtte han bruge sine ben, og langt om længe kom han til en by. Der var stor trængsel på gaderne, og en mand kom ridende på en hest og forkyndte, at kongedatteren ønskede at gifte sig, men den, der ville bejle til hende, måtte først bestå en vanskelig prøve, og bestod han den ikke, havde han sit liv forbrudt. Mange havde allerede forsøgt derpå, men de havde alle sat livet til. Da ynglingen så kongedatteren, blev han så blændet af hendes skønhed, at han slet ikke tænkte på faren, men meldte sig som frier.

Han blev nu ført ned til havet, og en guldring blev kastet i vandet. Kongen befalede ham, at bringe ringen tilbage og tilføjede: "Men hvis du kommer op igen uden den, bliver du styrtet ud og finder din død i bølgerne." Alle beklagede den smukke yngling, der blev stående alene tilbage på bredden. Mens han stod der og tænkte på, hvad han skulle gøre, så han tre fisk komme svømmende. Det var dem, hvis liv han havde frelst. Den midterste holdt en muslingeskal i munden og lagde den op på stranden for hans fødder, og da han tog den op og åbnede den, lå guldringen deri. Glad bragte han den til kongen og troede, at han nu skulle få sin løn. Men da den stolte kongedatter fik at vide, at han ikke var hende jævnbyrdig, forlangte hun, at han skulle stilles på endnu en prøve. Hun gik selv ned i haven og strøede ti sække hirsekorn ud i græsset. "Dem må han samle op inden solen står op i morgen," sagde hun, "og der må ikke mangle en eneste. " Ynglingen satte sig ude i haven og tænkte på, hvad han dog skulle gøre, men han kunne ikke finde på råd og sad bedrøvet og ventede, at han skulle føres til retterstedet næste dag. Men da solens første stråler faldt ind i haven, så han, at alle ti sække var fyldt til randen, og der manglede ikke et eneste korn. Myredronningen havde været der med sine tusind og atter tusind myrer, og de havde samlet alt kornet op. Da kongedatteren kom ned i haven, så hun mod forventning, at ynglingen havde gjort, hvad hun havde sagt. Men hun kunne endnu ikke bøje sit stolte hjerte og sagde: "Jeg vil alligevel ikke gifte mig med ham, før han har skaffet mig et æble fra livets træ." Ynglingen havde ingen anelse om, hvor livets træ groede, men han begav sig straks på vej. Da han havde vandret gennem tre kongeriger, kom han ind i en stor skov og satte sig til at sove under et træ. Pludselig hørte han en støj ovenover sit hovede, og et gyldent æble faldt ned i hans hånd. På samme tid kom tre ravne flyvende, satte sig ved hans fødder og sagde: "Vi er de tre ravneunger, som du reddede fra at dø af sult. Da vi fik at vide, at du søgte efter det gyldne æble, fløj vi over havet til verdens ende, hvor livets træ står, og hentede æblet til dig." Ynglingen begav sig nu glad på hjemvejen og bragte den smukke kongedatter æblet, og nu kunne hun ikke finde på flere udflugter. De delte så livets æble, og da hun havde spist det, kom hun til at holde uendelig meget af ham, og de levede lykkeligt med hinanden i mange, mange år.
Élt valaha régen egy király, akinek messze földön híres volt a bölcsessége. Nem maradt előtte rejtve semmi, mintha csak a szelek súgták volna meg neki a titkokat. Hiába lepleztek, hiába takargattak előtte valamit: a király rögtön megtudott mindent.
Ezen aztán váltig csodálkoztak az országban, de csodálkoztak egy különös szokásán is. Amikor ugyanis vége volt az udvari ebédnek, a király mindenkit kiküldött az ebédlőteremből, aztán egy idő múlva csöngetett, s akkor egyik bizalmas szolgája egy letakart tálat tett elé. A király, mielőtt a fedőt fölemelte, a szolgát is kiküldte, így aztán senki nem tudta, mi van a tálban, mit eszik a király, ha magára marad az ebédlőben.
Csakhogy a szolga oldalát rettenetesen furdalta a kíváncsiság! Addig-addig, hogy a végén már nem bírt ellenállni neki; s egy szép napon, amikor a király másodszor is becsöngette, hogy vigye el a tálat, nem a szokott helyére tette, hanem beosont vele a szobájába, magára zárta az ajtót, és leemelte a fedőt. Mit talált a tálban? - Egy fehér kígyót.
Ha már idáig jutott, hogyan állhatta volna meg, hogy meg ne kóstolja? Leszelt belőle egy darabkát, és a szájába vette.
Abban a pillanatban furcsa, szapora csacsogást hallott az ablaka felől.
"Hát ez miféle terefere?" - gondolta.
Odament az ablakhoz, és kifülelt. Hát a verebek fecsegtek egymás közt a bokrok alatt, vége-hossza nem volt a pletykának: mit láttak, mit hallottak, mi történt a szomszédéknál, mi a harmadik határban. És a szolga szóról szóra mindent kihallgatott; mert aki a fehér kígyó húsából evett; annak egyszeriben csodálatos képessége támadt: megértette az állatok nyelvét.
Történt ebben az időben, hogy a királynénak eltűnt a legszebbik gyűrűje. A szolgának mindenüvé szabad bejárása volt, reá esett hát a gyanú; ki más lehetne a tettes, mint ő? A király maga elé idézte, és keményen megfenyegette, hogy ha másnapig meg nem nevezi a bűnöst, senki le nem mossa róla a tolvaj nevet, s ugyan meg nem szabadul a büntetéstől! Hiába hangoztatta a jámbor, hogy ártatlan, és színét se látta a királyné gyűrűjének: nem használt az semmit.
- Úgy vigyázz, hogy holnap tömlöcbe vetnek, tán még fejedet is veszik! - mondta neki az udvarmester, és kikergette a palotából.
Szegény szolga mit tehetett egyebet? Lement nagy búsan a kertbe, leült egy fa árnyékába, tenyerébe temette a fejét, s úgy töprengett, úgy emésztődött, hogyan szabadulhatna meg ebből a nagy veszedelemből.
Nem messze tőle kis patak folyt, partján ott pihentek a királyné majorságának a kacsái, tollászkodtak, és közben bizalmasan elbeszélgettek. A szolga egyszerre hegyezni kezdte a fülét. Arról folyt köztük a szó, hol, merre totyogtak aznap hol, miféle jó eledelre akadtak. S akkor az egyik kacsa bosszúsan azt kiáltotta:
- Kegyetlenül nyomja a begyemet az az átkozott gyűrű!
- Miféle gyűrű? - kérdezte egy másik.
- Az, amelyiket siettemben véletlenül lenyeltem a királyné ablaka alatt!
A szolga, amint ezt meghallotta, fölugrott, nyakon csípte a kacsát, s akárhogy jajgatott, akárhogy hápogott, szaladt vele a konyhába a szakácshoz.
- Vágd le gyorsan ezt a récét! Épp elég kövér már!
- Az igaz - hagyta helyben a szakács, és meglatolgatta a szárnyast -, derekasan meghízott, éppen jó lesz vacsorára.
Azzal nyissz! - elvágta a kacsa nyakát, és elkezdte kibelezni. A begyében egy csomó kukorica közt megtalálták a királyné elveszett gyűrűjét.
A szolga ment egyenest a királyhoz.
- Felséges uram, itt van a gyűrű, most találtuk egy kacsa begyében; itt a bizonyság rá, hogy igazat szóltam: ártatlan vagyok.
A király restellte magát az igazságtalansága miatt.
- Látom, alaptalan volt a gyanú - mondta -, jóvá akarom tenni a rajtad esett sérelmet. Kérhetsz, amit akarsz: aranyat, magas állást a palotámban; minden kívánságodat teljesítem.
De a szolgának nem volt kedve olyan házban maradni, ahol megrágalmazták, és kételkedtek a becsületében.
- Uram királyom - felelte -, köszönöm a Felséged jóságát, de nekem csak egyetlen vágyam van: szeretnék egy kicsit világot látni. Nem is kérek egyebet, csak egy jó lovat meg egy kis pénzt, útravalónak.
- Menj le az istállómba, válassz lovat magadnak - mondta a király, és meghagyta a kincstartójának, lássák el a szolgát annyi pénzzel, amennyit akar.
A szolga aztán nyomban útnak is indult; nekivágott a nagyvilágnak.
Egy szép napon, amint éppen egy tó partján poroszkált, három halat pillantott meg: fönnakadtak a nádban, és keservesen tátogattak. A halakról ugyan azt tartják, hogy némák, ő azonban meghallotta és meg is értette a panaszukat: azon siránkoztak, milyen keserves dolog, hogy ilyen nyomorultul kell elpusztulniuk.
A szolga jó ember volt, megesett rajtuk a szíve, leszállt a lováról, és visszatette a három pórul járt pontyot a vízbe.
Azok egyszerre ficánkolni kezdtek örömükben; csaptak egyet-kettőt a farkukkal, s eltűntek, de csakhamar újra kidugták a fejüket a tóból, és azt mondták:
- Jótett helyébe jót várj; megháláljuk még neked, hogy megmentetted az életünket.
A szolga továbbkocogott, de egyszerre mintha vékonyka hangot hallana odalent a homokban. Fölfigyelt, mi lehet az; hát egy hangyakirály jajveszékelt odalent:
- Ó, ha az emberek egy kicsit óvatosabbak volnának azokkal az otromba nagy állataikkal! Ez a buta ló a végén még egész népemet agyontapossa a vaskos patáival!
A szolga gyorsan megrántotta a kantárszárat, és befordult egy dűlőre, nehogy a sürgő-forgó bolynak baja essék.
A hangyakirály meg utána kiáltott:
- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!
A dűlő erdőbe torkollott, s az út most abban kanyargott tovább. A szolga föl-föltekintett az akácok ritka lombján át az égre. Hát az egyik fa tetején egyszer csak észrevett egy gallyakból összetákolt hollófészket. A hollópár ott állt a fészek szélén. Éppen hajigálták kifelé a fiókáikat.
- Takarodjatok, akasztófavirágok! - rikácsolták. - Elég nagyok vagytok, ideje, hogy gondoskodjatok magatokról!
A szerencsétlen fiókák szárnyukszegetten hevertek a fűben; csapkodtak, verdestek és siránkoztak.
- Hogyan gondoskodhatnánk magunkról, gyámoltalan fiókák, hiszen még repülni sem tudunk! Nincs más hátra, éhen kell pusztulnunk.
A szolga megszánta őket, leszúrta a lovát, s otthagyta nekik eledelül. A hollófiak odaszökdécseltek, nekiestek a lakomának, és mikor jóllaktak, elkezdtek kiabálni:
- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!
A szolga most már gyalog bandukolt a világban. Ment, mendegélt, végül egy nagy városba ért.
Zsivaj, lárma, tülekedés volt az utcán, a sok nép csak úgy hullámzott, az emberek majd egymást tiporták.
- Mi van itt? - kérdezősködött a szolga. - Mire vár ez a tömeg?
De nem kapott feleletet; mindenki ágaskodott, a nyakát nyújtogatta, mert az egyik utcából egyszerre előrúgtatott egy piros bársonyruhába öltözött lovas, belefújt a kürtjébe, és amikor csend lett, harsány hangon rákezdett a mondókájára:

Közhírré tétetik országnak és világnak;
a királykisasszony férjet keres magának.
Aki jelentkezik gondolja meg a dolgát,
mert halál fia, ha nem állja meg a próbát.
Ráment az élete már sok derék legénynek.
Van-e ma köztetek leánykérő, vitézek?

- Van! - kiáltotta a szolga.
A tömeg utat nyitott neki, ő meg odaállt a lovas elé, és azt mondta:
- Egy életem, egy halálom: itt vagyok, jelentkezem a királykisasszony kérőjének!
- Meggondoltad? - kérdezte a lovas. - Ha nem tudod teljesíteni a feladatot, téged is lenyakaznak, mint a többi vakmerőt. Még visszaléphetsz!
- Míg a nagyvilágot jártam, hallottam a hírét a királykisasszony szépségének; tudom, nincs nála szebb széles e földön. Vagy elnyerem a kezét vagy meghalok!
Most már a lovas nem akadékoskodott tovább; bevezette a palotába, egyenest a király elé, a trónterembe. A király jobbján ott ült a leánya; olyan ragyogó szép volt, hogy a szolgának belekáprázott a szeme.
A királykisasszony nem szólt egy szót sem, csak lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és rátette egy aranytálcára. A szolgára jóformán oda se nézett; büszkén, kevélyen kivonult a teremből.
- Ezt a gyűrűt kell felhoznod a tenger fenekéről - mondta a király. - Ha nélküle jössz vissza, addig lökünk vissza a hullámokba, míg oda nem veszel.
Az ifjút kivitték a tengerpartra, ott a szeme láttára jó mélyre beeveztek, és beledobták a gyűrűt a vízbe.
- Ezt aztán keresheted! - mondták, és ott hagyták egyedül.
Ő csak állt, állt a parton, és még csak nem is töprengett rajta, hogyan teljesíthetné a feladatot; ki tudná megtalálni azt a parányi gyűrűt ez alatt a nagy víz alatt abban a rengeteg homokban?
"No - gondolta magában -, búcsúzz el a napvilágtól, mert holnap vége az életednek!"
Hanem egyszer csak fodrozódni kezdett a tenger sima tükre; tiszta volt a víz, egészen áttetsző, s három hal siklott benne, egyenesen feléje. A középsőnek volt valami a szájában; ahogy a közelébe értek, látta, hogy egy kagyló. A hal kiúszott vele a partra, letette az ifjú lába elé, s így szólt:
- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.
Egy csobbanással elmerült, és már el is tűntek mind a hárman; csak a víz fodrozódása mutatta, merre siklanak, befelé a mélybe.
Az ifjú fölvette a homokból a kagylót, és kinyitotta: benne csillogott az aranygyűrű. Sietett a palotába, jelentkezett a király előtt, tenyerén tartotta a gyűrűt, úgy mondta:
- Uram királyom, teljesítettem a feltételt, kérem a megígért jutalmat!
Hanem a kevély királylány hallani sem akart róla.
- Aki nem rangombéli, annak még egy próbát kell kiállnia - mondta.
Leszaladt a kertjébe, és a tulajdon kezével szórt szét tíz szakajtó kölest a pázsiton.
- Ezt holnap hajnalra, mielőtt a nap fölkel, mind fel kell szedned mondta. - Ha csak egy szem híja lesz is: vége az életednek!
Az ifjú leült a kertben egy padra. Egy kicsit gondolkodott, hogyan lehetne összeszedni a kölest; de hát tudta ő azt jól, hogy sehogyan sem! Nem is törte magát többet, ült, és várta, hogy megvirradjon, és vigyék a vesztőhelyre.
Úgy elbúsult a sorsán, hogy talán aludt is valamicskét; mert amikor fölnyitotta a szemét, az ég már világos volt, éppen kelt a nap, most világította meg az első sugár a mennyboltot. S abban a pillanatban vékony hang hallatszott valahonnét a fűből:
- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.
Az ifjú meglepődve lenézett: ott állt színig tele mind a tíz szakajtó, egy árva szem sem hiányzott a kölesből. A fűszálak még hajladoztak egy darabig, mintha selymes fuvalom simogatná őket: a hangyakirály vonult el a népével.
Kora reggel maga a királylány ment le a kertbe, és nem győzött hova lenni a csodálkozástól, amikor meglátta a padon a békésen üldögélő ifjút és lábánál a tíz, kölessel teli szakajtót.
Az ifjú a királykisasszony láttára fölkelt a helyéről, meghajolt, s azt mondta:
- Teljesítettem a második feladatot is, kérem a megígért jutalmat!
- Akár teljesítetted, akár nem, addig nem leszek a feleséged, míg el nem hozod nekem az almát az élet fájáról! - mondta a királykisasszony, hátat fordított neki, és fölszaladt a palotába.
Szegény fiú azt sem tudtat merre van az élet fája. De föltette magában: keresi, ameddig a lába bírja, s megy, amíg meg nem találja.
Három országot bejárt már, s egy este a negyediknek a szélén egy nagy erdőbe ért. Letelepedett egy fa alá, és lehunyta a szemét, hogy kialudja a fáradtságát. Egyszer csak hallja, hogy valami moccan a feje fölött a lombban, mintha madár rebbenne. Fölnézett, de a sötétben nem látott már semmit, csak valami fényesség villant előtte, és valami az ölébe hullott: Megkereste, mi az: egy aranyalma volt.
Aztán megint rebbent a lomb, suhogás hallatszott, szárnyak suhogása, és máris ott ült a térdén három holló.
- Mi voltunk az a három hollófi, akit megmentettél az éhhaláltól - mondták. - Hallottuk, hogy az aranyalmát keresed. Átrepültünk a tengeren a világ végére. Ott áll az élet fája: elhoztuk neked az aranyalmát róla.
Az ifjú tagjaiból egyszerre elszállt a fáradtság. Tüstént útnak indult, s ment pihenés nélkül, amíg vissza nem ért a királylányhoz. Átadta neki az aranyalmát, s így szólt:
- Teljesítettem ezt a kívánságodat is; most már teljesítsd te is az enyémet: légy a feleségem.
A királylány most már nem vonakodott tovább. Megfelezték és megették az élet almáját. A királylány szíve megtelt tőle szeretettel, szerelemmel; egybekeltek, és még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.




Sammenligne to sprogene:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.