FRANÇAIS

Cendrillon

MAGYAR

Hamupipőke


Un homme riche avait une femme qui tomba malade; et quand celle-ci sentit sa fin prochaine, elle appela à son chevet son unique fille et lui dit: «Chère enfant, reste bonne et pieuse, et le bon Dieu t'aidera toujours, et moi, du haut du ciel, je te regarderai et te protégerai.» Puis elle ferma les yeux et mourut. La fillette se rendit chaque jour sur la tombe de sa mère, pleura et resta bonne et pieuse. L'hiver venu, la neige recouvrit la tombe d'un tapis blanc. Mais au printemps, quand le soleil l'eut fait fondre, l'homme prit une autre femme.

La femme avait amené avec elle ses deux filles qui étaient jolies et blanches de visage, mais laides et noires de coeur. Alors de bien mauvais jours commencèrent pour la pauvre belle-fille. «Faut-il que cette petite oie reste avec nous dans la salle?» dirent-elles. «Qui veut manger du pain, doit le gagner. Allez ouste, souillon!» Elles lui enlevèrent ses beaux habits, la vêtirent d'un vieux tablier gris et lui donnèrent des sabots de bois. «Voyez un peu la fière princesse, comme elle est accoutrée!» s'écrièrent-elles en riant et elles la conduisirent à la cuisine. Alors il lui fallut faire du matin au soir de durs travaux, se lever bien avant le jour, porter de l'eau, allumer le feu, faire la cuisine et la lessive. En outre, les deux soeurs lui faisaient toutes les misères imaginables, se moquaient d'elle, lui renversaient les pois et les lentilles dans la cendre, de sorte qu'elle devait recommencer à les trier. Le soir, lorsqu'elle était épuisée de travail, elle ne se couchait pas dans un lit, mais devait s'étendre près du foyer dans les cendres. Et parce que cela lui donnait toujours un air poussiéreux et sale, elles l'appelèrent Cendrillon.

Il arriva que le père voulut un jour se rendre à la foire; il demanda à ses deux belles-filles ce qu'il devait leur rapporter. «De beaux habits,» dit l'une. «Des perles et des pierres précieuses,» dit la seconde. «Et toi, Cendrillon,» demanda-t-il, «que veux-tu?» - «Père, le premier rameau qui heurtera votre chapeau sur le chemin du retour, cueillez-le pour moi.» Il acheta donc de beaux habits, des perles et des pierres précieuses pour les deux soeurs, et, sur le chemin du retour, en traversant à cheval un vert bosquet, une branche de noisetier l'effleura et fit tomber son chapeau. Alors il cueillit le rameau et l'emporta. Arrivé à la maison, il donna à ses belles-filles ce qu'elles avaient souhaité et à Cendrillon le rameau de noisetier. Cendrillon le remercia, s'en alla sur la tombe de sa mère et y planta le rameau, en pleurant si fort que les larmes tombèrent dessus et l'arrosèrent. Il grandit cependant et devint un bel arbre. Cendrillon allait trois fois par jour pleurer et prier sous ses branches, et chaque fois un petit oiseau blanc venait se poser sur l'arbre. Quand elle exprimait un souhait, le petit oiseau lui lançait à terre ce quelle avait souhaité.

Or il arriva que le roi donna une fête qui devait durer trois jours et à laquelle furent invitées toutes les jolies filles du pays, afin que son fils pût se choisir une fiancée. Quand elles apprirent qu'elles allaient aussi y assister, les deux soeurs furent toutes contentes; elles appelèrent Cendrillon et lui dirent: «Peigne nos cheveux, brosse nos souliers et ajuste les boucles, nous allons au château du roi pour la noce.» Cendrillon obéit, mais en pleurant, car elle aurait bien voulu les accompagner, et elle pria sa belle-mère de bien vouloir le lui permettre. «Toi, Cendrillon,» dit-elle, «mais tu es pleine de poussière et de crasse, et tu veux aller à la noce? Tu n'as ni habits, ni souliers, et tu veux aller danser?» Mais comme Cendrillon ne cessait de la supplier, elle finit par lui dire: «J'ai renversé un plat de lentilles dans les cendres; si dans deux heures tu les as de nouveau triées, tu pourras venir avec nous.» La jeune fille alla au jardin par la porte de derrière et appela: «Petits pigeons dociles, petites tourterelles et vous tous les petits oiseaux du ciel, venez m'aider à trier les graines:

Les bonnes dans le petit pot,
Les mauvaises dans votre jabot.»

Alors deux pigeons blancs entrèrent par la fenêtre de la cuisine, puis les tourterelles, et enfin, par nuées, tous les petits oiseaux du ciel vinrent en voletant se poser autour des cendres. Et baissant leurs petites têtes, tous les pigeons commencèrent à picorer: pic, pic, pic, pic, et les autres s'y mirent aussi: pic, pic, pic, pic, et ils amassèrent toutes les bonnes graines dans le plat. Au bout d'une heure à peine, ils avaient déjà terminé et s'envolèrent tous de nouveau. Alors la jeune fille, toute joyeuse à l'idée qu'elle aurait maintenant la permission d'aller à la noce avec les autres, porta le plat à sa marâtre. Mais celle-ci lui dit: «Non, Cendrillon, tu n'as pas d'habits et tu ne sais pas danser: on ne ferait que rire de toi.» Comme Cendrillon se mettait à pleurer, elle lui dit: «Si tu peux, en une heure de temps, me trier des cendres deux grands plats de lentilles, tu nous accompagneras.» Car elle se disait qu'au grand jamais elle n'y parviendrait. Quand elle eut jeté le contenu des deux plats de lentilles dans la cendre, la jeune fille alla dans le jardin par la porte de derrière et appela: «Petits pigeons dociles, petites tourterelles, et vous tous les petits oiseaux du ciel, venez m'aider à trier les graines:

Les bonnes dans le petit pot,
Les mauvaises dans votre jabot.»

Alors deux pigeons blancs entrèrent par la fenêtre de la cuisine, puis les tourterelles, et enfin, par nuées, tous les petits oiseaux du ciel vinrent en voletant se poser autour des cendres. Et baissant leurs petites têtes, tous les pigeons commencèrent à picorer: pic, pic, pic, pic, et les autres s y mirent aussi: pic, pic, pic, pic, et ils ramassèrent toutes les bonnes graines dans les plats. Et en moins d'une demi-heure, ils avaient déjà terminé, et s'envolèrent tous à nouveau. Alors la jeune fille, toute joyeuse à l'idée que maintenant elle aurait la permission d'aller à la noce avec les autres, porta les deux plats à sa marâtre. Mais celle-ci lui dit: «C'est peine perdue, tu ne viendras pas avec nous, car tu n'as pas d'habits et tu ne sais pas danser; nous aurions honte de toi.» Là-dessus, elle lui tourna le dos et partit à la hâte avec ses deux filles superbement parées.

Lorsqu'il n'y eut plus personne à la maison, Cendrillon alla sous le noisetier planté sur la tombe de sa mère et cria:

«Petit arbre, ébranle-toi, agite-toi,
Jette de l'or et de l'argent sur moi.»

Alors l'oiseau lui lança une robe d'or et d'argent, ainsi que des pantoufles brodées de soie et d'argent. Elle mit la robe en toute hâte et partit à la fête. Ni ses soeurs, ni sa marâtre ne la reconnurent, et pensèrent que ce devait être la fille d'un roi étranger, tant elle était belle dans cette robe d'or. Elles ne songeaient pas le moins du monde à Cendrillon et la croyaient au logis, assise dans la saleté, a retirer les lentilles de la cendre. Le fils du roi vint à sa rencontre, a prit par la main et dansa avec elle. Il ne voulut même danser avec nulle autre, si bien qu'il ne lui lâcha plus la main et lorsqu'un autre danseur venait l'inviter, il lui disait: «C'est ma cavalière.»

Elle dansa jusqu'au soir, et voulut alors rentrer. Le fils du roi lui dit: «Je m'en vais avec toi et t'accompagne,» car il voulait voir à quelle famille appartenait cette belle jeune fille. Mais elle lui échappa et sauta dans le pigeonnier. Alors le prince attendit l'arrivée du père et lui dit que la jeune inconnue avait sauté dans le pigeonnier. Serait-ce Cendrillon? se demanda le vieillard et il fallut lui apporter une hache et une pioche pour qu'il pût démolir le pigeonnier. Mais il n'y avait personne dedans. Et lorsqu'ils entrèrent dans la maison, Cendrillon était couchée dans la cendre avec ses vêtements sales, et une petite lampe à huile brûlait faiblement dans la cheminée; car Cendrillon avait prestement sauté du pigeonnier par- derrière et couru jusqu'au noisetier; là, elle avait retiré ses beaux habits, les avait posés sur la tombe, et l'oiseau les avait remportés; puis elle était allée avec son vilain tablier gris se mettre dans les cendres de la cuisine.

Le jour suivant, comme la fête recommençait et que ses parents et ses soeurs étaient de nouveau partis, Cendrillon alla sous le noisetier et dit:

«Petit arbre, ébranle-toi, agite-toi,
Jette de l'or et de l'argent sur moi.»

Alors l'oiseau lui lança une robe encore plus splendide que celle de la veille. Et quand elle parut à la fête dans cette toilette, tous furent frappés de sa beauté. Le fils du toi, qui avait attendu sa venue, la prit aussitôt par la main et ne dansa qu'avec elle. Quand d'autres venaient l'inviter, il leur disait: «C'est ma cavalière.» Le soir venu, elle voulut partir, et le fils du roi la suivit, pour voir dans quelle maison elle entrait, mais elle lui échappa et sauta dans le jardin derrière sa maison. Il y avait là un grand et bel arbre qui portait les poires les plus exquises, elle grimpa entre ses branches aussi agilement qu'un écureuil, et le prince ne sut pas où elle était passée. Cependant il attendit l'arrivée du père et lui dit: «La jeune fille inconnue m'a échappé, et je crois qu'elle a sauté sur le poirier.» Serait-ce Cendrillon? pensa le père qui envoya chercher la hache et abattit l'arbre, mais il n'y avait personne dessus. Et quand ils entrèrent dans la cuisine, Cendrillon était couchée dans la cendre, tout comme d'habitude, car elle avait sauté en bas de l'arbre par l'autre côté, rapporté les beaux habits à l'oiseau du noisetier et revêtu son vilain tablier gris.

Le troisième jour, quand ses parents et ses soeurs furent partis, Cendrillon retourna sur la tombe de sa mère et dit au noisetier:

«Petit arbre, ébranle-toi, agite-toi,
Jette de l'or et de l'argent sur moi.»

Alors l'oiseau lui lança une robe qui était si somptueuse et si éclatante qu'elle n'en avait encore jamais vue de pareille, et les pantoufles étaient tout en or. Quand elle arriva à la noce dans cette parure, tout le monde fut interdit d'admiration. Seul le fils du roi dansa avec elle, et si quelqu'un l'invitait, il disait: «C'est ma cavalière.»

Quand ce fut le soir, Cendrillon voulut partir, et le prince voulut l'accompagner, mais elle lui échappa si vite qu'il ne put la suivre. Or le fils du roi avait eu recours à une ruse: il avait fait enduire de poix tout l'escalier, de sorte qu'en sautant pour descendre, la jeune fille y -avait laissé sa pantoufle gauche engluée. Le prince la ramassa, elle était petite et mignonne et tout en or. Le lendemain matin, il vint trouver le vieil homme avec la pantoufle et lui dit: «Nulle ne sera mon épouse que celle dont le pied chaussera ce soulier d'or.» Alors les deux soeurs se réjouirent, car elles avaient le pied joli. L'aînée alla dans sa chambre pour essayer le soulier en compagnie de sa mère. Mais elle ne put y faire entrer le gros orteil, car la chaussure tait trop petite pour elle; alors sa mère lui tendit un couteau en lui disant: «Coupe-toi ce doigt; quand tu seras reine, tu n'auras plus besoin d'aller à pied.» Alors la jeune fille se coupa l'orteil, fit entrer de force son pied dans le soulier et, contenant sa douleur, s'en alla trouver le fils du roi. Il la prit pour fiancée, la mit sur son cheval et partit avec elle. Mais il leur fallut passer devant la tombe; les deux petits pigeons s'y trouvaient, perchés sur le noisetier, et ils crièrent:

«Roucou-cou, roucou-cou et voyez là,
Dans la pantoufle, du sang il y a:
Bien trop petit était le soulier;
Encore au logis la vraie fiancée.»

Alors il regarda le pied et vit que le sang en coulait. Il fit faire demi-tour à son cheval, ramena la fausse fiancée chez elle, dit que ce n'était pas la véritable jeune fille et que l'autre soeur devait essayer le soulier. Celle-ci alla dans sa chambre, fit entrer l'orteil, mais son talon était trop grand. Alors sa mère lui tendit un couteau en disant: «Coupe-toi un bout de talon; quand tu seras reine, tu n'auras plus besoin d'aller à pied.» La jeune fille se coupa un bout de talon, fit entrer de force son pied dans le soulier et, contenant sa douleur, s'en alla trouve le fils du roi. Il la prit alors pour fiancée, la mit sur son cheval et partit avec elle. Quand ils passèrent devant le noisetier, les deux petits pigeons s'y trouvaient perchés et crièrent:

«Roucou-cou, Roucou-cou et voyez là,
Dans la pantoufle, du sang il y a:
Bien trop petit était le soulier;
Encore au logis la vraie fiancée.»

Le prince regarda le pied et vit que le sang coulait de la chaussure et teintait tout de rouge les bas blancs. Alors il fit faire demi-tour à son cheval, et ramena la fausse fiancée chez elle. «Ce n'est toujours pas la bonne,» dit-il, «n'avez-vous point d'autre fille?» - «Non,» dit le père, «il n'y a plus que la fille de ma défunte femme, une misérable Cendrillon malpropre, c'est impossible qu'elle soit la fiancée que vous cherchez.» Le fils du roi dit qu'il fallait la faire venir, mais la mère répondit: «Oh non! La pauvre est bien trop sale pour se montrer.» Mais il y tenait absolument et on dut appeler Cendrillon. Alors elle se lava d'abord les mains et le visage, puis elle vint s'incliner devant le fils du roi, qui lui tendit le soulier d'or. Elle s'assit sur un escabeau, retira son pied du lourd sabot de bois et le mit dans la pantoufle qui lui allait comme un gant. Et quand elle se redressa et que le fils du roi vit sa figure, il reconnut la belle jeune fille avec laquelle il avait dansé et s'écria: «Voilà la vraie fiancée!» La belle-mère et les deux soeurs furent prises de peur et devinrent blêmes de rage. Quant au prince, il prit Cendrillon sur son cheval et partit avec elle. Lorsqu'ils passèrent devant le noisetier, les deux petits pigeons blancs crièrent:

«Rocou-cou, Roucou-cou et voyez là,
Dans la pantoufle, du sang plus ne verra
Point trop petit était le soulier,
Chez lui, il mène la vraie fiancée.»

Et après ce roucoulement, ils s'envolèrent tous deux et descendirent se poser sur les épaules de Cendrillon, l'un à droite, l'autre à gauche et y restèrent perchés.

Le jour où l'on devait célébrer son mariage avec le fils du roi, ses deux perfides soeurs s'y rendirent avec l'intention de s'insinuer dans ses bonnes grâces et d'avoir part à son bonheur. Tandis que les fiancés se rendaient à l'église, l'aînée marchait à leur droite et la cadette à leur gauche: alors les pigeons crevèrent un oeil à chacune celles. Puis, quand ils s'en revinrent de l'église, l'aînée marchait à leur gauche et la cadette à leur droite: alors les pigeons crevèrent l'autre oeil à chacune d'elles. Et c'est ainsi qu'en punition de leur méchanceté et de leur perfidie, elles furent aveugles pour le restant de leurs jours.
Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.
Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.
A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.
Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei, ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy szép napon az egyik azt mondta:
- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte. Konyhalánynak meg nem itt a helye!
Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki kellett végeznie.
Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára úgy mondogatták:
- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!
És jót nevettek rajta.
Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:
- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!
Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.
Történt egyszer, hogy a gazdag ember vásárba készült, és megkérdezte a két mostohalányát, mit akarnak vásárfiának.
- Szép ruhát! - felelte az egyik.
- Gyöngyöt, gyémántot! - felelte a másik.
- Hát neked mit hozzak, Hamupipőke? - kérdezte az apjuk.
- Nekem, édesapám, az első gallyat, amelyik hazafelé jövetedben a kalapodhoz ütődik.
A gazdag ember megvette a két mostohalányának a szép ruhát meg a gyöngyöt és gyémántot, aztán hazaindult. Egy cserjésen át vezetett az útja. Ahogy keresztüllovagolt rajta, egy mogyoróág nekicsapódott a kalapjának. Letörte, és magával vitte.
Mikor hazaért, mindenkinek. odaadta, amit hozott: két mostohalányának a drága vásárfiát, Hamupipőkének meg a mogyoróágat.
A lányka megköszönte az ajándékot, kiment a temetőbe, és elültette az édesanyja sírjára. Keservesen sírt közben, hullott a könnye, mint a zápor. A mogyoróvessző gyökeret eresztett, és csakhamar szép kis fává sarjadt. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírhalmára, és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.
Abban az időben az ország királyfia nagy ünnepséget rendezett. Három egész napra szólt a vigasság. Meghívták rá az ország minden szép lányát, hogy a királyfi közülük válasszon magának feleséget.
A mostohalányoknak egyszeriben jókedvük kerekedett, amikor megtudták, hogy ők is hivatalosak a mulatságba. Bekiáltották Hamupipőkét, és ráparancsoltak:
- Fésüld meg szépen a hajunkat! Pucold fényesre a cipőnket! Kapcsold be a ruhánk derekát! Lagziba megyünk a királyi palotába.
Hamupipőke mindent megtett, amit csak kívántak, de amikor nem látták, egyre csak sírdogált, mert bizony ő is szívesen elment volna táncolni. Végül megkérte a mostohaanyját, engedje el a bálba.
- Téged, Hamupipőke? - csodálkozott a mostohája. - Elment az eszed? Csupa szutyok, és lagziba kívánkozik; hallottak már ilyet? Hogyan akarsz táncolni. ha se ruhád, se cipőd nincs hozzá?
A lányka tovább kérlelte, a mostohája meg végül is elunta a rimánkodást; azt mondta:
- Jól van, kiszórok neked ide egy tál lencsét a hamuba; ha két óra alatt kiválogatod, velünk jöhetsz.
Hamupipőke megvárta, míg a mostohája visszamegy a szobába; akkor kiosont a kertbe, és elkiáltotta magát:
- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!

Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!

A levegő egyszeriben tele lett suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.
Nem telt bele egy egész óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőke boldogan szaladt be a tállal a mostohaanyjához. Azt hitte, most már ő is mehet a lagziba.
A mostohaanyja végigmérte, és fitymálva elbúzta a száját.
- Mit gondolsz? Hiszen táncolni sem tudsz! Csak kinevetnének!
Hamupipőke sírva fakadt. A mostoha gondolta, ad neki valami új munkát, legalább addig sem látja a kesergését. Kiment a konyhába, kiszórt két sál kölest a hamuba.
- Ha ezt a két tál kölest egy óra alatt kiválogatod, nem bánom, velünk jöhetsz.
Az pedig lehetetlen feladat volt, hiszen a köles még a lencsénél is apróbb szemű. Hamupipőke azonban, ahogy mostohája visszament a szobába, kiosont a kertbe, és megint elkiáltotta magát:
- Galambok, gerlék, égi madárkák, gyertek, gyertek, segítsetek válogatni!

Az ocsút szaporán egyétek,
a javát meg az edénybe tegyétek!

A levegő ismét megtelt suhogással, szárnycsattogással. A konyhaablakon beröppent két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, aztán ahány madár csak volt a környéken, az mind ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, járt a csőrük szorgalmasan, pik-pik-pik; nekilátott a munkának a többi madár is; pik-pik-pik, hordták szaporán az ép szemeket a tálba. Nem telt bele egy fél óra, már készen is voltak, és kirepültek az ablakon, szétszóródtak az ég alatt, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőkének repesett a szíve örömében, sietett a mostohaanyjához. Most már biztosra vette, hogy elviszik a bálba.
A mostohája azonban azt mondta:
- Hiába, Hamupipőke, nem jöhetsz velünk, Csak szégyent hoznál ránk!
Hátat fordított neki, hintóba szállt a két kevély lányával, és elhajtottak a mulatságba.
Hamupipőke egyedül maradt otthon. Egy ideig ott búsongott a konyhában, aztán gondolt egyet, kiment az édesanyja sírjához, megállt a mogyorófa alatt, és elkezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!

Abban a pillanatban megrebbent a feje fölött az ág, és a mogyorófa madara ledobott neki egy aranyos-ezüstös ruhát meg egy pár ezüsthímes selyemtopánkát.
Hamupipőke gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba. A palotában már javában állt a bál, sürgött-forgott a sok vendég. Ott páváskodott a mostohaanyja meg a két mostohatestvére is. Nem ismerték meg, azt hiték, valamiféle idegen királylány. Eszükbe se jutott, hogy a gyönyörű, aranyruhás lány Hamupipőke lehet. Az - gondolták - biztosan most is ott kuporog megszokott helyén a tűzhely mellett, és szutykosan, kócosan kölest válogat a hamuból.
A királyfi elámult, amikor az ismeretlen lány a terembe lépett. Elébe ment, meghajolt előtte, kézen fogta, és táncba vitte. Egyetlen pillanatra sem tágított mellőle, mindig csak vele foglalkozott, és ha valaki táncra akarta kérni Hamupipőkét, kijelentette:
- Nem lehet, ez az én táncosnőm.
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke azt mondta:
- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.
- Elkísérlek - ajánlkozott a királyfi, mert szerette volna megtudni, hol lakik a szépséges lány.
Egy ideig együtt mentek, de mikor az utcájukba betértek, Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, és beugrott a galambházba.
A királyfi megvárta az udvaron, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Tüstént odaintette magához:
- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, elszökött előlem, és ide bújt a galambházadba. Utána akarok menni.
Hiába próbálták kinyitni, az ajtó nem engedett, belülről bereteszelték Erre gyorsan fejszét baltát kerítettek és betörtek. Hanem odabent egy árva lelket sem találtak. Mert Hamupipőke akkor már régen ott feküdt a konyhában a tűzhely mellett a hamuban, s egy hitvány olajmécses pislákolt felette. Míg ugyanis a királyfi elöl az ajtót próbálta kinyitni, ő hátul kiugrott az ablakon a galambházból, a mogyorófához futott, levetette szép ruháját, rátette a sírra; melléje a hímes selyemtopánkát, a mogyorófa madara meg leszállt értük, és elvitte őket. Hamupipőke fölvette a mocskos szoknyáját, nehéz facipőjét, beosont a házba, lekuporodott a hamuba, és elaludt.
Másnap folytatódott a palotában a vigasság. Mostohatestvérei megint hintóba ültek és elhajtattak. Hiába kérlelte őket, kikacagták, kicsúfolták, elkergették.
- Még hogy egy ilyen szutyokfészek oda mer kívánkozni a királyfi közelébe! Kotródj vissza rögtön a helyedre! Szemétdombra való vagy te, nem palotába!
Hamupipőke sírdogált egy keveset a mostohatestvérei gonoszságán, aztán kiment a mogyorófához, és elkezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!

Feje fölött megrebbent a lomb, és a madár még sokkal szebb ruhát ejtett le neki, mint tegnap. Hamupipőke pedig gyorsan felöltözködött, és elment a mulatságba.
A királyfi ott várta már az ajtó közelében; semmi mással nem törődött, csak azt leste, jön-e már. Amikor meglátta, boldogan elmosolyodott, kézen fogta, táncba vitte, s egész este egyedül csak vele táncolt. S valahányszor egy-egy nyalka ifjú közeledett feléjük, hogy a gyönyörűséges lányt elkérje egy fordulóra, a királyfi csak a fejét rázta:
- Nem lehet, ez az én párom!
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke aznap is azt mondta:
- Elfáradtam; mára elég volt; hazamegyek.
A királyfi most is melléje szegődött, azt gondolta: ma éjszaka aztán igazán kilesi, hol lakik a szép lány. Egy ideig együtt is mentek, de mikor az utcájukba betértek Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, befordult a kapun, átvágott az udvaron, és beszaladt a ház mögé a kertbe; ott fölkúszott egy terebélyes körtefára, és megbújt a lombjában.
A királyfi egy darabig szólongatta, kereste, aztán visszament az udvarba, és ott megvárta, míg a gazdag ember hazaérkezik a mulatságból a családjával. Odaintette magához, azt mondta neki:
- Az a szépséges lány, akivel az este táncoltam, ismét elszökött előlem, és ismét ide szaladt be az udvarodba. Azt hiszem, arra a körtefára mászott föl ott a kertben.
A gazdag ember elcsodálkozott: vajon ki lehet az az ismeretlen szép lány, aki egyre csak az ő háza tájára menekszik?
"Csak nem Hamupipőke?" - gondolta.
Fejszét ragadott, nekiállt, egykettőre kivágta a körtefát. Átkutatták a lombját: senkit nem találtak az ágak közt. Akkor az ember fölsietett a házba, be a konyhába: ott feküdt Hamupipőke szokott helyén a hamuban. Mert amikor a királyfi visszament a kertből az udvarba, ő óvatosan lesiklott a fáról, szép ruháját letette a mogyorófa alá, fölvette a régi szutykos szoknyáját, lekuporodott a helyére, a hamuba, és elaludt.
Elkövetkezett a mulatság harmadik napja. A mostohatestvérek elmentek a szüleikkel, Hamupipőke meg kisietett édesanyja sírjához, és rákezdte:

Rázd meg, fácska, magadat,
adj rám ezüstöt, aranyat!

Abban a pillanatban lehullott elé a ruha, hanem ez olyan pompás volt, úgy csillogott-villogott, hogy olyat még senki nem látott a világon. Színaranyból volt a topánka is.
Mikor Hamupipőke belépett a terembe, mindenkinek elakadt a szava az ámulattól. A királyfi megint egyedül csak vele táncolt, és megint azzal küldött el tőle minden ifjút:
- Nem engedem át senki másnak, mert ez az én párom!
Nem sokkal éjfél előtt Hamupipőke ismét kijelentette:
- Mára elég volt; hazamegyek.
- Elkísérlek! - ajánlkozott a királyfi.
Hamupipőke azonban aznap valamicskével tovább maradt a bálban; attól tartott, nem ér haza idejében, nem tud átöltözködni, s a mostohatestvérei meglephetik; ezért csak bólintott a királyfinak, kiperdült az ajtón, leszaladt a lépcsőn, és eltűnt. Hanem a királyfi aznap meghagyta a szolgáinak, hogy mikor már a vendégek mind bevonultak a termekbe, kenjék be jó vastagon szurokkal a lépcsőt. Azok be is kenték; s ahogy most a lányka leszaladt, a bal topánkája benne ragadt a szurokban.
A királyfi fölvette, nézegette, forgatta a pompás, parányi, színarany cipellőt, aztán gondosan eltette, és másnap elment vele a gazdag emberhez.
- Ebből a házból akarok nősülni, Az lesz a feleségem, akinek a lábára ráillik ez az aranytopánka.
Nosza, megörült a két mostohatestvér! Szép, kicsiny lába volt mind a kettőnek. A nagyobbik mindjárt fogta is a cipőt, s bement vele a szobájába, hogy felpróbálja. Hanem a nagyujja sehogyan sem fért bele; kicsi volt neki a cipő.
Az anyja mellette állt, izgatottan leste a nagyravágyó asszony, lesz-e királyné a lányából. Gyorsan hozott egy kést, azt mondta:
- Vágd le hamar a nagyujjadat! Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágta a nagyujját, beleszorította lábát a cipőcskébe, legyűrte a fájdalmát, és kiment a királyfihoz. Az a nyergébe emelte, és ellovagolt vele.
Az út éppen a temető mellett vitt el; ott zöldellt a szélén a Hamupipőke édesanyjának a sírja. Két galamb ült fölötte a mogyorófán.
Ahogy a királyfi a közelükbe ért, egyszerre panaszosan búgni kezdtek. Azt búgták:

Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.

A királyfi lenézett, s látta, hogy a topánkából szivárog a vér. Tüstént megfordította a lovát és hazavitte a hamis menyasszonyt.
- Nem ez az igazi! - mondta. - Próbálja fel a másik lány is a kis cipőt!
Az is bement vele a szobájába. A nagyujját könnyen beledugta, de a sarka nem fért bele sehogyan sem.
- Vágj le belőle egy darabot! - mondta neki az anyja, és a kezébe nyomta a kést. - Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágott egy darabot a sarkából, beleerőltette a lábát a cipőbe, erőt vett a fájdalmán, és kiment a királyfihoz. Az nyergébe emelte, és ellovagolt vele. Ahogy elhaladtak a mogyorófa mellett, a két galamb megint panaszosan búgni kezdett:

Burukk, burukk, szép a lány,
de a lába véres ám!
Kicsi rá a topánka,
otthon ül még a mátka.

A királyfi lenézett, látta, vér bugyog a cipőből, csupa piros lett tőle a lány fehér harisnyája. Megfordította a lovát, és ezt a hamis menyasszonyt is hazavitte.
- Ez sem az igazi - mondta. - Nincs több lányotok?
- Nincs - felelte a ház gazdája -, csak az első feleségem után maradt egy buta kis Hamupipőke; de hát az aztán igazán nem lehet a menyasszony.
- Küldd csak be - mondta a királyfi.
- Nem, nem - tiltakozott a mostoha -, nem való szem elé az a piszokfészek!
- Akár való, akár nem, látni akarom! - szólt erélyesen a királyfi.
Mit tehettek egyebet? A királyi parancsnak engedelmeskedni kellett; kikiáltottak hát a konyhába Hamupipőkéért.
A lányka gyorsan megmosta odakint a kezét meg az arcát, leporolta egy kicsit a szoknyáját, bement, és meghajolt a királyfi előtt.
- Próbáld fel ezt a kis cipőt! - mondta neki a királyfi.
Hamupipőke leült a zsámolyra, lehúzta lábáról a nehéz facipőt, és belebújt a topánkába. Úgy ráillett, mintha ráöntötték volna.
Mosolyogva föltekintett. Akkor a királyfi egyszerre ráismert, hogy ő az a szépséges lány, akivel három estét végigtáncolt.
- Ő az igazi menyasszony! - kiáltotta boldogan.
Mostohaanyja meg a mostohatestvérei elsápadtak az irigységtőt, de pisszenni sem mertek, féltek, hogy a királyfi keményen megbünteti őket a csalásért. De az még csak rájuk sem pillantott többé, nyergébe emelte Hamupipőkét, és ellovagolt vele.
Elérkeztek a temetőhöz, a két galamb most is ott ült Hamupipőke anyjának sírja felett a mogyorófán. Vidáman búgni kezdtek:

Burukk, burukk, de szép pár!
A cipőben nincs vér már.
Illik rá a topánka:
ez az igazi mátka!

Aztán odaröppentek Hamupipőke vállára, az egyik jobbról, a másik balról, úgy kísérték be a királyi palotába. Másnap megtartották a fényes lakodalmat. Hamupipőke édesanyjának ígérete beteljesült: mindig jó és jámbor volt a lánya, jóra is fordult hát a sorsa, királyné lett belőle, és holtáig boldogan élt az urával. A két gonosz mostohatestvér meg biceghetett élete végéig.




Comparez deux langues:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.