MAGYAR

A hat hattyú

ITALIANO

I sei cigni


Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki nem tudott a nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta, hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol, bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki nem járt volna erre.

Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és a homályban egy rezgős fejű öreganyóka tűnt föl a fák közt. A király megörült, hogy végre élő lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.

- Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre jutok ki az erdőből?

- Megmutatnám, hogyne mutatnám - felelte az anyó -, csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a rengetegből, éhen veszel benne.

- Mi az a feltétel? - kérdezte a király.

- Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.

A király nem tehetett mást: mindent megígért.

- Akkor gyere velem a kunyhómba - mondta a vénség -, mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.

A kunyhóban már várta őket a lánya. Mosolyogva, szívesen fogadta a vőlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes lakodalmat.

Volt a királynak az első feleségétől hét gyermeke, hat fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz bennük, Ezért egy szép napon elvitte őket a rengeteg erdő közepébe, egy messzi kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentől, maga a király sem talált volna rá, ha egy jó tündértől nem kap egy varázsgombolyagot. Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki, merre kell mennie.

Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait, a király minduntalan látni akarta őket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltűnt a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdőben. Megvesztegette hát a király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a varázsgombolyag titkát is kiadták.

Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint reggeltől estig fehér selyemből ingecskéket szabott; valahányszor az ura benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a szorgalmáért.

"Lám, milyen igazságtalan voltam - mondta magában. - Hogy idegenkedtem ettől az asszonytól, pedig látni való, hogy derék, dolgos, jószívű teremtés."

Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert? Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!

Alighogy az ura eltűnt a vadászokkal, kilopta a szekrényből a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdőnek.

A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messziről észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe.

A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre megszabadult a mostohagyermekeitől.

A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg őket ismét az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elő a varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a hat hattyú az erdő fölött a messzeségbe.

Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.

- Hát a testvéreid hol vannak? - kérdezte az édesapja.

- Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek, magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar felett!

A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta volna, hogy a királyné művelte ezt a gonoszságot.

- Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt - mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.

- Csak még erre az éjszakára hagyj itt - könyörgött neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon -, megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!

- Jól van - egyezett bele a király -, de úgy készülj, hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.

Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt, és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat felé már úgy erőt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy el tudott vánszorogni odáig.

A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat, de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre, hogy majd ott tölti az éjszakát.

Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra. Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbőrük; nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.

A lány nyomban ráismert a testvéreire. Előbújt az ágy alól, és boldogan borultak egymás nyakába.

De az örvendezés nem tartott sokáig.

- Nem maradhatsz velünk - mondta a legidősebb fiú -, mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbőrünket, és ölthetjük fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.

- És én nem válthatnálak meg benneteket? - kérdezte a lány.

- Nagyon súlyos feltétele van annak - szólt a fiú. - Hat kerek esztendőn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.

Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak, és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.

A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig élek is, megszabadítom őket a varázslattól!"

Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók törhetnek rá, bement mélyen az erdőbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyűjtögette, varrogatta a csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így éldegélt az erdőben, reggeltől estig a munkája fölé hajolva.

Történt egyszer, amikor már jó nagy időt töltött a vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdőben, és vadászai elvetődtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.

- Hát te ki vagy? - kérdezték tőle. - Mit keresel ott a fán?

De a lány nem felelt.

- Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! - biztatták.

Hanem ő csak a fejét rázta. A vadászok tovább faggatták, ő meg ledobta nekik előbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem maradt egyebe, csak az egy szál inge.

De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte a fára, lehozták, és a király elé vezették.

A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott, mindegyiken megkérdezte tőle, hogy került az erdőbe, mit keres fenn a fán. De a lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.

- Nem bánom, ha néma is - mondta -, vagy őt veszem feleségül, vagy senkit a világon.

És néhány nap múlva egybe is keltek.

Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívű anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az új királynét.

- Ki tudja, miféle fajzat - mondogatta. - Úgy jött ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud. Nem való ez király feleségének.

Egy esztendő múlva kisfia született a néma királynénak. Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az még csak rá se mosolygott a gyerekére.

- Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés ez! - mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné egy kicsit elszenderült, ellopta tőle a csecsemőt, egy lovas emberrel messze földre küldte dajkaságba, ő maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.

- Most aztán te magad is meggyőződhetsz a feleséged komiszságáról! - kiáltotta. - Gonosz teremtés, nem elemésztette a kisfiacskáját!

De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyűjtötte a csillagvirágot.

Telt-múlt az idő; egy esztendő múlva megint fia született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tőle a csecsemőt, és megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az árulkodásnak.

- Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire vetemedjék mondta. - Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben kiderülne az ártatlansága.

Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt, és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet, átadta szegény asszonyt a bíróságnak.

Az csak állt némán a bírák előtt, kezében egy félig kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az ítéletet, hogy tűzhalált kell halnia.

Bevitték a poroszlók a siralomházba, de ő ott sem törődött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztőhelyre.

Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével; elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.

Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán előléptek a hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.

Abban a pillanatban hat fehér pont tűnt fel a láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklő égből.

A királyné meglátta őket, s nagyot dobbant a szíve örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.

Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.

A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget. Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbőrük; hat sudár, szép ifjú állt a máglya előtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér hattyúszárny a bal karja helyén.

A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengő szavánál is:

- Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat esztendő, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te szívtelen anyád rabolta el őket tőlem.

A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét. Egykettőre kiderült az igazság; előállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová rejtette a kicsi királyfikat.

- Kegyelmezz nekem, uram királyom! - mondta, és odaborult a király trónusához. - Nem követtem el semmi rosszat, parancsra cselekedtem!

- Az bűnhődjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! - jelentette ki a király. S a bírák tűzhalálra ítélték az öreg királynét.

Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörűséges kis királyfit. Szüleik boldogan ölelték a szívükre őket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma is él, ha meg nem halt.
Una volta un re cacciava in una gran foresta e inseguiva la selvaggina con tanto ardore che nessuno del suo seguito riuscì a tenergli dietro. Infine, non riuscendo a trovare la via del ritorno, si rese conto di essersi smarrito. D'un tratto vide avvicinarsi una vecchia curva e con la testa tremante: era una strega. Il re le rivolse la parola dicendole: -Indicatemi il cammino per attraversare il bosco-. -Oh sì, maestà- rispose ella -ma a condizione che sposiate mia figlia facendo di lei una regina, altrimenti sarete costretto a rimanere qui e morire di fame poiché‚, senza il mio aiuto, non riuscirete mai a uscire dal bosco.- Il re, al quale era cara la vita, impaurito acconsentì, e si lasciò condurre dalla fanciulla. Ella era molto bella, ma al re non piaceva, e non poteva guardarla senza provare un intimo ribrezzo. La strega li condusse entrambi sulla via che menava al castello e, quando vi giunsero, il re dovette mantenere la propria parola e sposare la ragazza. Il re era vedovo e aveva avuto dalla prima moglie sei maschietti e una bambina, e li amava più di ogni altra cosa al mondo. Temendo che la matrigna potesse fare loro del male, li portò in un castello solitario, sito in mezzo a un bosco. La strada per arrivarvi era così difficile da trovare che egli stesso non l'avrebbe trovata se una maga non gli avesse dato un gomitolo di filo che, gettato a terra, si svolgeva da solo e indicava il cammino. Ma il re si recava così sovente dai suoi cari figlioletti,che la regina finì coll'accorgersene e, curiosa, volle sapere cosa andasse a fare il re da solo nella foresta. Riuscì a corrompere i servi e questi le rivelarono il segreto. Per prima cosa, ella si impossessò del gomitolo con l'astuzia, poi fece sette piccole camicine e si mise in cammino. Il gomitolo le indicò la strada e i sei bambini, vedendo arrivare qualcuno, pensarono che si trattasse del loro babbo e pieni di gioia gli corsero incontro. Allora ella gettò una camicina su ciascuno, e non appena questa sfiorò il corpo, essi si trasformarono in cigni e se ne volarono via per la foresta. La regina se ne andò a casa convinta di essersi liberata dei figliastri; ma la bambina non le era corsa incontro con i fratelli, e la matrigna non sapeva della sua esistenza. Il giorno seguente venne il re ma non trovò nessuno all'infuori della bambina che gli raccontò di aver visto, dalla sua finestra, volar via i suoi cari fratelli trasformati in cigni; e gli mostrò le piume che avevano lasciato cadere nel cortile e che ella aveva raccolto. Il re ne fu molto afflitto, ma non pensò che fosse stata la regina a compiere il maleficio e, temendo che gli rapissero anche la bambina, voleva portarla con s‚. Ma ella aveva paura della matrigna e pregò il padre di lasciarle trascorrere una notte nel castello del bosco. Quando si fece buio, la fanciulla fuggì addentrandosi nel bosco. Camminò tutta la notte e anche il giorno dopo senza mai fermarsi, finché‚ non pot‚ più proseguire, vinta dalla stanchezza Allora vide una capanna, salì e trovò una stanza con sei lettini e, non osando coricarsi in nessuno di essi, vi si cacciò sotto, sdraiandosi sul pavimento per passarvi la notte. Al calar del sole udì un frullar d'ali e vide sei cigni entrare volando dalla finestra. Essi si posarono a terra e si soffiarono addosso l'un l'altro, fino a farsi cadere tutte le piume di dosso; e la pelle di cigno si tolse come una camicia. La fanciulla li osservò e vide che erano i suoi fratelli; allora, piena di gioia, sbucò fuori dal letto. Anch'essi si allietarono nello scorgere la loro sorellina, ma, ben presto, si fecero tristi e dissero: -Qui non puoi rimanere, questo è un covo di briganti, se tornano a casa e ti trovano, ti uccideranno-. -Voi non potete proteggermi?- domandò la sorellina. -No- risposero -soltanto per un quarto d'ora ogni sera possiamo deporre la nostra pelle di cigno e riprendere le sembianze umane; ma poi ci trasformiamo nuovamente.- -E io non posso liberarvi in qualche modo?- chiese la sorellina. -Ah no- risposero -sarebbe troppo difficile: per sei anni non puoi ridere n‚ parlare e nel frattempo devi cucire per noi sei camicine di astri. Se pronunci una sola parola, tutto è perduto.- Detto questo, il quarto d'ora era trascorso e i fratelli tornarono a trasformarsi in cigni. Ma la fanciulla disse fra s‚: -Voglio liberare i miei fratelli ad ogni costo, dovesse costarmi la vita-. La mattina dopo andò a raccogliere astri, andò a sedersi su di un albero alto e si mise a cucire. Non poteva parlare con nessuno n‚ aveva voglia di ridere: sedeva e non faceva altro che lavorare. Era già passato molto tempo, quando il re del paese andò a caccia nel bosco e i suoi cacciatori giunsero all'albero sul quale la ragazza sedeva e cuciva. Essi le gridarono: -Chi sei? Vieni giù!-. Ma ella non rispose e si limitò a scuotere il capo. Essi ricominciarono a chiamarla e la fanciulla gettò loro la sua catenina d'oro pensando di accontentarli. Ma siccome quelli non la lasciavano in pace, gettò loro la cintura, e visto che neanche questo servì, le giarrettiere, e infine tutto ciò che aveva indosso e di cui poteva privarsi, sicché‚ alla fine rimase in camicia. Ma i cacciatori non erano soddisfatti, salirono sull'albero, presero la fanciulla e la portarono al re. Il re le chiese: -Chi sei? Di dove vieni?- e glielo chiese in tutte le lingue che sapeva, ma ella non rispose e rimase muta come un pesce. Ella era tanto bella, che egli non aveva mai visto nessuna donna di pari avvenenza e si innamorò ardentemente. Così l'avvolse nel suo mantello, la mise sul suo cavallo e la portò al castello. Là le fece indossare ricche vesti, sicché‚ ella pareva sfolgorare nella sua bellezza come la luce del giorno, ma non si riuscì a farla parlare. A tavola il re la fece sedere al suo fianco e fu così colpito dalla modestia e dalla sua grazia che disse: -Questa sarà la mia sposa, e nessun'altra al mondo!-. E, dopo qualche giorno, si celebrarono le nozze. Ma il re aveva una madre cattiva, che non era contenta di quel matrimonio e parlava male della giovane regina. -Chissà da dove viene quella ragazzaccia che non sa parlare!- diceva. -Non è degna di un re!- Dopo un anno, quando la regina diede alla luce il suo primogenito, la vecchia glielo portò via e le spalmò la bocca di sangue. Poi andò dal re e la accusò di essere un'orchessa. Ma il re non volle crederle, tanto grande era il suo amore, e non permise che le torcessero un capello. Intanto la regina continuava a cucire le sue camicie senza curarsi d'altro. La seconda volta partorì un altro bel maschietto, e la perfida suocera usò lo stesso artificio; ma il re non pot‚ risolversi a prestar fede alle sue parole e disse: -E' muta e non può difendersi, sennò manifesterebbe la sua innocenza-. Ma quando la vecchia rapì il neonato per la terza volta e accusò la regina che non disse una parola a propria discolpa, il re fu costretto a consegnarla al tribunale che la condannò a morire bruciata viva. Venuto il giorno dell'esecuzione, ecco trascorso anche l'ultimo giorno dei sei anni durante i quali ella non aveva potuto n‚ ridere n‚ parlare per poter liberare i suoi cari fratelli dal potere dell'incantesimo. Le sei camicie erano pronte, soltanto all'ultima mancava ancora la manica sinistra. Quando la condussero al rogo, le prese con s‚ e, mentre stavano per appiccare il fuoco, alzò gli occhi e vide sei cigni giungere a volo per l'aria. Allora il cuore le balzò in petto dalla gioia e disse fra s‚: -Ah, Dio, finalmente questo tempo così duro volge alla fine!-. Con un frullar d'ali, i cigni si posarono accanto a lei, sicché‚ ella pot‚ gettare loro addosso le camicie: come ne furono sfiorati, le pelli di cigno caddero ed essi le stettero innanzi sani e salvi; solo il più giovane al posto del braccio sinistro aveva un'ala di cigno attaccata alla schiena. S'abbracciarono e si baciarono, poi la regina andò dal re che stava a guardare attonito. -Carissimo sposo- disse -finalmente mi è concesso di parlare e posso dirti di essere stata accusata ingiustamente.- E gli raccontò come la vecchia l'avesse calunniata in modo esecrabile e tenesse nascosti i suoi tre bambini. Allora furono mandati a prendere con grande gioia del re, mentre, per castigo, la cattiva suocera fu legata al rogo e ridotta in cenere. Il re, la regina e i sei fratelli vissero a lungo felici e contenti.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.