The golden bird


Az aranymadár

In times gone by there was a king who had at the back of his castle a beautiful pleasure-garden, in which stood a tree that bore golden apples. As the apples ripened they were counted, but one morning one was missing. Then the king was angry, and he ordered that watch should be kept about the tree every night.

Now the king had three sons, and he sent the eldest to spend the whole night in the garden; so he watched till midnight, and then he could keep off sleep no longer, and in the morning another apple was missing. The second son had to watch the following night; but it fared no better, for when twelve o'clock had struck he went to sleep, and in the morning another apple was missing. Now came the turn of the third son to watch, and he was ready to do so; but the king had less trust in him, and believed he would acquit himself still worse than his brothers, but in the end he consented to let him try. So the young man lay down under the tree to watch, and resolved that sleep should not be master.

When it struck twelve something came rushing through the air, and he saw in the moonlight a bird flying towards him, whose feathers glittered like gold. The bird perched upon the tree, and had already pecked off an apple, when the young man let fly an arrow at it. The bird flew away, but the arrow had struck its plumage, and one of its golden feathers fell to the ground: the young man picked it up, and taking it next morning to the king, told him what had happened in the night. The king called his council together, and all declared that such a feather was worth more than the whole kingdom. "Since the feather is so valuable," said the king, "one is not enough for me; I must and will have the whole bird."

So the eldest son set off, and relying on his own cleverness he thought he should soon find the golden bird. When he had gone some distance he saw a fox sitting at the edge of a wood, and he pointed his gun at him. The fox cried out, "Do not shoot me, and I will give you good counsel. You are on your way to find the golden bird, and this evening you will come to a village, in which two taverns stand facing each other. One will be brightly lighted up, and there will be plenty of merriment going on inside; do not mind about that, but go into the other one, although it will look to you very uninviting.''

"How can a silly beast give one any rational advice?" thought the king's son and let fly at the fox, but missed him, and he stretched out his tail and ran quick into the wood. Then the young man went on his way, and towards evening he came to the village, and there stood the two taverns; in one singing and dancing was going on, the other looked quite dull and wretched.

"I should be a fool," said he, "to go into that dismal place, while there is anything so good close by." So he went into the merry inn, and there lived in clover, quite forgetting the bird and his father, and all good counsel.

As time went on, and the eldest son never came home, the second son set out to seek the golden bird. He met with the fox, just as the eldest did, and received good advice from him without attending to it. And when he came to the two taverns, his brother was standing and calling to him at the window of one of them, out of which came sounds of merriment; so he could not resist, but went in and revelled to his heart's content.

And then, as time went on, the youngest son wished to go forth, and to try his luck, but his father would not consent.

"It would be useless," said he; "he is much less likely to find the bird than his brothers, and if any misfortune were to happen to him he would not know how to help himself; his wits are none of the best." But at last, as there was no peace to be had, he let him go.

By the side of the wood sat the fox, begged him to spare his life, and gave him good counsel. The young man was kind, and said, "Be easy, little fox, I will do you no harm."

"You shall not repent of it," answered the fox, "and that you may get there all the sooner, get up and sit on my tail." And no sooner had he done so than the fox began to run, and off they went over stock and stone, so that the wind whistled in their hair. When they reached the village the young man got down, and, following the fox's advice, went into the mean-looking tavern, without hesitating, and there he passed a quiet night.

The next morning, when he went out into the field, the fox, who was sitting there already, said, "I will tell you further what you have to do. Go straight on until you come to a castle, before which a great band of soldiers lie, but do not trouble yourself about them, for they will be all asleep and snoring; pass through them and forward into the castle, and go through all the rooms, until you come to one where there is a golden bird hanging in a wooden cage. Near at hand will stand empty a golden cage of state, but you must beware of taking the bird out of his ugly cage and putting him into the fine one; if you do so you will come to harm." After he had finished saying this the fox stretched out his tail again, and the king's son sat him down upon it; then away they went over stock and stone, so that the wind whistled through their hair.

And when the king's son reached the castle he found everything as the fox had said: and he at last entered the room where the golden bird was hanging in a wooden cage, while a golden one was standing by; the three golden apples too were in the room. Then, thinking it foolish to let the beautiful bird stay in that mean and ugly cage, he opened the door of it, took hold of it, and put it in the golden one. In the same moment the bird uttered a piercing cry. The soldiers awaked, rushed in, seized the king's son and put him in prison.

The next morning he was brought before a judge, and, as he confessed everything, condemned to death. But the king said he would spare his life on one condition, that he should bring him the golden horse whose paces were swifter than the wind, and that then he should also receive the golden bird as a reward.

So the king's son set off to find the golden horse, but he sighed, and was very sad, for how should it be accomplished? And then he saw his old friend the fox sitting by the roadside.
"Now, you see," said the fox, "ail this has happened, because you would not listen to me. But be of good courage, I will bring you through, and will tell you how you are to get the golden horse. You must go straight on until you come to a castle, where the horse stands in his stable; before the stable-door the grooms will be lying, but they will all be asleep and snoring; and you can go and quietly lead out the horse. But one thing you must mind - take care to put upon him the plain saddle of wood and leather, and not the golden one, which will hang close by; otherwise it will go badly with you."

Then the fox stretched out his tail, and the king's son seated himself upon it, and away they went over stock and stone until the wind whistled through their hair. And everything happened just as the fox had said, and he came to the stall where the golden horse was: and as he was about to put on him the plain saddle, he thought to himself, "Such a beautiful animal would be disgraced were I not to put on him the good saddle, which becomes him so well." However, no sooner did the horse feel the golden saddle touch him than he began to neigh. And the grooms all awoke, seized the king's son and threw him into prison. The next morning he was delivered up to justice and condemned to death, but the king promised him his life, and also to bestow upon him the golden horse, if he could convey thither the beautiful princess of the golden castle.

With a heavy heart the king's son set out, but by great good luck he soon met with the faithful fox. "I ought now to leave you to your own ill-luck," said the fox, "but I am sorry for you, and will once more help you in your need. Your way lies straight up to the golden castle: you will arrive there in the evening, and at night, when all is quiet, the beautiful princess goes to the bath. And as she is entering the bathing-house, go up to her and give her a kiss, then she will follow you, and you can lead her away; but do not suffer her first to go and take leave of her parents, or it will go ill with you." Then the fox stretched out his tail; the king's son seated himself upon it, and away they went over stock and stone, so that the wind whistled through their hair.

And when he came to the golden castle, all was as the fox had said. He waited until midnight, when all lay in deep sleep, and then as the beautiful princess went to the bathing-house he went up to her and gave her a kiss, and she willingly promised to go with him, but she begged him earnestly, and with tears, that he would let her first go and take leave of her parents. At first he denied her prayer, but as she wept so much the more, and fell at his feet, he gave in at last.

And no sooner had the princess reached her father's bedside than he, and all who were in the castle, waked up, and the young man was seized and thrown into prison. The next morning the king said to him, "Thy life is forfeit, but thou shalt find grace if thou canst level that mountain that lies before my windows, and over which I am not able to see: and if this is done within eight days thou shalt have my daughter for a reward." So the king's son set to work, and dug and shovelled away without ceasing, but when, on the seventh day, he saw how little he had accomplished, and that all his work was as nothing, be fell into great sadness, and gave up all hope.

But on the evening of the seventh day the fox appeared, and said, "You do not deserve that I should help you, but go now and lie down to sleep, and I will do the work for you." The next morning when he awoke, and looked out of the window, the mountain had disappeared. The young man hastened full of joy to the king, and told him that his behest was fulfilled, and, whether the king liked it or not, he had to keep to his word, and let his daughter go. So they both went away together, and it was not long before the faithful fox came up to them.

"Well, you have got the best first," said he; "but you must know the golden, horse belongs to the princess of the golden castle." - "But how shall I get it?" asked the young man. "I am going to tell you," answered the fox. "First, go to the king who sent you to the golden castle, and take to him the beautiful princess. There will then be very great rejoicing; he will willingly give you the golden horse, and they will lead him out to you; then mount him without delay, and stretch out your hand to each of them to take leave, and last of all to the princess, and when you have her by the hand swing her up on the horse behind you, and off you go! nobody will be able to overtake you, for that horse goes swifter than the wind."

And so it was all happily done, and the king's son carried off the beautiful princess on the golden horse. The fox did not stay behind, and he said to the young man, "Now, I will help you to get the golden bird. When you draw near the castle where the bird is, let the lady alight, and I will take her under my care; then you must ride the golden horse into the castle-yard, and there will be great rejoicing to see it, and they will bring out to you the golden bird; as soon as you have the cage in your hand, you must start off back to us, and then you shall carry the lady away." The plan was successfully carried out; and when the young man returned with the treasure, the fox said, "Now, what will you give me for my reward?" - "What would you like?" asked the young man. "When we are passing through the wood, I desire that you should slay me, and cut my head and feet off."

"That were a strange sign of gratitude," said the king's son, "and I could not possibly do such a thing." Then said the fox, "If you will not do it, I must leave you; but before I go let me give you some good advice. Beware of two things: buy no gallows-meat, and sit at no brook-side." With that the fox ran off into the wood.

The young man thought to himself, "That is a wonderful animal, with most singular ideas. How should any one buy gallows-meat? and I am sure I have no particular fancy for sitting by a brook-side." So he rode on with the beautiful princess, and their way led them through the village where his two brothers had stayed. There they heard great outcry and noise, and when he asked what it was all about, they told him that two people were going to be hanged. And when he drew near he saw that it was his two brothers, who had done all sorts of evil tricks, and had wasted all their goods. He asked if there were no means of setting them free.

"Oh yes! if you will buy them off," answered the people; "but why should you spend your money in redeeming such worthless men?" But he persisted in doing so; and when they were let go they all went on their journey together.

After a while they came to the wood where the fox had met them first, and there it seemed so cool and sheltered from the sun's burning rays that the two brothers said, "Let us rest here for a little by the brook, and eat and drink to refresh ourselves." The young man consented, quite forgetting the fox's warning, and he seated himself by the brook-side, suspecting no evil. But the two brothers thrust him backwards into the brook, seized the princess, the horse, and the bird, and went home to their father.

"Is not this the golden bird that we bring?" said they; "and we have also the golden horse, and the princess of the golden castle." Then there was great rejoicing in the royal castle, but the horse did not, feed, the bird did not chirp, and the princess sat still and wept.

The youngest brother, however, had not perished. The brook was, by good fortune, dry, and he fell on soft moss without receiving any hurt, but he could not get up again. But in his need the faithful fox was not lacking; he came up running, and reproached him for having forgotten his advice.

"But I cannot forsake you all the same," said he; "I will help you back again into daylight." So he told the young man to grasp his tail, and hold on to it fast, and so he drew him up again. "Still you are not quite out of all danger," said the fox; "your brothers, not being certain of your death, have surrounded the wood with sentinels, who are to put you to death if you let yourself be seen." A poor beggar-man was sitting by the path, and the young man changed clothes with him, and went clad in that wise into the king's courtyard. Nobody knew him, but the bird began to chirp, and the horse began to feed, and the beautiful princess ceased weeping.

"What does this mean?" said the king, astonished. The princess answered, "I cannot tell, except that I was sad, and now I am joyful; it is to me as if my rightful bridegroom had returned." Then she told him all that happened, although the two brothers had threatened to put her to death if she let out anything.

The king then ordered every person who was in the castle to be brought before him, and with the rest came the young man like a beggar in his wretched garments; but the princess knew him, and greeted him well, falling on his neck and kissing him. The wicked brothers were seized and put to death, and the youngest brother was married to the princess, and succeeded to the inheritance of his father.

But what became of the poor fox? Long afterwards the king's son was going through the wood, and the fox met him and said, "Now, you have everything that you can wish for, but my misfortunes never come to an end, and it lies in your power to free me from them." And once more he prayed the king's son earnestly to slay him, and cut off his head and feet. So, at last, he consented, and no sooner was it done than the fox was changed into a man, and was no other than the brother of the beautiful princess; and thus he was set free from a spell that had bound him for a long, long time. And now, indeed, there lacked nothing to their happiness as long as they lived.
Élt valaha régen egy király. Gyönyörűséges kert volt a kastélya körül, s a kertben állt egy almafa, amely csupa aranyalmát termett. Mikor eljött az érés ideje, este megszámlálták rajta a gyümölcsöt, de másnap reggelre egy hiányzott belőle. Jelentették a dolgot a királynak, az meg parancsba adta, hogy minden éjjel őrséget kell állni az almafa alatt.
Három fia volt a királynak. Ahogy leszállt az este, kiküldte a legnagyobbat a kertbe. Hanem éjféltájban a fiún erőt vett az álom, és reggelre megint hiányzott egy aranyalma. Másnap éjszakára a középső fiú volt a soros a virrasztásban, de ő se járt különben: mikor az óra tizenkettőt ütött, elnyomta az álom, s reggelre megint kevesebb lett egy almával. Harmadnap a legkisebbik fiúra került a sor. Az vállalta is az őrködést, de az apja nem nagyon bízott benne; úgy gondolta, ennek sem fog jobban sikerülni, mint a két bátyjának. A fiú azonban addig erősködött, míg a király ki nem jelentette:
- Hát nem bánom, próbáld meg, ha olyan nagyon akarod!
A fiú a fa alá telepedett, jól kinyitotta a szemét, és nem engedett az álomnak. Ahogy a toronyóra tizenkettőt vert, surrogást hallott a levegőben. Fölnézett: hát egy madár ereszkedett le a fára, arany tollazata csillogott-villogott a holdfényben. Ahogy leszállt, s éppen le akart csippenteni a csőrével egy almát, a fiú kapta a nyilát, és rálőtt. A nyílvessző meghorzsolta; a madár fölröppent s elszállt, de egy aranytolla lehullott. A fiú fölvette a tollat, bevitte reggel az apjának, s elmondta neki, mi történt az éjjel. A király összehívta a nagytanácsot, s ott aztán valaki nagy bölcsen megállapította, hogy egy ilyen toll többet ér, mint az egész birodalom.
- No, ha ilyen sokat ér - mondta a király -, nem is elégszem meg ennyivel, hanem az egész madarat akarom.
A király legidősebb fia útnak indult, hogy megkeresse az aranymadarat. Nem kérdezett senkitől semmit, nem hagyatkozott, csak a tulajdon eszére. Ment egy darabig, meglátott egy erdőszélen egy rókát; lekapta a flintáját, és célba vette.
Azt mondja a róka:
- Ne lőj rám, egy jó tanáccsal szolgálok érte! Te az aranymadarat keresed, és ma este egy faluba fogsz érni. Ott két fogadó van egymással szemben. Az egyik fényesen kivilágítva, s benne nagy vigalom, dínomdánom, de te ne abba térj be, hanem a másikba, akármilyen szánalmas is a külseje.
"Már hogyan adhatna értelmes tanácsot egy ilyen buta állat" - gondolta a legény; meghúzta a ravaszt, de nem talált.
A róka meg a lába közé kapta a farkát, és eliramodott az erdőbe.
A fiú folytatta útját, és estére valóban beért a faluba, ahol a két fogadó állt egymással átellenben. Az egyikben szólt a zene, hejehuja, s dobogott a tánc; a másik nyomorúságosan, semmit érőn rúgott ki az országútra. "Ugyancsak bolond volnék, ha ebbe az ütött-kopott fogadóba szállnék, nem pedig a szebbikbe" - gondolta a legény. Be is tért, ki se jött belőle többet, ott élte világát, és megfeledkezett aranymadárról, szülői házról, minden tisztességről.
Telt-múlt az idő, s otthon csak hiába várták a legidősebb testvért, hírt sem hallottak felőle. Akkor aztán fölcihelődött a középső fiú, hogy majd ő megkeresi az aranymadarat.
Minden szakasztott úgy történt vele, mint a bátyjával: találkozott a rókával, de ügyet se vetett a jó tanácsára; odaért a két fogadóhoz, az egyik sötét volt, a másikból harsogott a lárma, s ennek a fényesnek az ablakában ott állt a testvérbátyja, és hívogatta, csalogatta befelé. A fiúnak sem kellett kétszer mondani: nosza, betért, s élte vígan a világát.
Hogy megint telt-múlt az idő, és a középső testvér se vissza nem jött, se hírt nem hallottak róla, egy szép napon a legkisebbik fiú azt mondta az apjának:
- Édesapám, rajtam a sor, hadd tegyek most én próbát! De a király nem akarta elengedni.
"Minek is menne? - gondolta. - Hogyan találná meg az aranymadarat, ha a két bátyja sem találta? Meg aztán baj is érheti az úton, és nem tud magán segíteni, nincs ennek elég sütnivalója ahhoz."
De a fiú addig kérlelte, míg végül rá nem hagyta a dolgot.
Az erdőszélen megint ott ült a róka, s az életét kérte egy jó tanács fejében. A fiú megszánta.
- Ne félj, róka koma, nem bántalak!
- Nem is fogod megbánni - felelte a róka -, csak ügyelj mindig a szavamra. Most pedig ülj a farkamra, hogy gyorsabban haladjunk.
A fiú felült, a róka meg futásnak eredt; olyan sebesen rohantak árkon-bokron át, hogy a fiúnak csak úgy fütyült a szél a füle mellett.
Ahogy a faluba értek, leszállt a rókáról, megfogadta a tanácsot, s ment egyenest az ütött-kopott fogadóba; ott meghált. Másnap reggel folytatta útját. Alig ért ki a faluból, a mező szélén már várta a róka.
- Eljöttem, hogy kioktassalak, mit hogyan kell csinálnod - mondta. - Menj mindig egyenesen előre, amíg egy kastélyhoz nem érsz. Egész sereg katona őrzi; de te ne törődjél vele: aludni, horkolni fog az egész tábor. Vágj nyugodtan keresztül rajta, menj be a kastélyba, s nézd végig a szobákat; a legeslegutolsóban megtalálod az aranymadarat, közönséges fakalitkában. Dísznek mellette áll egy aranykalitka is, de vigyázz, nehogy a hitvány kalitkából kivedd a madarat, és áttedd az aranyosba, mert megadhatod az árát!
Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi meg ráült, s rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Odaértek a kastélyhoz. Minden úgy volt, ahogy a róka előre megmondta. A királyfi végigment a szobákon, a legeslegutolsóban bent ült az aranymadár a hitvány fakalitkában, amellett meg ott csillogott a fényes aranykalitka; a három aranyalma pedig szanaszét hevert a szobában. A fiú azt gondolta, mégiscsak nevetséges volna, ha ezt a szép madarat ilyen ócska, nyomorúságos kalitkában hagyná; kinyitotta hát az ajtócskát, megfogta a madarat, és áttette az aranykalitkába. Abban a pillanatban éleset sikoltott a madár; a katonák fölébredtek, berohantak, és elfogták a fiút. Másnap reggel törvény elé állították, és mert semmit nem tagadott, mindent beismert, halálra ítélték. De a király kijelentette: egy feltétellel megkegyelmez neki, meghagyja az életét, és még az aranymadarat is odaadja ráadásnak, ha elhozza az aranylovat, mely még a szélnél is sebesebben jár.
A királyfi nagy búsan útnak indult. Váltig tűnődött, váltig sóhajtozott, hogy ugyan hol találhatja meg azt a híres aranylovat. Egyszer csak mit lát? Ott ült előtte az úton a róka.
- Látod, hogyan jártál, mert nem hallgattál rám! - mondta neki. - De ne csüggedj el, majd én pártodat fogom; megmondom, miképpen juthatsz el az aranylóhoz. Menj egyenesen, míg egy kastélyhoz nem érsz; ott áll a ló az istállóban. Az istálló előtt egy sereg lovászfiú hever, hanem az mind mélyen alszik és horkol, bátran kivezetheted az aranylovat. Egyre azonban vigyázz: ha fölnyergeled, az ócska szerszámot tedd rá, ne a mellette függő aranyosat, különben megjárod.
Azzal a róka kinyújtatta a farkát, a királyfi ráült, és rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Minden úgy volt, ahogyan a róka előre megmondta; a királyfi bement az istállóba, s ott találta az aranylovat. Fogta a kopott fanyerget, rá akarta tenni, aztán meggondolta magát. "Csak nem szégyenítem meg ezt a szép állatot ezzel az ócskasággal! Jó szerszám való erre."
De amint fölvetette hátára az arany nyerget, a ló azonnyomban hevesen nyihogni kezdett. A lovászok fölébredtek, megragadták; és fogságba hurcolták a királyfit.
Másnap reggel a bíróság halálra ítélte, de a király kijelentette: megválthatja az életét, s ráadásul még az aranylovat is megkaphatja, ha elhozza neki az aranykastélyból a világszép királylányt.
A fiú nehéz szívvel indult útnak. Alig ment egy keveset, máris várta a róka.
- Megfogadtam, hogy leveszem rólad a kezemet - mondta -, de megesett a szívem a sorsodon; még ez egyszer segítek rajtad. Ez az út egyenest az aranykastélyhoz vezet. Estére fogsz odaérni. Éjszaka, ha minden elcsendesedett, lemegy a királylány a fürdőházba, fürdeni. Mikor be akar lépni, elébe ugrasz és megcsókolod. Akkor aztán viheted, ahová akarod: mindenüvé veled megy. Hanem egyre vigyázz: meg ne engedd. hagy előbb elbúcsúzzon a szüleitől, különben megjárod.
Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi ráült, s rohantak árkon-bokron át, csak úgy fütyült a szél a fülük mellett.
Megérkeztek az aranykastélyhoz. Minden úgy történt, ahogyan a róka előre megmondta. Megjött lassan az éjfél, körös-körül minden mély álomba merült, a szép királylány pedig lesétált a fürdőházba.
Akkor a királyfi előugrott a bokrok mögül, és megcsókolta.
- Tudom, veled kell mennem - mondta a királylány -, nem is ellenkezem, indulhatunk, amikor akarod. Csak egyet kérek tőled, engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek a szüleimtől.
A fiú eleinte hallani sem akart róla, de a királylány sírva-ríva könyörgött, még a lába elé is letérdelt; így hát a végén mégis engedett neki.
A királylány fölszaladt a palotába, odament az apja ágyához, s abban a pillanatban fölébredt a király, föl az egész kastély. A fiút elfogták, és tömlöcbe vetették.
Másnap reggel ítélőszék elé vezették, és kimondták rá a halált.
- Neked immár véged - mondta a király -, elnyered a vakmerőséged jutalmát. Hanem egy módon mégis megtarthatod az életedet. Van itt az ablakom előtt egy hegy, amely nagyon zavarja a kilátást. Ha azt egy hét alatt elhordod, kegyelmet kapsz, és ráadásul a lányomat is neked adom.
A királyfi tüstént dologhoz látott. Ásott, lapátolt látástól vakulásig; de mikor az utolsó előtti napon is csak akkora volt a hegy, mint annak előtte, búnak adta a fejét, és letett minden reményről. Az utolsó estén azonban egyszerre csak megjelent előtte a róka.
- Nem érdemled meg, hogy törődjem veled, de csak eredj, feküdj le, és aludd ki magad, a többit bízd rám.
A királyfi másnap reggel, ahogy fölébredt, tüstént kinézett az ablakon: nyomát se látta a hegynek. Örvendezve szaladt a királyhoz, és jelentette, hogy teljesítette a föltételt. A király mit tehetett mást? Szavának állt, s neki adta a lányát.
Útra keltek hát kettesben, mentek, mendegéltek; egyszer csak elébük toppant a hűséges róka.
- A javát megkaptad - mondta -, de az aranykastélybeli királylányhoz aranyló is tartozik ám!
- Hát azt hogyan szerezhetném meg? - kérdezte a királyfi.
- Azt is megmondom, figyelj a szavamra - felelte a róka. - Először vidd el szépen a királylányt a királyhoz, aki az aranykastélyba küldött. Nagy öröm lesz, szívesen odaadják neked az aranylovat, ki is vezetik eléd. Te csak ülj föl rá, búcsúzóul sorra kezelj végig mindenkivel. Mikor a királylányra kerül a sor, jól fogd meg a kezét, kapd föl a nyeregbe, azzal illa berek! - vágtass el, senki nem ér a nyomodba, mert az aranyló még a szélnél is gyorsabb.
Így is történt minden. Mikor aztán a királyfi javában vágtatott az aranylovon a királylánnyal, egy berek szélén egyszer csak feltűnt a róka, és intett nekik, hogy álljanak meg egy szóra.
Most hozzásegítelek az aranymadárhoz is - mondta. - Ha közelébe érsz a kastélynak, ahol a madár lakik, tedd le a lányt, majd én gondját viselem. Te rúgtass be az aranylovon a kastély udvarára; nagy öröm Lesz, szívesen odaadják, ki is hozzák neked az aranymadarat. Ahogy kezedbe kaptad a kalitkát, vágtass vissza hozzánk, s vedd föl megint a királylányt.
Ez is megtörtént. Mikor aztán a királyfi haza akart térni a kincseivel, elé állt a róka, és azt kérdezte:
- Hát nekem mi lesz a fizetségem, amiért megsegítettelek?
- Mit kívánsz? - kérdezte a királyfi.
- Ha odaérünk az erdőszélre, lőj agyon, és vágd le a fejemet meg a lábamat.
- Szép hála volna! - mondta a királyfi. - Ezt én nem tehetem meg.
- Hát ha nem akarod, el kell hagynom téged - mondta a róka -, de mielőtt elválunk, adok még egy jó tanácsot. Két dologra ügyelj: akasztófáról sose végy húst, kútkávára sose ülj.
Azzal eltűnt az erdőben.
"Furcsa egy állat! - gondolta a fiú. - Mi nem jut eszébe! Ki venne húst akasztófáról? S arra se támadt még soha kedvem, hogy a kút kávájára üljek."
Továbblovagolt a világszép királylánnyal. Útjuk azon a falun vitt át, ahol a két testvére élte világát.
Nagy lárma, zsibongás fogadta a királyfit, s mikor tudakozódni kezdett felőle, mi az oka a sokadalomnak, azt felelték:
- Két gonosztevőt visznek akasztani.
A királyfi közelebb ügetett a vesztőhelyhez. Két halálra ítélt állt az akasztófa alatt; a hóhérok éppen készültek a nyakukba akasztani a kötelet. A királyfi megismerte bennük a két bátyját. Míg ő odajárt, mind egy fillérig elverték a vagyonukat, aztán mindenféle gonoszságot műveltek, s most azért kellett volna lakolniuk.
A királyfi jó testvér volt, megesett a szíve a sorsukon, odaléptetett aranylován a bírói emelvényhez, és megkérdezte:
- Nem lehetne megszabadítani ezeket a rabokat?
- Lehetni éppen lehet - felelték -, ha valaki kiváltja őket. De ugyan ki pazarolná ilyen gazfickókra a pénzét?
A királyfi azonban letette értük a váltságdíjat.
- Nem érdemlik meg a szabadulást - mondta a bíró -, de hát ez a re dolgod, vidd őket, amerre akarod; csak már ne is lássuk a környékünkön a mihasznákat!
Így hát együtt mentek tovább, a három testvér meg a királylány. Csakhamar beértek abba az erdőbe, ahol először találkoztak a rókával. Keményen tűzött a nap, de a lombok alatt kellemes hűvös volt. Azt mondta a legidősebb testvér:
- Telepedjünk le itt a kútnál, együnk-igyunk, pihenjünk!
A királyfi beleegyezett, s ahogy beszélgetni kezdtek, oda se gondolt, csak leült a kút kávájára, mert nem gyanított semmi rosszat. Akkor a két bátyja hátulról belelökte a kútba.
Fogták a királylányt, a lovat meg a madarat, és hazamentek az apjukhoz.
- Nemcsak az aranymadarat hozzuk ám! - dicsekedtek. - Megszereztük az aranylovat meg az aranykastélybeli királylányt is!
Volt is nagy öröm a háznál! Hanem az aranyló nem akart enni, az aranymadár nem akart fütyülni, a királylány meg csak ült, ült és sírdogált.
A legkisebbik testvérnek azonban nem történt semmi baja. A kút kiszáradt; ahogy belökték, puha mohára esett, s minden tagja ép maradt, de kimászni sehogyan sem tudott. Ám a hűséges róka most sem hagyta cserben. Beugrott hozzá a kútba, megszidta, amiért nem fogadta meg a tanácsát, s azt mondta:
- Mégse hagyhatlak itt; várj csak, kisegítlek a napvilágra.
Meghagyta neki, hogy jól kapaszkodjék a farkába, s így aztán kihúzta.
- Hanem ezzel még nincs vége a veszedelemnek - mondta. - A bátyáid nem voltak biztosak a halálodban, hát mindenfelé őrszemeket állítottak az erdőbe, és meghagyták nekik, öljenek meg, ha meglátnak.
Éppen egy szegény ember üldögélt a közelükben az árokparton. A királyfi ruhát cserélt vele, és így szerencsésen bejutott az édesapja udvarába. Nem ismerte meg senki; de az aranymadár elkezdett fütyülni, az aranyló elkezdett enni, a világszép királylány pedig fölhagyott a sírással.
- Hát ezt meg mire véljem? - kérdezte a király.
- Nem tudom - felelte a királylány -, de eddig olyan szomorú voltam. most meg olyan vidám vagyok. Mintha megjött volna az igazi vőlegényem.
És rendre elmondta a királynak, mi minden történt az úton, pedig a két idősebb testvér megfenyegette, hogy halálnak halálával hal meg, ha csak egy árva szót is elárul.
Akkor a király összehivatta a kastély apraját-nagyját. Megjelent a legkisebb királyfi is, rongyos útszéli koldus képében. A királylány nyomban megismerte, és a nyakába borult. A két elvetemült testvért ott helyben elfogták és kivégezték, a legkisebbik királyfi pedig feleségül vette a világszép királylányt, és ő lett az öreg király egyetlen örököse.
Hát szegény rókával mi lett?
Telt-múlt az idő; egyszer a királyfi megint kiment az erdőbe vadászni. A sűrűben váratlanul elébe ugrott a róka.
- Neked mindened megvan, amit csak kívánhatsz - mondta -, de az én balsorsom csak nem akar véget érni, pedig kiválthatnál belőle!
És megint kérve kérte, lője agyon, s vágja le a fejét meg a lábát. A királyfi végre ráállt a dologra. Amint megtette, a róka nyomban emberré változott, és ez az ember nem volt más, mint a világszép királylány testvére. Megszabadult a varázslattól, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Compare two languages:

Donations are welcomed & appreciated.

Thank you for your support.