MAGYAR

Három szerencsések

PORTUGUÊS

Os três irmãos afortunados


Egyszer egy öregember maga elé hívta a három fiát. - Vén vagyok már - mondta -, érzem, közeleg a halálom. Pénzem nincs, de azért nem távozom üres kézzel a világból. Egyikőtöknek hagyok egy kakast, a másik kap egy kaszát, a harmadiké meg legyen ez a macska. Haszontalan jószágoknak látszanak, de csak rajtatok áll, hogy szerencsét csináljatok velük. Keressetek olyan országot, ahol az ilyesmit nem ismerik. Meglátjátok, egykettőre boldogultok velük.

Az öreg ezután nemsokára meghalt. A testvérek illendően eltemették, aztán a legidősebb azt mondta:

- Útnak indulok, megpróbálom, mire megyek a kakasommal. Szegények vagyunk, legalább addig is kevesebb kenyér fogy a háznál, amíg odajárok. Hóna alá vette az örökségét, és nekivágott vele a világnak. De bármerre ment, mindenütt ismerték a kakast. A városokban ott ült a tornyok tetején a szélkakas, csikorgott, s ide-oda forgott a szélben; a falvakban meg úton-útfélen igazi, élő kakasok kukorékoltak.

"No, szegény jó édesapám, te aztán eltaláltad, hogyan csinálják a szerencsét!" - gondolta magában a fiú, mikor már vagy a hetedik országot rótta, de még csak ügyet sem vetettek sehol a kakasára.

Végül elért a tengerhez, nagy bújában hajóra szállt, s eljutott egy távoli szigetre.

Alighogy a partra lépett, összesereglett a város apraja-nagyja, mozdulni se lehetett a kikötőben; mutogatták egymásnak, mi van a fiú hóna alatt, s egyre azt kérdezték:

- Mi az? Mi az?

- Kakas - felelte a fiú:

- Hát az mire jó? - faggatták tovább.

A fiú látta, hogy itt még hírből sem ismerik a kakast; kiállt hát a főváros piacának a kellős közepére, és elkezdte magasztalni a jószágát.

- Ide nézzetek! Ez aztán a nemes állat! Rubinpiros koronája van, és sarkantyút hord, mint egy vitéz. Ráadásul az időjósláshoz is ért. Hárma rikkant minden éjjel, és jelenti, hány óra van; a harmadik rikkantás után fölkel a nap. Ha pedig nappal szól, bizonyosak lehettek benne, hogy idő változás lesz.

Ámult-bámult a nép, és fenn virrasztott egész éjjel, úgy leste nagy gyönyörűséggel, hogyan jelenti harsány hangon a kakas kettőkor, négykor meg hatkor az időt. Mikor aztán a harmadik kakasszó után fölkelt a nap, vége-hossza nem volt az ujjongásnak, csodálkozásnak, lelkesedésnek.

- Meg kell szereznünk ezt a csodaállatot! - mondták.

Küldöttséget szerveztek, a fiú elébe vonultak, és megkérdezték, eladná-e a kakasát, és ha igen, mennyiért.

- Annyi aranyért, amennyit egy szamár elvisz a hátán - felelte a legény.

- No, az igazán nem sok ilyen ritka kincsért! - mondták, és megadták neki, amit kért.

A két kisebbik testvérnek leesett az álla, mikor a bátyjuk beállított az udvarba arannyal megrakott szamarával.

A középső rögtön kijelentette:

- Én is útra kelek, hátha aratok valamit a kaszámmal!

Sok országot bejárt, de akármerre járt, mindenütt ismerték már a kaszát. Szegény fiúnak kezdett felkopni az álla és hervadni a reménysége. Bánatában ő is hajóra szállt, s ő is eljutott egy távoli szigetre.

A kikötőben jól megnézték, miféle furcsa holmit cipel a hátán, soha életükben nem láttak még olyat; de hagyták, hadd menjen vele, amerre akar. A fiú nekivágott a határnak. Éppen nyár eleje volt, aratásidő. Amerre csak nézett, mindenütt tiszta búza ringott, simogatta az enyhe szél a bókoló kalászokat.

"Ha másképpen nem boldogulok - gondolta a fiú -, beállok aratómunkásnak, legalább megkeresem a kenyeremet."

Mikor a búzamező végére ért, olyasmit látott, hogy elhűlt tőle. Ágyúkat vontattak a tábla szélére, tüzérek sürögtek-forogtak, parancsok harsantak, aztán egyszerre megdördültek az ágyúk, és iszonyatos zenebonával okádni kezdték a tüzes golyókat.

A fiú lesunyta a fejét, nehogy eltalálják, és egy golyó levigye a kobakját. Nézett jobbra, nézett balra, kereste az ellenséget, de mert egy árva lelket nem látott se közel, se távol a tüzéreken kívül, végül is a közelükbe óvakodott, s egy fatörzs mögül odakiáltott az egyik katonának:

- Mi az, koma, kitört a háború?

- Dehogy tört! - bosszankodott a katona az ostoba kérdésen. - Nem látod, hogy aratunk?

No, most már a fiú megértette, hogy ez itt így szokás: ha a gabona beérik, ágyúval akarják levágatni. Csak hát az ilyesmi elég bizonytalan dolog. Az egyik lövés magasabbra sikerült a kelleténél, a másik meg szár helyett a kalászt találta el, s úgy szétszórta a magot, hogy mind kárba ment. S ráadásul a nagy lárma!

"Ha itt a fél ország nem süket, hát senki!" - gondolta.

Megvárta, míg tűzszünet lett, akkor előlépett a fa mögül, megfente a kaszáját, beállt a táblába, és vágni kezdte a búzát.

Dőltek az arany rendek; a mi emberünk csak úgy vágta szépen a gabonát, s közben mosolygott a bajusza alatt, mert mire a harmadik rendet vágta, már ott tátotta a száját az egész hadsereg a tábla szélén. Messziről fényes hintókban, pompás paripákon jött a vezérkar megszemlélni, mi történik.

Megfújták a trombitákat, a fiút tisztességgel odavezették a tábornok elé, és föltették neki a kérdést, eladja-e csodálatos szerszámát, s ha igen, mennyiért.

- Egy jó lóért meg annyi aranyért, amennyit elbír - felelte a fiú. Megadták neki örömmel. Bezzeg csodálkoztak rajta otthon, amikor beállított a szerzeményével! Csak a legkisebb testvérnek fájt a szíve: lám, a két bátyja mát gazdag, egyedül őneki nincs semmije a macskáján kívül.

- Nekem nincs itt tovább maradásom - mondta -, nem eszem a más kenyerét, én is elindulok szerencsét próbálni!

A bátyjai marasztalták, kérlelték, ne menjen, maradjanak együtt, ami az egyiké, az a másiké is, megosztoznak testvériesen mindenen; de hiába, a legkisebbik fiút csak nem lehetett jobb belátásra bírni.

- Én sem a máséból akarok élni, hanem a saját szerencsémet akarom megcsinálni.

No, nem sok kilátása volt rá, az egyszer biztos! Országról országra vándorolt, de mindenütt annyi volt a macska, hogy még az útfélre is jutott belőlük. Ha városba vitt az útja, ott sétáltak a tetőkön; ha falun ment át, ott szunyókáltak a konyha küszöbén; ha meg falu és város közt a szabad határban járt, nem ott látta őket egerészni a tarlókon?

Végül úgy elbúsult, hogy már látni sem akarta ezt a világot, legszívesebben kivándorolt volna belőle a macskájával. Utoljára is leült egy nagy kőre a tengerparton, gondolta, beleveti a macskáját a hullámokba, aztán magát is elemészti bennük. Hanem aztán mégis jobbat eszelt ki: hajóra szállt, addig utazott a tengeren, ameddig a hajó vitte.

Mikor kikötöttek, nekiindult a városnak, hátha talál valami munkát, amiből megélhet maga is meg a macskája is. Ide is, oda is bekopogtatott a boldogtalan, de mindenütt elutasították.

- Fölfogadni valakit? Ugyan, hogy képzeled! Örülünk, ha nekünk magunknak marad egy falatka kenyér!

Mikor már vagy a hatodik helyen hallotta ugyanezt, s mindenütt csak kedvetlen, savanyú arcokat látott, mintha az egész országot ecetbe mártották volna, nem állta meg tovább, megkérdezte:

- De hát mi bajotok van tulajdonképpen? Látom a nagy hombárokról, hogy bőven teremhet gabonátok, az utcáitok tele vannak üzletekkel, a házaitok szépek, tágasak; csupa vidámságnak kellene lennie, mégis olyan itt minden, mint egy temetésen. Mi bánt hát?

- Az egerek! - jajdultak fel. - Tönkretesznek az egerek: megeszik a gabonánkat, megrágják a bútorunkat, aláfúrják a házainkat, még a végén odáig merészkednek, hogy minket is megölnek. Nincs segítség, megemészt mindnyájunkat az egérveszedelem!

- Hát a királyotok miért nem intézkedik? - kérdezte a fiú, s rákoppintott a macska orrára, mert a cirmos már igen nyugtalankodott az egérszag miatt.

- A királyunk! - legyintettek búsan. - Szegény királyunk egészen odavan, se nappala, se éjjele; maholnap a saját palotájából is kikergetik az egerek.

A fiú megmutattatta magának, merre visz az út a palotába, és jelentkezett a királynál a macskával.

- Uram királyom, csak egy kegyet kérek tőled: engedd meg, hogy ma éjszaka itt háljak az állatommal a palotádban, mégpedig abban a teremben, ahol a legtöbb az egér!

- Van az itt bőven mindenütt! - sóhajtotta a király. De azért találtak mégis egy termet, ahol még a szokottnál is több volt; oda bevitték a fiú vacsoráját, s rázárták az ajtót. Az udvar meg, élén a királlyal, kivonult a szabad ég alá, mert meleg nyár volt, s ott mégsem háborgatták őket úgy az egerek.

A fiú megvacsorázott, de a macskának nem adott egy falatot sem, nehogy elverje az éhét. Mikor jóllakott, kényelmesen lefeküdt, és útjára engedte a cirmost.

Reggel jön az udvarmester, bekopogtat a fiúhoz, belép a terembe, és majd hanyatt vágódik a meglepetéstől. A macska ott hever középütt, a pocakja, mint a duda, körülötte pedig terítve a padló döglött egerekkel.

Az udvarmester, ahogy magához tért, rohant a királyhoz elújságolni, mit látott. A király fölsietett a palotába, és a tulajdon szemével is megbizonyosodott a dologról. Azt sem tudta, hová legyen örömében, meghúzatta a harangokat, egész országra szóló ünnepséget rendelt el, és rögtön meg akarta tenni a fiút hercegnek.

Hanem az elhárította a megtiszteltetést.

- Nem kívánok én herceg lenni, haza akarok menni a falumba, de ha akarjátok, jó pénzért nálatok hagyom az egérölőmet.

- És mit kérsz érte? - tudakolta a király.

- Egy öszvért, megrakva annyi arannyal, amennyit elbír.

- Ha csak ilyen csekélység a szíved vágya! - mondta a király, és azonnal kiadta a parancsot a kincstárnokának: rakják meg arannyal az ország legerősebb öszvérét, s adják a fiúnak.

Így hát a három testvér közül ő járt a legjobban, mert tudvalevő, hogy az öszvér mind a szamárnál, mind a lónál jobban bírja a terhet.

És ezzel vége is volna a mesének, ha a macska ott nem maradt volna a királyi palotában. De ott maradt; igen jól érezte magát, és buzgón öldöste az egereket. Csak egy baj volt: hogy a fiú elfelejtette meghagyni az udvarmesternek, hogy az egerek mellé vizet is adjanak ám a macskának!

Mint már mondtam, meleg nyár volt; a nagy munkában alaposan kimelegedett a cirmos, és erősen megszomjazott. Abbahagyta hát egy kicsit a vadászást, fölszegte a fejét, és nagyot kiáltott:

- Nyau! Nyau!

Nosza, megrettent a király, megrémült az egész udvari nép; hanyatt-homlok kiszaladtak a palotából. Kint aztán nyomban tanácsot tartottak, meghányták-vetették, mit tegyenek, és végül úgy döntöttek, követeket küldenek a macskához, fölszólítják, hagyja el a palotát.

- Az egereket megszoktuk már - mondta az udvarmester -, inkább emésszen meg az a veszedelem, mint hogy egy ilyen rettenetes szörnyeteg zsarnokoskodjék rajtunk!

Igen ám, de ki legyen a követ? Nem akadt az egész udvartartásban, aki önként vállalkozott volna a kockázatos feladatra. Végül sorsot húztak, és a sor a király főpohárnokára esett.

- Se feleségem, se családom - mondta búsan a főpohárnok -, se asszony nem sirat, se gyerek nem jajgat utánam, ha odaveszek; szívesen föláldozom életemet a te nyugalmadért, uram királyom!

Azzal kihúzta magát és peckesen, gyászosan, méltóságteljesen, mint aki a halálba megy, fölvonult a palotába. Ott találta a macskát az egyik teremben, amint éppen egy egeret pofozott nagy mérgesen. Mélyen meghajolt előtte, és annak rendje és módja szerint átadta neki a nagytanács üzenetét:

A macska egy kukkot sem értett az egészből; csak azt látta, hogy az ember nem hozott vizet; hát nagy keservesen rányivákolt:

- Nya-u! Nya-u!

A főpohárnok soha életében nem hallott macskanyávogást; úgy értette, mintha az egérölő fölháborodva azt felelné az üzenetre:

- Vagy úgy? Vagy úgy?

Iszonyúan megijedt, kihátrált az ajtón, aztán rohant le a kertbe a királyhoz, ahogy csak öreg lábai bírták.

- Uram királyom, nem akar kimenni! - rebegte.

- Hát ha magától nem megy, kényszeríteni kell! - mondta kemény elszánással a király.

Ágyúkat vontattak szembe a palotával, kihirdették az ostromállapotot, riadóra fúvatták a kürtöket, aztán kiadták a parancsot a támadásra. Eldördültek az ágyúk, tüzet fogott a tető, recsegve-ropogva égett a palota. A macska ijedten fülelt föl a zenebonára, aztán mikor a tűz addig a teremig harapódzott, amelyikben őcirmossága éppen az egereket öldökölte - se szó, se beszéd, kiugrott az ablakon, és világgá szaladt.

Az ostrom pedig tovább folyt, dörögtek a sortüzek, omlottak a falak, aztán mikor elérkezettnek látszott rá az idő, a király parancsot adott a rohamra. A gyalogság szuronyt szegezve benyomult a palotába, de bizony nem lelt benne mást, mint egy halom füstölt egeret meg a nagy semmit.
Houve, uma vez, um homem que, sentindo-se velho e esgotado, chamou os três filhos e deu ao mais velho um galo, ao segundo um alfanje e ao terceiro um gato, dizendo:
- Já estou velho e meu fim está próximo; antes de morrer, porém, gostaria de fazer algo em vosso benefício. Dinheiro não possuo e isto que vos dei agora parece de pouco valor; mas tudo depende de ser usado com inteligência. Basta que procureis um país onde esses objetos sejam desconhecidos e tereis a fortuna nas mãos.
Pouco depois o pai faleceu; então o filho mais velho foi-se pelo mundo afora com o galo, mas, por onde quer que passasse, o galo já era bem conhecido: via-o de longe nas cidades, no alto das torres, a girar com o vento; nas aldeias ouvia mais de um cantar e ninguém se admirava do seu; não lhe parecia, absolutamente, que viesse a fazer fortuna com o pobre galo. Tanto andou e perambulou que, por fim, foi ter a uma ilha, e lá a gente ignorava o que fosse um galo e até mesmo como se dividia o tempo durante o dia. Naturalmente sabiam distinguir a manhã e a tarde, mas à noite, se não estavam dormindo, não sabiam a quantas andavam.
- Olhai! - disse o moço, - vede que soberbo animal! Tem uma coroa da cor rubra dos rubis na cabeça e usa esporas como um cavaleiro; à noite vos chama três vezes, na hora certa; a última vez é quando está surgindo o sol. Mas, se cantar em pleno dia, precavei-vos, pois anuncia mau tempo.
A novidade agradou a todos. Naquela noite ninguém dormiu e, com grande júbilo, ouviram o galo anunciar sonoramente o tempo, às duas, às quatro e às seis horas. Perguntaram ao moço se o galo estava à venda e quanto queria por ele.
- Oh, ele custa tanto ouro quanto pode um burro carregar, - respondeu o moço.
- Ora, isso é uma ninharia por um animal tão precioso! - exclamaram todos. E com a maior satisfação deram-lhe o que pedira.
Quando o moço regressou a casa com toda aquela riqueza, seus irmãos ficaram pasmos, e então o segundo disse:
- Também eu quero sair por ai, a ver se o meu alfanje rende tanto!
Mas parecia que isso não sucederia: por toda parte encontrava camponeses com alfanjes iguais ao seu. Finalmente, porém, também ele teve sorte numa ilha onde os habitantes ignoravam completamente esse utensílio. Pois lá, quando o trigo estava maduro, postavam os canhões diante dos campos e ceifavam-no a tiros de canhão, Mas o processo não era dos melhores. As vezes alguém ultrapassava o objetivo, outros ao invés atingiam as espigas fazendo-as voar longe, de maneira que muito grão se perdia e, ainda por cima, faziam um barulho infernal.
O moço aproveitou a oportunidade, pôs-se a trabalhar e ceifou tão silenciosamente e com tanta rapidez, que o povo ficou de boca aberta pelo espanto. Ficaram todos muito satisfeitos em pagar-lhe o que exigia; e ele pediu um cavalo carregado com tanto ouro quando pudesse transportar.
Diante disso, o terceiro irmão, também, quis procurar o que lhe era devido, com o seu gato.
Sucedeu-lhe o mesmo que aos dois irmãos maiores. Enquanto permaneceu em terra firme, nada havia a fazer; por toda parte havia tantos gatos que era preciso afogar os recém-nascidos. Finalmente, fez-se conduzir a uma ilha e lá teve a sorte de que nunca tinham visto um gato, e os ratos se haviam multiplicado de tal maneira que chegavam a dançar nos bancos e nas mesas, devorando tudo, estivessem ou não presentes os donos da casa.
O povo andava desesperado e o próprio rei não encontrava solução para esse flagelo; os ratos, faziam, livremente correrias por todos os cantos do palácio real e roíam tudo quanto lhes caísse sob os dentes. Então o moço levou para lá o gato que se lançou logo à caçada; dentro de algumas horas limpou várias salas.
O povo, então, suplicou ao rei que adquirisse esse maravilhoso animal para o reino. O rei deu com satisfação o que o moço exigiu: um burro carregado de ouro; assim o terceiro dos irmãos regressou para casa tão rico como os outros.
Entretanto, no castelo real, o gato divertia-se a valer com os ratos e matou tantos que era impossível contá-los. Por fim, estava tão acalorado pelo trabalho que sentiu sede; levantando a cabeça, pôs-se a gritar: - Miau, miau, miau!
Ao ouvir esse estranho miado, o rei e toda a corte se espantaram e cheios de terror fugiram para fora do castelo. O rei convocou o conselho para resolver o que deviam fazer. Então resolveram enviar um arauto ao gato para o intimar a deixar quanto antes o castelo, se não queria que empregassem a força. Os conselheiros opinavam:
- Preferimos mil vezes mais o flagelo dos ratos, pois já estamos habituados, antes que expor nossas vidas a esse monstro desconhecido.
Um pajem foi incumbido de perguntar ao gato se preferia sair do castelo espontaneamente, mas o gato, que morria de sede, não sabia responder senão com o seu: Miau, miau.
O pajem julgou entender que ele dizia: - Não, não, - e transmitiu essa resposta ao rei.
- Então, - disseram os conselheiros, - terá de ceder pela força.
Postaram os canhões e atiraram até incendiar o castelo. Quando o fogo atingiu a sala onde se encontrava o gato, este pulou agilmente a janela e fugiu. Os assediantes, porém, não o tendo visto, continuaram a bombardear o castelo até reduzi-lo a um montão de escombros.




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.