MAGYAR

Három szerencsések

中文

三个幸运儿


Egyszer egy öregember maga elé hívta a három fiát. - Vén vagyok már - mondta -, érzem, közeleg a halálom. Pénzem nincs, de azért nem távozom üres kézzel a világból. Egyikőtöknek hagyok egy kakast, a másik kap egy kaszát, a harmadiké meg legyen ez a macska. Haszontalan jószágoknak látszanak, de csak rajtatok áll, hogy szerencsét csináljatok velük. Keressetek olyan országot, ahol az ilyesmit nem ismerik. Meglátjátok, egykettőre boldogultok velük.

Az öreg ezután nemsokára meghalt. A testvérek illendően eltemették, aztán a legidősebb azt mondta:

- Útnak indulok, megpróbálom, mire megyek a kakasommal. Szegények vagyunk, legalább addig is kevesebb kenyér fogy a háznál, amíg odajárok. Hóna alá vette az örökségét, és nekivágott vele a világnak. De bármerre ment, mindenütt ismerték a kakast. A városokban ott ült a tornyok tetején a szélkakas, csikorgott, s ide-oda forgott a szélben; a falvakban meg úton-útfélen igazi, élő kakasok kukorékoltak.

"No, szegény jó édesapám, te aztán eltaláltad, hogyan csinálják a szerencsét!" - gondolta magában a fiú, mikor már vagy a hetedik országot rótta, de még csak ügyet sem vetettek sehol a kakasára.

Végül elért a tengerhez, nagy bújában hajóra szállt, s eljutott egy távoli szigetre.

Alighogy a partra lépett, összesereglett a város apraja-nagyja, mozdulni se lehetett a kikötőben; mutogatták egymásnak, mi van a fiú hóna alatt, s egyre azt kérdezték:

- Mi az? Mi az?

- Kakas - felelte a fiú:

- Hát az mire jó? - faggatták tovább.

A fiú látta, hogy itt még hírből sem ismerik a kakast; kiállt hát a főváros piacának a kellős közepére, és elkezdte magasztalni a jószágát.

- Ide nézzetek! Ez aztán a nemes állat! Rubinpiros koronája van, és sarkantyút hord, mint egy vitéz. Ráadásul az időjósláshoz is ért. Hárma rikkant minden éjjel, és jelenti, hány óra van; a harmadik rikkantás után fölkel a nap. Ha pedig nappal szól, bizonyosak lehettek benne, hogy idő változás lesz.

Ámult-bámult a nép, és fenn virrasztott egész éjjel, úgy leste nagy gyönyörűséggel, hogyan jelenti harsány hangon a kakas kettőkor, négykor meg hatkor az időt. Mikor aztán a harmadik kakasszó után fölkelt a nap, vége-hossza nem volt az ujjongásnak, csodálkozásnak, lelkesedésnek.

- Meg kell szereznünk ezt a csodaállatot! - mondták.

Küldöttséget szerveztek, a fiú elébe vonultak, és megkérdezték, eladná-e a kakasát, és ha igen, mennyiért.

- Annyi aranyért, amennyit egy szamár elvisz a hátán - felelte a legény.

- No, az igazán nem sok ilyen ritka kincsért! - mondták, és megadták neki, amit kért.

A két kisebbik testvérnek leesett az álla, mikor a bátyjuk beállított az udvarba arannyal megrakott szamarával.

A középső rögtön kijelentette:

- Én is útra kelek, hátha aratok valamit a kaszámmal!

Sok országot bejárt, de akármerre járt, mindenütt ismerték már a kaszát. Szegény fiúnak kezdett felkopni az álla és hervadni a reménysége. Bánatában ő is hajóra szállt, s ő is eljutott egy távoli szigetre.

A kikötőben jól megnézték, miféle furcsa holmit cipel a hátán, soha életükben nem láttak még olyat; de hagyták, hadd menjen vele, amerre akar. A fiú nekivágott a határnak. Éppen nyár eleje volt, aratásidő. Amerre csak nézett, mindenütt tiszta búza ringott, simogatta az enyhe szél a bókoló kalászokat.

"Ha másképpen nem boldogulok - gondolta a fiú -, beállok aratómunkásnak, legalább megkeresem a kenyeremet."

Mikor a búzamező végére ért, olyasmit látott, hogy elhűlt tőle. Ágyúkat vontattak a tábla szélére, tüzérek sürögtek-forogtak, parancsok harsantak, aztán egyszerre megdördültek az ágyúk, és iszonyatos zenebonával okádni kezdték a tüzes golyókat.

A fiú lesunyta a fejét, nehogy eltalálják, és egy golyó levigye a kobakját. Nézett jobbra, nézett balra, kereste az ellenséget, de mert egy árva lelket nem látott se közel, se távol a tüzéreken kívül, végül is a közelükbe óvakodott, s egy fatörzs mögül odakiáltott az egyik katonának:

- Mi az, koma, kitört a háború?

- Dehogy tört! - bosszankodott a katona az ostoba kérdésen. - Nem látod, hogy aratunk?

No, most már a fiú megértette, hogy ez itt így szokás: ha a gabona beérik, ágyúval akarják levágatni. Csak hát az ilyesmi elég bizonytalan dolog. Az egyik lövés magasabbra sikerült a kelleténél, a másik meg szár helyett a kalászt találta el, s úgy szétszórta a magot, hogy mind kárba ment. S ráadásul a nagy lárma!

"Ha itt a fél ország nem süket, hát senki!" - gondolta.

Megvárta, míg tűzszünet lett, akkor előlépett a fa mögül, megfente a kaszáját, beállt a táblába, és vágni kezdte a búzát.

Dőltek az arany rendek; a mi emberünk csak úgy vágta szépen a gabonát, s közben mosolygott a bajusza alatt, mert mire a harmadik rendet vágta, már ott tátotta a száját az egész hadsereg a tábla szélén. Messziről fényes hintókban, pompás paripákon jött a vezérkar megszemlélni, mi történik.

Megfújták a trombitákat, a fiút tisztességgel odavezették a tábornok elé, és föltették neki a kérdést, eladja-e csodálatos szerszámát, s ha igen, mennyiért.

- Egy jó lóért meg annyi aranyért, amennyit elbír - felelte a fiú. Megadták neki örömmel. Bezzeg csodálkoztak rajta otthon, amikor beállított a szerzeményével! Csak a legkisebb testvérnek fájt a szíve: lám, a két bátyja mát gazdag, egyedül őneki nincs semmije a macskáján kívül.

- Nekem nincs itt tovább maradásom - mondta -, nem eszem a más kenyerét, én is elindulok szerencsét próbálni!

A bátyjai marasztalták, kérlelték, ne menjen, maradjanak együtt, ami az egyiké, az a másiké is, megosztoznak testvériesen mindenen; de hiába, a legkisebbik fiút csak nem lehetett jobb belátásra bírni.

- Én sem a máséból akarok élni, hanem a saját szerencsémet akarom megcsinálni.

No, nem sok kilátása volt rá, az egyszer biztos! Országról országra vándorolt, de mindenütt annyi volt a macska, hogy még az útfélre is jutott belőlük. Ha városba vitt az útja, ott sétáltak a tetőkön; ha falun ment át, ott szunyókáltak a konyha küszöbén; ha meg falu és város közt a szabad határban járt, nem ott látta őket egerészni a tarlókon?

Végül úgy elbúsult, hogy már látni sem akarta ezt a világot, legszívesebben kivándorolt volna belőle a macskájával. Utoljára is leült egy nagy kőre a tengerparton, gondolta, beleveti a macskáját a hullámokba, aztán magát is elemészti bennük. Hanem aztán mégis jobbat eszelt ki: hajóra szállt, addig utazott a tengeren, ameddig a hajó vitte.

Mikor kikötöttek, nekiindult a városnak, hátha talál valami munkát, amiből megélhet maga is meg a macskája is. Ide is, oda is bekopogtatott a boldogtalan, de mindenütt elutasították.

- Fölfogadni valakit? Ugyan, hogy képzeled! Örülünk, ha nekünk magunknak marad egy falatka kenyér!

Mikor már vagy a hatodik helyen hallotta ugyanezt, s mindenütt csak kedvetlen, savanyú arcokat látott, mintha az egész országot ecetbe mártották volna, nem állta meg tovább, megkérdezte:

- De hát mi bajotok van tulajdonképpen? Látom a nagy hombárokról, hogy bőven teremhet gabonátok, az utcáitok tele vannak üzletekkel, a házaitok szépek, tágasak; csupa vidámságnak kellene lennie, mégis olyan itt minden, mint egy temetésen. Mi bánt hát?

- Az egerek! - jajdultak fel. - Tönkretesznek az egerek: megeszik a gabonánkat, megrágják a bútorunkat, aláfúrják a házainkat, még a végén odáig merészkednek, hogy minket is megölnek. Nincs segítség, megemészt mindnyájunkat az egérveszedelem!

- Hát a királyotok miért nem intézkedik? - kérdezte a fiú, s rákoppintott a macska orrára, mert a cirmos már igen nyugtalankodott az egérszag miatt.

- A királyunk! - legyintettek búsan. - Szegény királyunk egészen odavan, se nappala, se éjjele; maholnap a saját palotájából is kikergetik az egerek.

A fiú megmutattatta magának, merre visz az út a palotába, és jelentkezett a királynál a macskával.

- Uram királyom, csak egy kegyet kérek tőled: engedd meg, hogy ma éjszaka itt háljak az állatommal a palotádban, mégpedig abban a teremben, ahol a legtöbb az egér!

- Van az itt bőven mindenütt! - sóhajtotta a király. De azért találtak mégis egy termet, ahol még a szokottnál is több volt; oda bevitték a fiú vacsoráját, s rázárták az ajtót. Az udvar meg, élén a királlyal, kivonult a szabad ég alá, mert meleg nyár volt, s ott mégsem háborgatták őket úgy az egerek.

A fiú megvacsorázott, de a macskának nem adott egy falatot sem, nehogy elverje az éhét. Mikor jóllakott, kényelmesen lefeküdt, és útjára engedte a cirmost.

Reggel jön az udvarmester, bekopogtat a fiúhoz, belép a terembe, és majd hanyatt vágódik a meglepetéstől. A macska ott hever középütt, a pocakja, mint a duda, körülötte pedig terítve a padló döglött egerekkel.

Az udvarmester, ahogy magához tért, rohant a királyhoz elújságolni, mit látott. A király fölsietett a palotába, és a tulajdon szemével is megbizonyosodott a dologról. Azt sem tudta, hová legyen örömében, meghúzatta a harangokat, egész országra szóló ünnepséget rendelt el, és rögtön meg akarta tenni a fiút hercegnek.

Hanem az elhárította a megtiszteltetést.

- Nem kívánok én herceg lenni, haza akarok menni a falumba, de ha akarjátok, jó pénzért nálatok hagyom az egérölőmet.

- És mit kérsz érte? - tudakolta a király.

- Egy öszvért, megrakva annyi arannyal, amennyit elbír.

- Ha csak ilyen csekélység a szíved vágya! - mondta a király, és azonnal kiadta a parancsot a kincstárnokának: rakják meg arannyal az ország legerősebb öszvérét, s adják a fiúnak.

Így hát a három testvér közül ő járt a legjobban, mert tudvalevő, hogy az öszvér mind a szamárnál, mind a lónál jobban bírja a terhet.

És ezzel vége is volna a mesének, ha a macska ott nem maradt volna a királyi palotában. De ott maradt; igen jól érezte magát, és buzgón öldöste az egereket. Csak egy baj volt: hogy a fiú elfelejtette meghagyni az udvarmesternek, hogy az egerek mellé vizet is adjanak ám a macskának!

Mint már mondtam, meleg nyár volt; a nagy munkában alaposan kimelegedett a cirmos, és erősen megszomjazott. Abbahagyta hát egy kicsit a vadászást, fölszegte a fejét, és nagyot kiáltott:

- Nyau! Nyau!

Nosza, megrettent a király, megrémült az egész udvari nép; hanyatt-homlok kiszaladtak a palotából. Kint aztán nyomban tanácsot tartottak, meghányták-vetették, mit tegyenek, és végül úgy döntöttek, követeket küldenek a macskához, fölszólítják, hagyja el a palotát.

- Az egereket megszoktuk már - mondta az udvarmester -, inkább emésszen meg az a veszedelem, mint hogy egy ilyen rettenetes szörnyeteg zsarnokoskodjék rajtunk!

Igen ám, de ki legyen a követ? Nem akadt az egész udvartartásban, aki önként vállalkozott volna a kockázatos feladatra. Végül sorsot húztak, és a sor a király főpohárnokára esett.

- Se feleségem, se családom - mondta búsan a főpohárnok -, se asszony nem sirat, se gyerek nem jajgat utánam, ha odaveszek; szívesen föláldozom életemet a te nyugalmadért, uram királyom!

Azzal kihúzta magát és peckesen, gyászosan, méltóságteljesen, mint aki a halálba megy, fölvonult a palotába. Ott találta a macskát az egyik teremben, amint éppen egy egeret pofozott nagy mérgesen. Mélyen meghajolt előtte, és annak rendje és módja szerint átadta neki a nagytanács üzenetét:

A macska egy kukkot sem értett az egészből; csak azt látta, hogy az ember nem hozott vizet; hát nagy keservesen rányivákolt:

- Nya-u! Nya-u!

A főpohárnok soha életében nem hallott macskanyávogást; úgy értette, mintha az egérölő fölháborodva azt felelné az üzenetre:

- Vagy úgy? Vagy úgy?

Iszonyúan megijedt, kihátrált az ajtón, aztán rohant le a kertbe a királyhoz, ahogy csak öreg lábai bírták.

- Uram királyom, nem akar kimenni! - rebegte.

- Hát ha magától nem megy, kényszeríteni kell! - mondta kemény elszánással a király.

Ágyúkat vontattak szembe a palotával, kihirdették az ostromállapotot, riadóra fúvatták a kürtöket, aztán kiadták a parancsot a támadásra. Eldördültek az ágyúk, tüzet fogott a tető, recsegve-ropogva égett a palota. A macska ijedten fülelt föl a zenebonára, aztán mikor a tűz addig a teremig harapódzott, amelyikben őcirmossága éppen az egereket öldökölte - se szó, se beszéd, kiugrott az ablakon, és világgá szaladt.

Az ostrom pedig tovább folyt, dörögtek a sortüzek, omlottak a falak, aztán mikor elérkezettnek látszott rá az idő, a király parancsot adott a rohamra. A gyalogság szuronyt szegezve benyomult a palotába, de bizony nem lelt benne mást, mint egy halom füstölt egeret meg a nagy semmit.
从前,有一个父亲把他的三个儿子叫到一起,给了大儿子一只公鸡,二儿子一把长柄镰刀,三儿子一只猫,然后说道:"我老了,快不行了,我死之前还得为你们预备点东西。钱我是没有的,现在我给你们的这些东西也不值钱,如何妥善地利用我的这些礼物来发迹,就取决于你们自己了,只要找到这样一个地方,那儿没有你们拥有的东西,你们的运气就来了。"
父亲死了以后,大儿子带着公鸡出发了,但是他无论走到哪儿那儿都有公鸡。 在每个城镇,很远他就看见教堂的尖塔上都站着一只公鸡随风转动(其实那不过是风向风速器,也就是风信鸡),各个乡村,公鸡的叫声到处都可以听到,他的鸡一点也不新奇。 看来他发财的机会似乎很渺茫。 但他并不灰心,继续不停地找,终于还是找到了这样一个地方。 他到了一座岛上,岛上的人从来没有听到过鸡叫,也不知道如何计时,他们知道早晨或者晚上,但到了夜里睡觉时,就不知道时间过去了多少。 他对他们说:"你们看吧!这是一只多么高贵的动物啊!它多么像一个骑士。瞧!它头戴鲜红的头盔,脚蹬锡马刺,每天晚上隔一段时间它就叫一次,第三次叫时,太阳不久就要升起来了。不仅这样,它还能预报天气,如果它在大白天叫,就是提醒你们天气要变了。"听了他的介绍,当地的人们非常高兴,他们整夜没有睡觉,怀着兴奋的心情,等着听这只公鸡的啼叫,每次鸡叫都使他们激动不已。 鸡在两点、四点、六点共叫了三次。 于是他们问他这鸡是不是卖,要卖多少钱,他说:"大约要一匹毛驴所能驮的金子。"他们齐声叫道:"这是一只高贵的动物,这个价钱很公正。"他们给了他所要的那些金子。
当他带着所得的财富回到家里时,两个弟弟非常惊讶。 老二说:"我现在也要出去,看是能否用这把长柄镰刀换来好财运。"可他出来一试,就觉得希望太小了。 因为,不管他走到哪里,他都能遇到农夫肩上扛着和自己一样的长柄镰刀的情形。 他并不气馁,跑了一个又一个地方。 真是功夫不负有心人,他最终还是交上了好运:他也来到了一个岛上,那儿的人们连长柄镰刀的名字听都没听说过。 不久麦子熟了,他们来到农田将麦子拔了起来,但这样收获非常劳累,而且许多麦子都掉下来浪费了。 老二用他的长柄大镰刀来收割,很快就割完了全部的庄稼,人们张大嘴巴站在那儿,用惊奇的目光看着这一切,纷纷愿意出他所要的任何价钱来换取这把奇妙的工具,他要了一匹驮满金子的马回到了家。
老三现在也想出去看看能用猫换取到什么东西,于是他出发了,开始他的命运也和前两个哥哥一样,跑了不少地方都没有成功,陆地上到处都有猫 ,真是太多了,以致许多刚出生的小猫都被扔进水里淹死了。 最后他在海上寻找机会,终于在一个岛国如愿以偿。 岛上的人从来没有看到过猫,那儿老鼠泛滥成灾,不管房屋的主人在家或不在家,这些讨厌的小家伙都在桌子上椅子上窜来跳去,人们叫苦不迭。 国王在他的宫殿里也不知道该怎样办,每个角落里都有老鼠在吱吱叫个不停。 凡是它们的牙齿能够咬的东西都被咬坏了。 老三为猫在这里找到了用武之地,猫一下地,马上就开始捉老鼠,一转眼的功夫,就把两间房子里的老鼠清理完毕。 这时人们恳求国王买下这只奇异的动物,用多少钱都行。 国王乐意地满足了老三的要求,给了他一匹驮满了金子和宝石的骡子。 因此,老三带着比他两个哥哥更值钱的财宝回到了家里。
猫留在了岛上,它在王宫里捕捉老鼠,快活极了,追来追去,忙个不停,咬死的老鼠数也数不清。 终于它累得精疲力竭,口也渴得冒烟,于是静静地站在那儿,伸着脖子仰着头叫了起来,"咪--,咪--"。 听到这奇怪的叫声,国王把所有的大臣都召集起来了,看看采取什么措施最好。 最后,他决定派一名传令官去见猫,警告猫立刻离开王宫大院,否则就要用武力来赶它出去。 那些顾问说:"我们宁愿和老鼠共处,也不愿冒生命危险和这只猫共处。"一个小听差应命走了进去,他问猫:"你是否愿意离开王宫?"但这只猫口渴得更厉害了,一个劲地叫着"咪--,咪--"。 这小听差以为猫是说"不!不!"所以就把这个意思告诉了国王。 顾问们一听,马上说:"好吧!那我们就用武力来对付它吧。"他们架起火炮向王宫轰去,王宫四周燃起了大火,当火烧到猫待的那间房子时,它从窗口跳了出去,围攻的士兵都没有看到它。 大火一直烧个不停,最后,整个宫殿都化成了灰烬。




Hasonlítsa össze a két nyelv:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.