ENGLISH

One-eye, two-eyes, and three-eyes

MAGYAR

Egyszemke, kétszemke és háromszemke


There was once a woman who had three daughters, the eldest of whom was called One-eye, because she had only one eye in the middle of her forehead, and the second, Two-eyes, because she had two eyes like other folks, and the youngest, Three-eyes, because she had three eyes; and her third eye was also in the centre of her forehead. However, as Two-eyes saw just as other human beings did, her sisters and her mother could not endure her. They said to her, "Thou, with thy two eyes, art no better than the common people; thou dost not belong to us!" They pushed her about, and threw old clothes to her, and gave her nothing to eat but what they left, and did everything that they could to make her unhappy. It came to pass that Two-eyes had to go out into the fields and tend the goat, but she was still quite hungry, because her sisters had given her so little to eat. So she sat down on a ridge and began to weep, and so bitterly that two streams ran down from her eyes. And once when she looked up in her grief, a woman was standing beside her, who said, "Why art thou weeping, little Two-eyes?" Two-Eyes answered, "Have I not reason to weep, when I have two eyes like other people, and my sisters and mother hate me for it, and push me from one corner to another, throw old clothes at me, and give me nothing to eat but the scraps they leave? To-day they have given me so little that I am still quite hungry." Then the wise woman said, "Wipe away thy tears, Two-eyes, and I will tell thee something to stop thee ever suffering from hunger again; just say to thy goat,

"Bleat, my little goat, bleat,
Cover the table with something to eat,"

and then a clean well-spread little table will stand before thee, with the most delicious food upon it of which thou mayst eat as much as thou art inclined for, and when thou hast had enough, and hast no more need of the little table, just say,

"Bleat, bleat, my little goat, I pray,
And take the table quite away,"

and then it will vanish again from thy sight." Hereupon the wise woman departed. But Two-eyes thought, "I must instantly make a trial, and see if what she said is true, for I am far too hungry," and she said,

"Bleat, my little goat, bleat,
Cover the table with something to eat,"

and scarcely had she spoken the words than a little table, covered with a white cloth, was standing there, and on it was a plate with a knife and fork, and a silver spoon; and the most delicious food was there also, warm and smoking as if it had just come out of the kitchen. Then Two-eyes said the shortest prayer she knew, "Lord God, be with us always, Amen," and helped herself to some food, and enjoyed it. And when she was satisfied, she said, as the wise woman had taught her,

"Bleat, bleat, my little goat, I pray,
And take the table quite away,"

and immediately the little table and everything on it was gone again. "That is a delightful way of keeping house!" thought Two-eyes, and was quite glad and happy.

In the evening, when she went home with her goat, she found a small earthenware dish with some food, which her sisters had set ready for her, but she did not touch it. Next day she again went out with her goat, and left the few bits of broken bread which had been handed to her, lying untouched. The first and second time that she did this, her sisters did not remark it at all, but as it happened every time, they did observe it, and said, "There is something wrong about Two-eyes, she always leaves her food untasted, and she used to eat up everything that was given her; she must have discovered other ways of getting food." In order that they might learn the truth, they resolved to send One-eye with Two-eyes when she went to drive her goat to the pasture, to observe what Two-eyes did when she was there, and whether any one brought her anything to eat and drink. So when Two-eyes set out the next time, One-eye went to her and said, "I will go with you to the pasture, and see that the goat is well taken care of, and driven where there is food." But Two-eyes knew what was in One-eye's mind, and drove the goat into high grass and said, "Come, One-eye, we will sit down, and I will sing something to you." One-eye sat down and was tired with the unaccustomed walk and the heat of the sun, and Two-eyes sang constantly,

"One eye, wakest thou?
One eye, sleepest thou?"

until One-eye shut her one eye, and fell asleep, and as soon as Two-eyes saw that One-eye was fast asleep, and could discover nothing, she said,

"Bleat, my little goat, bleat,
Cover the table with something to eat,"

and seated herself at her table, and ate and drank until she was satisfied, and then she again cried,

"Bleat, bleat, my little goat, I pray,
And take the table quite away,"

and in an instant all was gone. Two-eyes now awakened One-eye, and said, "One-eye, you want to take care of the goat, and go to sleep while you are doing it, and in the meantime the goat might run all over the world. Come, let us go home again." So they went home, and again Two-eyes let her little dish stand untouched, and One-eye could not tell her mother why she would not eat it, and to excuse herself said, "I fell asleep when I was out."

Next day the mother said to Three-eyes, "This time thou shalt go and observe if Two-eyes eats anything when she is out, and if any one fetches her food and drink, for she must eat and drink in secret." So Three-eyes went to Two-eyes, and said, "I will go with you and see if the goat is taken proper care of, and driven where there is food." But Two-eyes knew what was in Three-eyes' mind, and drove the goat into high grass and said, "We will sit down, and I will sing something to you, Three-eyes." Three-eyes sat down and was tired with the walk and with the heat of the sun, and Two-eyes began the same song as before, and sang,

"Three eyes, are you waking?"

but then, instead of singing,

"Three eyes, are you sleeping?"

as she ought to have done, she thoughtlessly sang,

"Two eyes, are you sleeping?"

and sang all the time,

"Three eyes, are you waking?
Two eyes, are you sleeping?"

Then two of the eyes which Three-eyes had, shut and fell asleep, but the third, as it had not been named in the song, did not sleep. It is true that Three-eyes shut it, but only in her cunning, to pretend it was asleep too, but it blinked, and could see everything very well. And when Two-eyes thought that Three-eyes was fast asleep, she used her little charm,

"Bleat, my little goat, bleat,
Cover the table with something to eat,"

and ate and drank as much as her heart desired, and then ordered the table to go away again,

"Bleat, bleat, my little goat, I pray,
And take the table quite away,"

and Three-eyes had seen everything. Then Two-eyes came to her, waked her and said, "Have you been asleep, Three-eyes? You are a good care-taker! Come, we will go home." And when they got home, Two-eyes again did not eat, and Three-eyes said to the mother, "Now, I know why that high-minded thing there does not eat. When she is out, she says to the goat,

"Bleat, my little goat, bleat,
Cover the table with something to eat,"

and then a little table appears before her covered with the best of food, much better than any we have here, and when she has eaten all she wants, she says,

"Bleat, bleat, my little goat, I pray,
And take the table quite away,"

and all disappears. I watched everything closely. She put two of my eyes to sleep by using a certain form of words, but luckily the one in my forehead kept awake." Then the envious mother cried, "Dost thou want to fare better than we do? The desire shall pass away," and she fetched a butcher's knife, and thrust it into the heart of the goat, which fell down dead.

When Two-eyes saw that, she went out full of trouble, seated herself on the ridge of grass at the edge of the field, and wept bitter tears. Suddenly the wise woman once more stood by her side, and said, "Two-eyes, why art thou weeping?" - "Have I not reason to weep?" she answered. "The goat which covered the table for me every day when I spoke your charm, has been killed by my mother, and now I shall again have to bear hunger and want." The wise woman said, "Two-eyes, I will give thee a piece of good advice; ask thy sisters to give thee the entrails of the slaughtered goat, and bury them in the ground in front of the house, and thy fortune will be made." Then she vanished, and Two-eyes went home and said to her sisters, "Dear sisters, do give me some part of my goat; I don't wish for what is good, but give me the entrails." Then they laughed and said, "If that's all you want, you can have it." So Two-eyes took the entrails and buried them quietly in the evening, in front of the house-door, as the wise woman had counselled her to do.

Next morning, when they all awoke, and went to the house-door, there stood a strangely magnificent tree with leaves of silver, and fruit of gold hanging among them, so that in all the wide world there was nothing more beautiful or precious. They did not know how the tree could have come there during the night, but Two-eyes saw that it had grown up out of the entrails of the goat, for it was standing on the exact spot where she had buried them. Then the mother said to One-eye, "Climb up, my child, and gather some of the fruit of the tree for us." One-eye climbed up, but when she was about to get hold of one of the golden apples, the branch escaped from her hands, and that happened each time, so that she could not pluck a single apple, let her do what she might. Then said the mother, "Three-eyes, do you climb up; you with your three eyes can look about you better than One-eye." One-eye slipped down, and Three-eyes climbed up. Three-eyes was not more skilful, and might search as she liked, but the golden apples always escaped her. At length the mother grew impatient, and climbed up herself, but could get hold of the fruit no better than One-eye and Three-eyes, for she always clutched empty air. Then said Two-eyes, "I will just go up, perhaps I may succeed better." The sisters cried, "You indeed, with your two eyes, what can you do?" But Two-eyes climbed up, and the golden apples did get out of her way, but came into her hand of their own accord, so that she could pluck them one after the other, and brought a whole apronful down with her. The mother took them away from her, and instead of treating poor Two-eyes any better for this, she and One-eye and Three-eyes were only envious, because Two-eyes alone had been able to get the fruit, and they treated her still more cruelly.

It so befell that once when they were all standing together by the tree, a young knight came up. "Quick, Two-eyes," cried the two sisters, "creep under this, and don't disgrace us!" and with all speed they turned an empty barrel which was standing close by the tree over poor Two-eyes, and they pushed the golden apples which she had been gathering, under it too. When the knight came nearer he was a handsome lord, who stopped and admired the magnificent gold and silver tree, and said to the two sisters, "To whom does this fine tree belong? Any one who would bestow one branch of it on me might in return for it ask whatsoever he desired." Then One-eye and Three-eyes replied that the tree belonged to them, and that they would give him a branch. They both took great trouble, but they were not able to do it, for the branches and fruit both moved away from them every time. Then said the knight, "It is very strange that the tree should belong to you, and that you should still not be able to break a piece off." They again asserted that the tree was their property. Whilst they were saying so, Two-eyes rolled out a couple of golden apples from under the barrel to the feet of the knight, for she was vexed with One-eye and Three-eyes, for not speaking the truth. When the knight saw the apples he was astonished, and asked where they came from. One-eye and Three-eyes answered that they had another sister, who was not allowed to show herself, for she had only two eyes like any common person. The knight, however, desired to see her, and cried, "Two-eyes, come forth." Then Two-eyes, quite comforted, came from beneath the barrel, and the knight was surprised at her great beauty, and said, "Thou, Two-eyes, canst certainly break off a branch from the tree for me." - "Yes," replied Two-eyes, "that I certainly shall be able to do, for the tree belongs to me." And she climbed up, and with the greatest ease broke off a branch with beautiful silver leaves and golden fruit, and gave it to the knight. Then said the knight, "Two-eyes, what shall I give thee for it?" - "Alas!" answered Two-eyes, "I suffer from hunger and thirst, grief and want, from early morning till late night; if you would take me with you, and deliver me from these things, I should be happy." So the knight lifted Two-eyes on to his horse, and took her home with him to his father's castle, and there he gave her beautiful clothes, and meat and drink to her heart's content, and as he loved her so much he married her, and the wedding was solemnized with great rejoicing. When Two-eyes was thus carried away by the handsome knight, her two sisters grudged her good fortune in downright earnest. The wonderful tree, however, still remains with us," thought they, "and even if we can gather no fruit from it, still every one will stand still and look at it, and come to us and admire it. Who knows what good things may be in store for us?" But next morning, the tree had vanished, and all their hopes were at an end. And when Two-eyes looked out of the window of her own little room, to her great delight it was standing in front of it, and so it had followed her.

Two-eyes lived a long time in happiness. Once two poor women came to her in her castle, and begged for alms. She looked in their faces, and recognized her sisters, One-eye, and Three-eyes, who had fallen into such poverty that they had to wander about and beg their bread from door to door. Two-eyes, however, made them welcome, and was kind to them, and took care of them, so that they both with all their hearts repented the evil that they had done their sister in their youth.
Volt egyszer egy asszony s annak három leánya. A legidősebb leányt Egyszemünek hívták, mert annak csak egy szeme volt, a homloka közepén; a középsőt Kétszeműnek, mert annak két szeme volt, mint más embernek; a harmadikat Háromszemünek, mert annak három szeme volt, még pedig egy ennek is a homloka közepén. Kétszemüt, merthogy olyan volt, mint más közönséges ember, nem állhatta még az édes anyja sem, hát még a testvérei! Ha lehetett volna, megfojtják egy kanál vízben. Folyton szidták, verték, rongyos ruhában járatták, ételmaradékon tartották s azt is mikor kapott, mikor nem, de már annál bővebben kijutott része a munkából.
Történt egyszer, hogy Kétszemü kiment a rétre a kecskével. Egész nap őrizni kellett azt, pedig reggel alig hajitottak neki egy falás kenyeret. Nagyon éhes volt szegény, leült s keservesen sírt magában. Amint így sirdogált, egyszerre csak melléje lép egy szép asszony, aki nagyon hasonlitott Szűz Máriára (bizonyosan ő is volt és senki más) s kérdi:
- Miért sírsz, Kétszemü?
- Hogyne sírnék, mikor azért, mert két szemem van mint más embernek, sem anyám sem testvéreim nem szenvedhetnek, ütnek, vernek, éheztetnek, rongyosan járatnak. Most is olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok!
Mondta Szűz Mária:
- Ne sírj, Kétszemü, ne félj, nem éhezel többet, csak szólj a kecskédnek:

Kecském, kecském, jer ide,
Teríts asztalt izibe, -

meglásd, mindjárt terített asztal áll előtted, ehetsz, amennyi beléd fér. Hogyha aztán jóllaktál, s nincs szükséged az asztalra, szólj csak megint a kecskének:

Kecském, kecském, jer ide,
Vidd az asztalt izibe, -

s mindjárt eltünik az asztal, mintha föld nyelte volna el.
Ezt mondotta Szűz Mária s azzal elment. Gondolta Kétszemü, ő bizony mindjárt meg is próbálja, mert szörnyen éhes, s mondta:

Kecském, kecském, jer ide,
Terits asztalt izibe!

Alig, hogy kimondta az utolsó szót, előtte állott egy kicsiny asztalka, megterítve szépen, aranykanál, kés, villa rajta, étel, ital bőven. Kétszemü szépen összekulcsolta a kezét, elmondotta az asztali imádságot, aztán evett, ivott s mikor jóllakott, szólt ismét:

Kecském, kecském, jer ide,
Vidd az asztalt izibe.

Abban a pillanatban eltünt az asztal s ami rajta volt, minden.
Este, mikor haza ment a kecskével, valami maradék ételt vetettek eléje, de Kétszemü hozzá sem nyult, reggel pedig, mikor a kecskét kihajtotta a rétre, otthon hagyta a neki szánt száraz kenyeret. Első nap, második nap a testvérei nem vették ezt észre, de mikor napról napra igy történt, mégis csak észrevették s erősen csudálkoztak.
- Ez valami tilos úton jár, mondták egymásnak. Bizonyosan valaki enni ad neki a réten. Meg kell nézni, mi van a dologban!
Elhatározták, hogy másnap Egyszemű is kimegy a rétre, mintha ő is őrizni akarná a kecskét. De Kétszemű megsejdítette, hogy Egyszemű miben sántikál s mikor a kecskével kiértek a mezőre s ottan belecsapták a jó magas fűbe, mondta Egyszeműnek:
- Üljünk le, Egyszemű, majd énekelek neked.
Fáradt volt Egyszemű nagyon a rekkenő melegtől s a szokatlan járástól-keléstől s Kétszemű folyton ezt énekelte:

Ébren vagy-e, Egyszemű?
Aluszol-e, Egyszemű?

Addig énekelt, hogy Egyszemű elálmosodott s elaludt. Csak erre várt Kétszemű, elmondta a mondókáját, az asztal megterűlt, evett, ivott, aztán mondta:

Kecském, kecském, jer ide,
Vidd az asztalt, izíbe.

- s azonnal eltűnt az asztal. Akkor Kétszemű felébresztette Egyszeműt s mondta neki:
- Na, te szépen megőriznéd a kecskét. Tőled ugyan világgá mehetne. De most jerünk haza, esteledik már!
Otthon Kétszemű ismét maradék ételt kapott, de nem nyúlt hozzá s Egyszemű sem tudott semmit mondani, mivelhogy aludott egész nap.
Másnap reggel Háromszemű ment vele a rétre, Kétszemű neki is elkezdett énekelni:

Háromszemű ébren vagy-e?

De ahelyett, hogy így folytatta volna:

Háromszemű aluszol-e?

így folytatta:

Kétszemű te, aluszol-e?

s folyton ezt énekelte:

Háromszemű ébren vagy-e?
Kétszemű te, ébren vagy-e?

Erre az énekre bekoppant Háromszeműnek a két szeme, ez a két szem el is aludott, de a harmadik nem. Háromszemű behunyta ugyan ravaszságból a harmadik szemét is úgy féligre, hogy jól lásson mindent, a mi történik. Mikor aztán Kétszemű azt hitte, hogy Háromszemű aluszik, mondta az ő mondókáját:

Kecském, kecském, jer ide,
Teríts asztalt izibe!

Az asztal megterűlt, evett ivott, aztán mondta:

Kecském, kecském, jer ide,
Vidd az asztalt izibe!

Eltűnt az asztal, mintha nem is lett volna.
Akkor Kétszemű felébresztette Háromszeműt s mondta neki:
- No, te is szépen megőriznéd a kecskét! Egész nap aludtál. De most csak menjünk haza.
Mikor hazamentek, Kétszemű hozzá sem nyúlt a maradék ételhez, de most már akár nyúlt, akár nem: a Háromszemű elmondta, mit látott.
- Úgy-e, mondta az asszony. Hát ő jobban akar élni, mint mi! No, megállj!
Még aznap este megölték a kecskét, hogy többet asztalt ne teríthessen Kétszeműnek. Hej, sirt szegény Kétszemű, nem volt otthon maradása, kiment a rétre, ott leűlt, úgy sírt, úgy kesergett magában. Hát egyszerre csak ott áll mellette Szűz Mária s kérdi:
- Mért sírsz, Kétszemű?
- Hogyne sírnék, mikor az én drága, jó kecskémet, ki nekem asztalt terített, megölte az anyám. Most megint éhezhetek, mint azelőtt!
Mondotta Szűz Mária:
- Ne sirj, hanem menj haza, s kérjed a testvéreidet, hogy adják neked a kecske körmét, azt temesd el az ajtótok elé, meglásd, hogy szerencsét hoz az reád.
Ezt mondta Szűz Mária, azzal eltűnt, Kétszemű pedig haza ment s mondta testvéreinek:
- Halljátok-e, adjatok nekem is valamit a kecskéből. Adjátok nekem legalább a körmét.
- Na, azt ugyan viheted, kacagtak a leányok s oda dobták neki a kecske körmét. Kétszemű este lopva elásta a körmöt az ajtó elé s aztán lefeküdt, mintha semmi sem történt volna.
Másnap reggel, mikor fölkeltek s kiléptek az ajtó elé, majd megvakúltak a szertelen ragyogástól: egy csudaszép aranyalma-fa állott az ajtó előtt, szebbnél-szebb aranyalmák csakúgy megfonták az ágait. Ámúltak, bámúltak, nem tudták elgondolni, hogy kerűlt oda az aranyalma-fa, csak Kétszemű sejtette, hogy ez a kecske körméből nőtt ki, semmi egyébből.
- Eredj, Egyszemű, mondta az anyja, mássz fel a fára s szedj almát róla.
Egyszemű felmászott a fára, de amint az almák után nyúlt, az ágak kiszaladtak a kezéből, nem volt annyi istenes lelke, hogy csak egy almát is le tudjon szakítani. Most Háromszeműt küldötte fel az anyja, de hiába kinlódott, kapaszkodott erre, arra, ő sem tudott leszakítani, de még egy almát sem.
- Hátha nekem sikerűlne, mondotta Kétszemű. Talán megpróbálom.
- Ugyan, mit akarsz a két szemeddel? csúfolódtak vele a testvérei. Feküdjél le s aludjál.
De Kétszemű mégis felmászott a fára s im, az ágak nem távolodtak el tőle, de sőt inkább mintha önként hajlottak volna feléje, s egy jó kötény aranyalmát hozott le a fáról.
Most még jobban irígykedtek Kétszeműre, még rosszabbúl bántak vele, mint eddig, ahelyett, hogy megbecsűlték volna.
Na, telt, múlt az idő, egyszer a leányok éppen a fa mellett állottak mind a hárman, mikor arra jött egy dali, szép királyfi. Ahogy a leányok meglátták, rögtön elbújtatták Kétszeműt egy üres hordó alá, mely ott állott a fa mellett. Azért bújtatták el, mert Kétszemű rongyos volt szegény s szégyenlették. Jön a királyfi, megáll, csodálja a fát, kérdi a leányoktól, hogy: - Kié a fa? Aki neki abból egy ágat adna, kivánhatna tőle akármit.
- Kié volna, mint a miénk, felelt Egyszemű, meg Háromszemű begyesen s mindaketten neki estek a fának, hogy egy ágat leszakítsanak, de hiába erőlködtek, csak egy levélkét sem tudtak leszakítani.
- Na, ez igazán csodálatos, mondotta a királyfi, hogy a tiétek a fa s még sem tudtok egy ágat leszakítani róla.
A leányok váltig erősítették, hogy övék a fa, de amíg erősködtek, kigurúlt a hordó alól egy pár aranyalma, éppen a királyfi lábához. Kétszemű gurította ki haragjában, mert a testvérei nem az igaz valóságot mondották.
- Hát ezek az almák honnét gurúltak ide? kérdezte a királyfi.
Nagy kénytelen-kelletlen megmondták, hogy van nekik egy csúnya, rongyos Kétszemű testvérük, az gurított ki almát, mert mindig van alma nála, lopja, lopocskolja az almát, mikor ők nem látják.
- Jere csak elé, Kétszemű, szólt a királyfi, hadd lássalak!
Kétszemű kibújt a hordó alól, de bezzeg szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert hiszen rongyosnak rongyos volt Kétszemű, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.
- Tudnál-e egy ágat letörni nekem? kérdezte a királyfi.
- Hogyne tudnék, mondotta Kétszemű. Enyém ez a fa!
Abban a pillanatban letört egy ágat s odaadta a királyfinak.
- Mit adjak cserébe, Kétszemű? kérdezte a királyfi.
- Semmit, felelt Kétszemű, csak vigy magaddal, mert itt folyton éhezem, ütnek, vernek, csúfolnak engem.
- Bizony ha úgy, jere velem, mondotta a királyfi, enyém vagy te s enyém is leszel, míg a világ s még két nap!
Azzal fölkapta a nyeregbe s úgy elvágtatott vele, mint a gondolat. Még az nap megérkeztek a királyi palotába, ott Kétszeműt felöltöztették aranyos ruhába, papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.
Még csak most irígykedtek igazán Kétszeműre a testvérei, mikor látták, hogy milyen nagy szerencse érte.
- No, vígasztalták magukat, legalább az aranyalma-fa nekünk maradt. Aki erre jár, megcsodálja s ki tudja, még minket is érhet nagy szerencse.
Bezzeg lefittyent másnap reggel az ajakuk! Az ám, hire, pora sem volt az almafának, még az éjjel eltűnt s reggel ott állott a Kétszemű ablaka alatt!
Most már csakugyan várhatta a szerencsét Egyszemű s Háromszemű. Merthogy nem dolgoztak, leszegényedtek, koldulásra vetemedtek. Igy járták be az országot s egyszer csak betévedtek a király udvarába is, oda, hol Kétszemű volt a királyné. Hallja egyszer Kétszemű, hogy künn az ajtó előtt keservesen síránkozik két asszony, kimegy, nézi, nézi őket, hát Egyszemű az egyik, Háromszemű a másik. De bezzeg elfelejtette, hogy vele olyan cudarúl bántak, szép gyengén megfogta a kezüket, bevezette, jól megvendégelte s többet el sem eresztette őket. Így volt, vége volt, mese volt.




Compare two languages:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.