Élt egyszer egy király meg egy királyné. Szépek voltak, gazdagok voltak, mindenük megvolt, amit csak kívántak; csupán egy híja volt a boldogságuknak: nem volt gyermekük.
A királyné mindegyre csak emiatt búslakodott, s napjában százszor is elmondta:
- Szomorú az én sorsom, olyan vagyok, mint a meddő szántóföld.
Addig-addig epekedett, míg végül is teljesedett a kívánsága. Hanem a kisded, akit a világra hozott, nem emberi csecsemő volt, csak egy kis csacsi.
Szegény királyné csak akkor kezdett igazán jajveszékelni, amikor a magzatát meglátta.
- Inkább ne is lett volna gyermekem, mint hogy ilyen csúfságot ringassak!
És kiadta a parancsot: vessék a csacsit a vízbe, hadd falják föl a halak.
A király azonban közbeszólt:
- Nem! Akármilyen, mégiscsak a fiam. Ha meghalok, övé lesz a trónom és a koronám!
Fölnevelték hát a kis szamarat. Szépen gyarapodott, szép nagyra nőtt a füle is. Vidám kis jószág volt, sokat ugrándozott, sokat játszadozott, különösen a zenét szerette.
Egyszer aztán fogta magát, elment egy híres-neves muzsikushoz.
- Taníts meg a művészetedre - mondta neki. - Én is szeretném olyan szépen pengetni a lantot, mint te.
- Jaj, kedves úrfi - szabadkozott a muzsikus -, nehéz lesz az neked, nem arra valók a te ujjaid; kissé nagyok hozzá, attól tartok, elpattannának alattuk a húrok.
De hiába volt minden, a csacsi mindenképpen meg akarta tanulni a lantpengetést. Szorgalmasan, kitartóan nekilátott a gyakorlásnak, és a végén már olyan szépen muzsikált, hogy a mester sem különben.
Egyszer az úrfi tűnődve sétálgatott a városban. Odaért egy kúthoz belenézett és meglátta benne a két nagy szamárfülét. Ezen aztán úgy elbúsult, hogy bánatában világgá ment. Nem is szólt senkinek, nem vitt magával senkit, csak egyetlen hűséges szolgája mehetett vele.
Jártak-keltek, vándoroltak a világban, végül eljutottak egy messzi országba. Ott egy öreg király uralkodott, s annak volt egy világszép lánya.
- Ide betérünk - mondta a szamár, és bekopogtatott a palota kapuján.
- Nyissátok ki - kiáltotta -, vendég jött, be akar menni!
De nem nyitották ki. Erre leült, fogta a lantját, és gyönyörűségesen játszani kezdett rajta a két elülső lábával. A kapuőrnek kerekre nyílt a szeme ámulatában, szaladt a királyhoz, s azt mondta:
- Uram királyom, egy fiatal szamár ül a kapu előtt, s olyan szépen pengeti a lantját, hogy egy mester sem különben!
- Hát akkor engedd be azt a muzsikust - szólt a király.
Ahogy a szamár belépett, mindenki kikacagta a fura lantost.
Csakhamar eljött az ebéd ideje. A hopmester a szolgák meg az inasok asztalához akarta ültetni a csacsit, annak azonban sehogyan sem tetszett a dolog.
- Nem közönséges jószág vagyok én, hanem előkelő szamár - mondta.
- Hát ha az vagy - mondták -, ülj a katonák közé!
- Nem - felelte -, én a király asztalánál akarok enni.
A király jót nevetett rajta; értette a tréfát, hát azt mondta:
- Jól van, csacsi, legyen úgy, ahogyan kívánod; gyere ide az asztalomhoz!
A királyfi odament, s várta, hol lesz a helye, hová ülhet. A király ránézett, azt kérdezte tőle:
- Hogy tetszik a lányom, csacsi?
A szamár a királykisasszony felé fordult, jól megnézte, és kedvtelve bólintott:
- Nagyon tetszik; olyan szép, hogy még sosem láttam ilyen szépet.
- Akkor ülj mellé - mondta a király.
- Magam is úgy szerettem volna - szólt a szamár, s leült a királylány mellé. Együtt evett-ivott a királyi családdal, és szép csendesen viselkedett az asztalnál. Így éldegélt egy ideig a király udvarában. Lantolgatott, sétálgatott; a királyi palotában lakott, a királyi asztalnál étkezett, s olyan kedvesen viselkedett, hogy hamarosan mindenki megszerette.
Hanem egy idő múlva egyre szomorúbb lett, s egy szép napon azt mondta magában:
"Hiába minden, csak haza kell mennem!"
Jelentkezett a királynál, megköszönte neki a szívességét, és kérte, hadd mehessen az útjára. A király azonban nagyon kedvelte, és szerette volna ott tartani.
- Mi bánt, csacsikám? Egy idő óta olyan savanyú képet vágsz, mintha vadalmába haraptál volna. Mondd meg, ha valami kívánságod van; mindent megadok neked, csak hogy a kedvedre legyek. Aranyat akarsz?
- Nem - felelte a csacsi, és a fejét rázta.
- Ékszert, drágaságot?
- Nem.
- Fele országomat?
- Azt sem.
- Csak tudnám, mivel szerezhetnék örömet neked - tűnődött a király. - Talán a lányomat akarod feleségül?
- Azt már igen! - felelte a csacsi, s egyszeriben jókedve kerekedett, hogy így kitalálták a titkos gondolatát, mert hát ez volt a szíve vágya.
A király nem sokat teketóriázott, hozzáadta a lányát, és megtartották a fényes lakodalmat.
Mikor leszállt az este, bevezették az ifjú párt a hálószobájukba.
A király azonban ki akarta tudni, vajon a csacsi ott is illemtudóan, pallérozottan viselkedik-e, ezért elbújtatta egy függöny mögött az egyik szolgáját.
Ahogy az újdonsült házaspár a szobába ért, az ifjú férj gondosan bereteszelte az ajtót, körülnézett, és mert azt hitte, csak magukban vannak, egyszeriben ledobta magáról a szamárbőrét; hát egy szépséges királyfi állt az ámuló királylány előtt!
- Most megtudhatod, ki vagyok, és láthatod, hogy nem vagyok méltatlan hozzád - mondta.
A királylány nagyon megörült neki, hogy az ura ilyen szép legény; nyomban tiszta szívből megszerette, megcsókolta.
Másnap, ahogy megvirradt, a királyfi ismét magára húzta a szamárbőrt. Alig bújt bele, máris kopogtatott az ajtón az öreg király.
- Ejha! - kiáltotta meglepődve, amikor beengedték. - A csacsi már fölkelt? - és a lányához fordult, halkan azt kérdezte tőle: - Ugye, bánkódol miatta, hogy nem emberformájú a férjed?
- Dehogy bánkódom, édesapám! - felelte a lánya. - Úgy megszerettem mintha a legszebb legény volna a világon, el sem hagyom életünk fogytáig!
A király elcsodálkozott, de a szolga, akit elbújtatott a szobában, hamarosan mindent elmondott neki.
- Ez nem lehet igaz - mondta a király.
- Ha nem hiszed, uram, virrassz ott magad ma éjjel, s látni fogod a tulajdon két szemeddel. S tudod, mit, királyom? Csend el az irháját, és vesd a tűzbe; akkor nincs mit tennie, az igazi formájában kell megmutatkoznia.
- Ez jó tanács - mondta a király, és este, mikor a házaspár lefeküdt, beosont a hálószobájukba. Odasurrant az ágyukhoz, és a holdfényben látta, hogy egy gyönyörűséges ifjú fekszik benne, a szamárbőr meg az ágy mellett hever a földön. A király gyorsan fölkapta, nagy tüzet rakatott az udvaron, és az irhát a lángok közé dobatta. Nem is mozdult el a tűz mellől, míg az egész hamuvá nem égett.
De a király azt is látni akarta, mit művel majd a megrablott ifjú, ha nem leli a szamárbőrt; hát fönnmaradt egész éjjel, virrasztott és leskelődött. A királyfi jól kialudta magát, hajnalhasadáskor fölébredt, és föl akarta ölteni az irháját, de sehol nem találta. Megijedt, azt rebegte félve, nagy búsan:
- Most aztán egy-kettő, el kell tűnnöm innét!
De ahogy kilépett a szobából, elébe toppant a király.
- Édes fiam, hová olyan sietve? Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte. - Maradj csak itt, ilyen szép legényt el sem engedek magam mellől. Máris legyen a tiéd fele királyságom; holtom után megkapod az egészet.
- Ami jól kezdődött, jó véget is érjen: itt maradok - mondta az ifjú. Az öreg neki adta a fele királyságát. Egy esztendőre rá meghalt, s ráhagyta a másik felét is.
Telt-múlt az idő, évre év múlott, s egy szép napon követség érkezett, s jelentette, hogy meghalt Szamárbőr királyfi édesapja is. A trón megürült, s az egész ország egyhangúlag őt akarja királyának.
A királyfi elfoglalta azt a trónt is, két országon uralkodott, és zavartalan, napsugaras boldogságban élt a feleségével.
Talán még ma is él, ha meg nem halt.
Once on a time there lived a King and a Queen, who were rich, and had everything they wanted, but no children. The Queen lamented over this day and night, and said, "I am like a field on which nothing grows." At last God gave her her wish, but when the child came into the world, it did not look like a human child, but was a little donkey. When the mother saw that, her lamentations and outcries began in real earnest; she said she would far rather have had no child at all than have a donkey, and that they were to throw it into the water that the fishes might devour it. But the King said, "No, since God has sent him he shall be my son and heir, and after my death sit on the royal throne, and wear the kingly crown." The donkey, therefore, was brought up and grew bigger, and his ears grew up beautifully high and straight. He was, however, of a merry disposition, jumped about, played and had especial pleasure in music, so that he went to a celebrated musician and said, "Teach me thine art, that I may play the lute as well as thou dost." - "Ah, dear little master," answered the musician, "that would come very hard to you, your fingers are certainly not suited to it, and are far too big. I am afraid the strings would not last." No excuses were of any use. The donkey was determined to play the lute; he was persevering and industrious, and at last learnt to do it as well as the master himself. The young lordling once went out walking full of thought and came to a well, he looked into it and in the mirror-clear water saw his donkey's form. He was so distressed about it, that he went out into the wide world and only took with him one faithful companion. They travelled up and down, and at last they came into a kingdom where an old King reigned who had an only but wonderfully beautiful daughter. The donkey said, "Here we will stay," knocked at the gate, and cried, "A guest is without open, that he may enter." As, however, the gate was not opened, he sat down, took his lute and played it in the most delightful manner with his two fore-feet. Then the door-keeper opened his eyes most wonderfully wide, and ran to the King and said, "Outside by the gate sits a young donkey which plays the lute as well as an experienced master!" - "Then let the musician come to me," said the King. When, however, a donkey came in, every one began to laugh at the lute-player. And now the donkey was asked to sit down and eat with the servants. He, however, was unwilling, and said, "I am no common stable-ass, I am a noble one." Then they said, "If that is what thou art, seat thyself with the men of war." - "No," said he, "I will sit by the King." The King smiled, and said good-humouredly, "Yes, it shall be as thou wilt, little ass, come here to me." Then he asked, "Little ass, how does my daughter please thee?" The donkey turned his head towards her, looked at her, nodded and said, "I like her above measure, I have never yet seen anyone so beautiful as she is." - "Well, then, thou shalt sit next her too," said the King. "That is exactly what I wish," said the donkey, and he placed himself by her side, ate and drank, and knew how to behave himself daintily and cleanly. When the noble beast had stayed a long time at the King's court, he thought, "What good does all this do me, I shall still have to go home again?" let his head hang sadly, and went to the King and asked for his dismissal. But the King had grown fond of him, and said, "Little ass, what ails thee? Thou lookest as sour as a jug of vinegar, I will give thee what thou wantest. Dost thou want gold?" - "No," said the donkey, and shook his head. "Dost thou want jewels and rich dress?" - "No." - "Dost thou wish for half my kingdom?" - "Indeed, no." Then said the King, if I did but know what would make thee content. Wilt thou have my pretty daughter to wife?" - "Ah, yes," said the ass, "I should indeed like her," and all at once he became quite merry and full of happiness, for that was exactly what he was wishing for. So a great and splendid wedding was held. In the evening, when the bride and bridegroom were led into their bed-room, the King wanted to know if the ass would behave well, and ordered a servant to hide himself there. When they were both within, the bridegroom bolted the door, looked around, and as he believed that they were quite alone, he suddenly threw off his ass's skin, and stood there in the form of a handsome royal youth. "Now," said he, "thou seest who I am, and seest also that I am not unworthy of thee." Then the bride was glad, and kissed him, and loved him dearly. When morning came, he jumped up, put his animal's skin on again, and no one could have guessed what kind of a form was hidden beneath it. Soon came the old King, "Ah," cried he, "is the little ass merry? But surely thou art sad?" said he to his daughter, "that thou hast not got a proper man for thy husband?" - "Oh, no, dear father, I love him as well as if he were the handsomest in the world, and I will keep him as long as I live." The King was surprised, but the servant who had concealed himself came and revealed everything to him. The King said, "That cannot be true." - "Then watch yourself the next night, and you will see it with your own eyes; and hark you, lord King, if you were to take his skin away and throw it in the fire, he would be forced to show himself in his true shape." - "Thy advice is good," said the King, and at night when they were asleep, he stole in, and when he got to the bed he saw by the light of the moon a noble-looking youth lying there, and the skin lay stretched on the ground. So he took it away, and had a great fire lighted outside, and threw the skin into it, and remained by it himself until it was all burnt to ashes. As, however, he was anxious to know how the robbed man would behave himself, he stayed awake the whole night and watched. When the youth had slept his sleep out, he got up by the first light of morning, and wanted to put on the ass's skin, but it was not to be found. On this he was alarmed, and, full of grief and anxiety, said, "Now I shall have to contrive to escape." But when he went out, there stood the King, who said, "My son, whither away in such haste? what hast thou in mind? Stay here, thou art such a handsome man, thou shalt not go away from me. I will now give thee half my kingdom, and after my death thou shalt have the whole of it." - "Then I hope that what begins so well may end well, and I will stay with you," said the youth. And the old man gave him half the kingdom, and in a year's time, when he died, the youth had the whole, and after the death of his father he had another kingdom as well, and lived in all magnificence.