中文

池中水妖

MAGYAR

A tó tündére


从前,有位磨坊主和妻子生活在一块,生活十分富足。 他们有钱有地,光景一年好似一年。 但不幸的事情突然来了,他的财富变得一年少似一年,最后那磨坊主连自己的磨坊几乎都不能维持了。 他悲痛万分,每天干完活躺在床上,总是辗转反侧,夜不能寐。 一天早晨,天不亮他就起床出了门,心想这样心情可能会好些。 等他跨上水坝,太阳还刚刚升上地平线,突然他听到水中有潺潺之声,他回头一看,发现水中缓缓地冒出个美女。 她用纤纤的玉手将一头长长的秀发理在两肩旁,遮住了整个身躯。 磨坊主马上意识到她就是水池中的水妖了,情急之中他不知该留还是该走了。 只听水妖柔柔地呼唤着他的名字,问他为何如此闷闷不乐,声音十分悦耳。 起初磨坊主给吓怕了,但当他听到美女说话如此温柔可爱时,便赶紧定了定神,告诉她自己过去的生活如何富足,现在生活如何贫困潦倒、百般的无奈。 "别着急,"水妖说,"我会让你过比以前更富足、更幸福的,但你必须答应把家中新降生的小东西给我。""那除了小猫小狗之类还会有什么别的东西呢?"磨坊主心想,于是他答应了她的要求。 听完这话,水妖沉了下去,他也乐颠颠地跑回作坊,心存安慰,神情格外舒畅。 但他刚跨进门就见女仆跑出房子尖叫着向他道喜,说夫人刚生下个男婴。 真是如五雷轰顶一般,磨坊主站在那儿,呆若木鸡,他意识到那狡猾的水妖早就知道这一点,而且还欺骗了他。 他耸拉着脑袋,走到妻子床前,妻子对他说:"给你生了个胖小子,难道你还不开心吗?"他告诉她灾难已降临到他头上,接着便把许诺的事一五一十地说了。 "财富对我来说有什么用呢?"他又说,"如果失去了孩子,我该怎么办?"就是那些前来道贺的亲朋好友们也不知该说什么好。 这以后磨坊主确实时来运转了,他所做的交易都兑了现。 似乎一夜之间柜里自行装满了钱币,壁橱里的钱也都积得满满的。 不久他的财富就大大超过了从前。 但是他却不能高兴起来,因为他和水妖之间的交易让他伤透了脑筋。 每当他走过池边,总担心女妖会从水中冒出来讨债,他也从不让孩子一个人走近水边,"记住,"他告诫孩子,"如果你碰到水,水里就会伸出一只手来抓住你,把你拖下水去。"但年复一年水妖没再现身,磨坊主心中的一块石头总算放了下来。 男孩长大成人了,在一名猎户手下当徒弟。 当他学会了十八般武艺,成为一名出色的猎手时,村长便让他为村里服务。 村里有位美丽的姑娘深为猎手钟爱,村长知道这一切时便给了他一间小屋,让两人终于结成百年之好,他们婚后过得幸福安乐,相亲也相爱。
一天猎手正追赶一只雄鹿,当雄鹿从森林处拐进一片旷野后,他迅速追了上去,射死了它。 但他却没注意到自己竟站在了水池边。 他把鹿开膛破肚后,走到水边想洗洗那双沾满鲜血的手。 不料一沾水,水妖便突然从水中钻了出来,面带笑容,用她那湿淋淋的双手抱住猎手,跌入水中,浪花倾刻淹没了他。 时至黄昏,猎手还没回家,妻子焦急万分,便出去找他。 因为丈夫曾一再说过要防范水妖的诱惑,不敢斗胆到池边去。 她马上明白发生了什么事情,于是便赶紧跑到水边。 当她看到丈夫留在岸边的猎袋时,她证实了自己的猜疑。 此刻她悲痛欲绝,芳心欲碎,一遍遍呼唤着爱人的名字,但听不到回音。 她又跑到水池的对岸去叫唤,口中咒骂着水妖,但仍然没有人应声。 水面平静,只有初升的新月目不转睛地注视着她,这可怜的女人没有离开水池,她一刻不停地围着水池跑,跑了一圈又一圈,时而默不作声,时而低泣。 最后她筋疲力竭,倒在地上睡着了,不久便进入了梦乡。
她梦见自己正在一大堆顽石间焦急地向上攀登,荆棘绊住了她的脚,雨点打在她的脸上,风把她的头发吹得七零八落,当她到达山顶时,展现在眼前的是一副从未见过的画面:天空碧蓝,空气新鲜,坡度平缓。 一间精致小巧的农舍在一片绿草地上,周围长满了各色的花朵。 她走上前去把门打开,发现里面坐着一位白发苍苍的老婆婆,正热情地跟她打招呼。 就在这时,可怜的女人醒了,天刚破晓,她马上按昨夜梦里见到的去做,不辞辛苦地爬上山顶,果真见到了和梦中完全一样的景色。 老婆婆接待了她,给她指定一张椅子坐下。 "你一定是遇到了麻烦,"她说,"否则你不会找到我这偏僻寒舍来的。"可怜的女人一把眼泪一把鼻涕地把事情的原委都说了。 "开心点,"老婆婆说,"我会帮你的。这里有一把金梳。等满月升起时,你就到池边去,坐在池边,用这把梳子梳理你那乌黑的秀发。梳完后再把它放在岸边,看看会发生什么事。"女人回了家,但时间距离满月还早得很。 最后她终于等到了满月升起,赶紧跑去池边,坐在岸边,用金梳梳发,然后再把它放在水边。 不久水里就翻起了万千波涛,浪涛打到岸边,把金梳给卷走了。 还没等金梳沉底,水面突然分开,露出了猎手的脑袋。 猎手没说话,只是忧郁地看着他的妻子。 同时,又一个浪涛打过来,他的脑袋被淹没了。 倾刻一切都消失了,水面平静如初,唯有满月倒映在其中。
女人满怀悲痛地走回家中,但她又梦见了那位村舍里的老婆婆。 第二天早晨,她又去老婆婆那儿诉苦。 老人给了她一只金笛说:"等到满月升起时,用这只笛子吹出一曲优美的曲子,吹完后再把笛子放在沙滩上看看会怎么样。"女人照着她说的话去做了。 笛子刚放到沙地上就听见水里有一阵响动 ,一个浪涛打来把笛子卷走了。 水路立刻分开,露出了猎手的头和半个身子,他伸出手臂想要拥抱她,但又一个浪头打过来把他给淹没了。 "啊,她是怎么帮我的?"女人叫道,"为什么让我看到他又要失去他啊!"她又绝望了,但梦又把她引到了老婆婆的面前,这回老人给了她一只金纺轮,并安慰她说:"这一切并没有完,等满月升起时,拿这只纺轮坐到岸边,把这卷线纺完,再把纺轮放在岸边,看看会发生什么事情。"女人完全照着她的话去做了。 当满月升起时,她拿着纺轮坐到岸边,一刻不停地纺啊纺,直到亚麻线用完,水池上满是纺好的线。 同样的事情又出现了,只见一个浪头打来,把纺轮卷走了,很快,猎手头和整个身体都从水中脱水而出,呈现在女人面前。 猎人赶紧跳到岸边,抓起妻子的手就逃。 但没等他们走出多远,就听到池水一片喧哗,池水立刻漫及整个旷野。 两人立刻意识到死亡的危险,吓呆了的女人乞求老婆婆暗中相助。 过了一会儿,他俩便变了形,一个成了蛤蟆,一个成了青蛙。 洪水吞没了他们但没能毁灭他们,只是把他们冲散,带到老远的地方去了。
水退了,他们又踏上干地,重现人形,但彼此都不知对方在那里。 他们发现自己身处陌生人中间,那些人都不知自己的家乡在何方。 他们面前只有高山低谷,为了活命,他们不得不去放羊。 多年过后,他们仍一直赶着羊群穿行森林草地,无处可托相思,无可可托牵挂。
春天来临了,一天他们都出去放羊,可能是命运的安排,他俩走得越来越近了,在峡谷中相遇了,但互不认识。 但是他们高兴,因为他们不再孤独了。 他们因此每天都把羊赶到一个地方,说话不多,但彼此心存慰藉。 一天傍晚当满月升起时,羊儿也睡着了,牧羊人从袋中抽出一支短笛,吹出一支优美而略带伤感的曲子,等他吹完,他发现牧羊女正在悲伤地哭泣。 "你哭什么?"他问。 "啊!"她回答说,"当我最后一次吹起这根笛子时,天空升起满月,水中露出我爱人的脑袋。"他看着她,仿佛觉得他眼睛上的一层眼罩立刻脱落,他认出了她,同时她也看了看他,月亮正照在他的脸上,她也认出了他。 他们相互拥抱着,亲吻着,谁都无需再问他们是否幸福了。
Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást, boldogan éltek, jól ment a soruk, évről évre gyarapodott a vagyonuk. Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre. Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája, addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott. Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetőt.

- Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá - sóhajtozta sokszor.

Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett, emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában.

Egyszer egy hajnalon már napkelte előtt talpon volt; gondolta, kimegy egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az égen felragyogott az első napsugár.

Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna a tóban. Meglepődve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a szeme előtt a vízből; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sűrű haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította.

"Ez a tó tündére!" - gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem mert.

A tavitündér azonban rámosolygott, lágyan csengő hangon a nevén szólította, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén megemberelte magát, és elmondta a búját-baját.

- Azelőtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a templom egere!

- Légy nyugodt - mondta a tavitündér -, gazdagabbá és szerencsésebbé teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell megígérned: azt, hogy nekem adod az első újszülöttet, amelyik a házadban látja meg a napvilágot.

A molnár azt gondolta magában: "Ugyan mi más újszülött lehetne otthon, mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!"

Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba.

A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már a rossz napok, letelt a hét szűk esztendő, s megint jólét köszönt rájuk.

Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már messziről lelkendezve kiabálja:

- Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban!

- Ugyan mi? - kérdezte a molnár.

- Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörű kisfiú hozott a világra!

A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt szegény feje, és elsötétült előtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér; előre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tőle! Leszegett fejjel lépett oda a felesége ágyához.

- Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? - kérdezte az asszony neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét.

Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a tavitündérnek.

- Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy fiacskámat?! - kesergett. - De hát mit tehetek?

Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is elmondta a dolgot, tőlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél előbb elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból.

A molnárékra pedig jó napok virradtak. Amihez a gazda hozzákezdett, minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb lett, mint valaha.

De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavitündérnek tett. Valahányszor a tó mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér, és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie.

- Vigyázz - mondogatta neki az apja -, veszedelmes hely az: egyszer csak kinyúlik a vízből egy kéz, és leránt a mélybe!

Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A molnár kezdett lassacskán megnyugodni.

Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belőle, s a falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta.

Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a fiataloknak; s ettől fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves szeretetben.

Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú őzet vett üldözőbe. A vad kifutott az erdőből a szabad mezőre, de a vadász utána iramodott és lelőtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és megnyúzta a. késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így beállítani a feleségéhez.

"Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat" - gondolta.

Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mező. Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de ott hosszú esztendők óta más őrölte a búzát, mert az öreg molnár feleségestül a sírban nyugodott már.

A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott bőrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét.

Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a tündér. Gyöngyöző kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe, hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük.

Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavitündérről meg arról, hogy az édesapja sosem engedte a tó közelébe.

Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott meg-találta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát.

Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a szerencsétlenség: a tavitündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába, nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára, hajlítgatta szerte a sűrű nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavitündért, arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold bámult rá mozdulatlanul a vízből.

Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje fogytám a földre hanyatlott és elaludt.

Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát inda béklyózta, arcát eső verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre felért a tetőre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken ragyogott, a lágy levegő szinte simogatta; szelíd lejtő ereszkedett lefelé, tarka virágos mező zöldellt előtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó állt.

Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt benne, és barátságosan feléje bólintott.

Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt.

A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az ő szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott, meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna érte.

Nagy, keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a tetőn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta.

Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá:

- Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos kunyhómba.

Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét.

- Vigasztalódjál meg - mondta az öreg -, majd én segítek rajtad. Itt van egy aranyfésű; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd a fésűt a partra, meglásd, mi történik.

Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idő teliholdig. Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz, leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésűvel; mikor elkészült, letette a fésűt a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és elragadta a fésűt. Abban a percben, ahogy a fésű elsüllyedt, kettévált a víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt, csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban előzúdult egy második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó megint olyan sima volt, mint annak előtte, csak a telihold ábrázata csillogott a színén.

Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott neki, és azt mondta:

- Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát a partra, meglásd, mi történik.

Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következő szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával sodorta a mélybe.

"Jaj, mit érek vele - sóhajtott a szegény asszony -, ha csak megpillantom az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!"

Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az anyóka kunyhója. S ő harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs vénség most egy aranyrokkát adott neki megvigasztalta, és azt mondta:

- Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik.

Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig egy nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát.

S akkor kibukkant a vízből a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni kezdett vele.

Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezőre, mint az özönvíz. A menekvők már azt hitték, végük van. A haragos hullám már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli őket. Akkor az asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává. Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak messze-messze elsodorta őket egymástól.

Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta őket. Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé kerültek, akik még csak hírét sem hallották az ő hazájuknak. Egyik is, másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el őket egymástól.

Hogy valahogyan megéljenek, elszegődtek mind a ketten birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezőről mezőre, és a szívük tele volt bánattal, vágyakozással.

Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld rügyeztek a fák, s ők ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezőre. És valahogyan úgy történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük lefelé a lejtőn, másikuk fölfelé a hegyoldalon.

Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül.

Ettől fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna.

Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász elővette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát.

A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt.

- Miért sírsz? - kérdezte a társa.

- Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje kibukkant a vízből!

Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről: egyszerre megismerte az ő kedves feleségét.

S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte őt. Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz.




比較翻譯:













Donations are welcomed & appreciated.


Thank you for your support.