Élt egyszer egy faluban egy szegény árva lány. Apja-anyja még kiskorában meghalt; nem volt neki egyéb rokona, csak a keresztanyja. Az egymagában éldegélt házacskájában a falu végén, és szövésből, fonásból, varrásból tengette az életét. Magához vette a kis árvát, tisztességgel felnevelte, és már korán munkára szoktatta.
Mikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát a keresztlányát, és így beszélt hozzá:
- Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a vetélőmet meg a varrótűmet, azzal megkeresheted a kenyeredet.
Azzal megáldotta a lányt, még egyszer lelkére kötötte, legyen mindig szorgalmas és jámbor, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.
A keresztlánya megsiratta, illendően eltemette, és attól fogva egyedül élt a faluvégi kis házban. Szorgalmasan dolgozott, szőtt, font, varrogatott, s amit csak tett, azon mind megfogant az öregasszony áldása. A kamrában mintha magától szaporodott volna a len, és valahányszor egy-egy kendőt vagy szőnyeget szőtt, valahányszor egy-egy inget megvarrt, mindjárt akadt rá vevő, és tisztességgel megadta az árát. Így hát a lány sosem szenvedett ínséget, sőt még másoknak is tudott juttatni valamicskét a magáéból.
Abban az időben történt, hogy a király fia végigjárta az országot, és feleséget keresett magának. De mert szegényt nem volt szabad választania, gazdagot meg ő nem akart választani, azt mondta:
- Azt veszem el, aki egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is.
Útja során elért abba a faluba is, ahol az árva lány éldegélt. Szokása szerint nyomban kérdezősködni kezdett, ki a leggazdagabb és ki a legszegényebb lány a faluban. Először a leggazdagabbat nevezték meg neki; a legszegényebb meg - mondták - egy kis házban lakik az alvégen.
A leggazdagabb lány már reggel óta kint ült a kapujukban. Felcicomázta magát, kevélyen páváskodott, s amikor a királyfi odaért, fölkelt, elébe ment, és illegve-billegve mélyet bókolt előtte. A királyfi éppen csak végigmérte; nem szólt egy árva szót sem, meghúzta a kantárszárat, és továbblovagolt. Poroszkált a szegény lány házacskája felé.
Bezzeg az nem lopta a napot a kapuban! Bent ült a szobában, és szorgalmasan font, nem törődött semmi mással, csak a finom szállal meg a pergő orsóval. Hanem azért egyszer mégis föltekintett, s akkor észrevette, hogy a királyfi beles az ablakon. Mélyen, nagyon mélyen elpirult, lesütötte a szemét, és szaporán font tovább. Hogy a szál ezúttal elég sima lett-e, azt én nem tudom; csak annyit tudok, hogy a lány addig fonta a fonalat, addig járatta az orsót, míg a királyfi el nem lovagolt. Akkor aztán felállt a rokka mellől, kitárta a szoba ablakát, s azt mondta:
- De nagy hőség van idebent!
És utánanézett a királyfinak, nézte, ameddig csak a fehér tollat látta, amelyik a kalapján lengedezett.
Mikor már a toll is eltűnt a messzeségben, visszaült a rokkájához, és tovább font. Egyszer csak eszébe ötlött egy réges-régi mondás, még a keresztanyjától hallotta, az szerette munka közben hajtogatni. A lány eltűnődött rajta; észre se vette, egyszer csak elkezdte dúdolni:
Mikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát a keresztlányát, és így beszélt hozzá:
- Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a vetélőmet meg a varrótűmet, azzal megkeresheted a kenyeredet.
Azzal megáldotta a lányt, még egyszer lelkére kötötte, legyen mindig szorgalmas és jámbor, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.
A keresztlánya megsiratta, illendően eltemette, és attól fogva egyedül élt a faluvégi kis házban. Szorgalmasan dolgozott, szőtt, font, varrogatott, s amit csak tett, azon mind megfogant az öregasszony áldása. A kamrában mintha magától szaporodott volna a len, és valahányszor egy-egy kendőt vagy szőnyeget szőtt, valahányszor egy-egy inget megvarrt, mindjárt akadt rá vevő, és tisztességgel megadta az árát. Így hát a lány sosem szenvedett ínséget, sőt még másoknak is tudott juttatni valamicskét a magáéból.
Abban az időben történt, hogy a király fia végigjárta az országot, és feleséget keresett magának. De mert szegényt nem volt szabad választania, gazdagot meg ő nem akart választani, azt mondta:
- Azt veszem el, aki egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is.
Útja során elért abba a faluba is, ahol az árva lány éldegélt. Szokása szerint nyomban kérdezősködni kezdett, ki a leggazdagabb és ki a legszegényebb lány a faluban. Először a leggazdagabbat nevezték meg neki; a legszegényebb meg - mondták - egy kis házban lakik az alvégen.
A leggazdagabb lány már reggel óta kint ült a kapujukban. Felcicomázta magát, kevélyen páváskodott, s amikor a királyfi odaért, fölkelt, elébe ment, és illegve-billegve mélyet bókolt előtte. A királyfi éppen csak végigmérte; nem szólt egy árva szót sem, meghúzta a kantárszárat, és továbblovagolt. Poroszkált a szegény lány házacskája felé.
Bezzeg az nem lopta a napot a kapuban! Bent ült a szobában, és szorgalmasan font, nem törődött semmi mással, csak a finom szállal meg a pergő orsóval. Hanem azért egyszer mégis föltekintett, s akkor észrevette, hogy a királyfi beles az ablakon. Mélyen, nagyon mélyen elpirult, lesütötte a szemét, és szaporán font tovább. Hogy a szál ezúttal elég sima lett-e, azt én nem tudom; csak annyit tudok, hogy a lány addig fonta a fonalat, addig járatta az orsót, míg a királyfi el nem lovagolt. Akkor aztán felállt a rokka mellől, kitárta a szoba ablakát, s azt mondta:
- De nagy hőség van idebent!
És utánanézett a királyfinak, nézte, ameddig csak a fehér tollat látta, amelyik a kalapján lengedezett.
Mikor már a toll is eltűnt a messzeségben, visszaült a rokkájához, és tovább font. Egyszer csak eszébe ötlött egy réges-régi mondás, még a keresztanyjától hallotta, az szerette munka közben hajtogatni. A lány eltűnődött rajta; észre se vette, egyszer csak elkezdte dúdolni:
Orsóm, orsóm, menj ki szépen,
hozd ide a vőlegényem.
hozd ide a vőlegényem.
Az orsó abban a pillanatban ugrott egyet, és kiperdült az ablakon. A lány elámult, odaszaladt az ablakhoz, s az orsója után nézett. Hát látja: nagy vígan táncol tova a mezőn, és csillogó-villogó aranyszálat gombolyít le maga után. Pergett, pergett, aztán hirtelen eltűnt a szeme elől.
Több orsó nem volt a háznál; a lány nem tehetett jobbat, elővette a vetélőt, leült a szövőszékhez, és szőni kezdett.
Míg a vetélő ide-oda járt a kifeszített szálak közt, és zizegve, zümmögve szőtte a vásznat, az orsó egyre tovább pergett, árkon ugrott át, bokrot szökött keresztül, s mire a szál a végére járt, utolérte a királyfit. Az igen elcsodálkozott.
- Hát ez mi? - kiáltotta. - Csak nem az utat akarja mutatni nekem ez az orsó?
Megfordította a lovát, és visszaügetett az aranyfonál mentén.
A lány pedig egyre a munkája mellett ült, s egyszerre csak dúdolni kezdte a réges-régi kis dalt:
Több orsó nem volt a háznál; a lány nem tehetett jobbat, elővette a vetélőt, leült a szövőszékhez, és szőni kezdett.
Míg a vetélő ide-oda járt a kifeszített szálak közt, és zizegve, zümmögve szőtte a vásznat, az orsó egyre tovább pergett, árkon ugrott át, bokrot szökött keresztül, s mire a szál a végére járt, utolérte a királyfit. Az igen elcsodálkozott.
- Hát ez mi? - kiáltotta. - Csak nem az utat akarja mutatni nekem ez az orsó?
Megfordította a lovát, és visszaügetett az aranyfonál mentén.
A lány pedig egyre a munkája mellett ült, s egyszerre csak dúdolni kezdte a réges-régi kis dalt:
Vetélőcském, szőjél szépen,
hozd ide a vőlegényem.
hozd ide a vőlegényem.
A vetélő abban a pillanatban elpattant előle, kiugrott az ajtón, s ott a küszöb előtt gyönyörű szőnyeget kezdett szőni, olyan szépet, hogy szebb talán még nem is volt a világon. A két szélén rózsák, liliomok díszelegtek, középütt aranymezőben zöld indák tekeregtek, köztük nyulacskák ugrándoztak, őzikék kandikáltak, szarvasok szökelltek, az ágakon meg tarka madarak ültek; egyéb sem hiányzott mint hogy nótázni kezdjenek.
Megszökött hát a vetélő is. A lány mit tehetett mást? Elővette a tűjét, s varrni kezdett. Közben pedig azt dúdolta:
Megszökött hát a vetélő is. A lány mit tehetett mást? Elővette a tűjét, s varrni kezdett. Közben pedig azt dúdolta:
Takaríts ki, tűcske, szépen,
mindjárt itt a vőlegényem.
mindjárt itt a vőlegényem.
A tű abban a pillanatban kiugrott a kezéből, s mint a villám, elkezdett ide-oda cikázni a szobában. Mintha csak láthatatlan szellemek dolgoztak volna a nyomában, ide villant, oda villant, s lám asztalra, padkára szép zöld terítő borult, a székekre bársony feszült, az ablakon finom függöny fehérlett. Az utolsó tűvillanáskor a lány kitekintett, és meglátta a messzeségben a királyfi kalapján a forgó fehér tollát.
Jött, jött a királyfi, amerre az orsó az aranyfonállal az utat mutatta. Odaért a házhoz, leszállt a lováról, bevonult a pompás szőnyegen a szegényes kis házba; a szobában ott találta a lányt. Egyszerű volt a ruhája, de úgy ragyogott benne, mint bokron a rózsa.
- Te vagy egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is - mondta a királyfi -, gyere velem, légy a feleségem!
A lány egy árva szót sem szólt, csak mosolygott, és a kezét nyújtotta feléje. A királyfi megcsókolta, kivezette a házból, nyergébe emelte, és hazavitte a palotájába.
Megülték a lakodalmat az orsót a vetélőt és a tűt pedig elhelyezték a királyi kincseskamrában. Ország-világ a csodájukra járt; ők pedig nagy becsben tartották a kedves szerszámokat, amíg csak éltek.
Jött, jött a királyfi, amerre az orsó az aranyfonállal az utat mutatta. Odaért a házhoz, leszállt a lováról, bevonult a pompás szőnyegen a szegényes kis házba; a szobában ott találta a lányt. Egyszerű volt a ruhája, de úgy ragyogott benne, mint bokron a rózsa.
- Te vagy egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is - mondta a királyfi -, gyere velem, légy a feleségem!
A lány egy árva szót sem szólt, csak mosolygott, és a kezét nyújtotta feléje. A királyfi megcsókolta, kivezette a házból, nyergébe emelte, és hazavitte a palotájába.
Megülték a lakodalmat az orsót a vetélőt és a tűt pedig elhelyezték a királyi kincseskamrában. Ország-világ a csodájukra járt; ők pedig nagy becsben tartották a kedves szerszámokat, amíg csak éltek.
There was once a girl whose father and mother died while she was still a little child. All alone, in a small house at the end of the village, dwelt her godmother, who supported herself by spinning, weaving, and sewing. The old woman took the forlorn child to live with her, kept her to her work, and educated her in all that is good. When the girl was fifteen years old, the old woman became ill, called the child to her bedside, and said, "Dear daughter, I feel my end drawing near. I leave thee the little house, which will protect thee from wind and weather, and my spindle, shuttle, and needle, with which thou canst earn thy bread." Then she laid her hands on the girl's head, blessed her, and said, "Only preserve the love of God in thy heart, and all will go well with thee." Thereupon she closed her eyes, and when she was laid in the earth, the maiden followed the coffin, weeping bitterly, and paid her the last mark of respect. And now the maiden lived quite alone in the little house, and was industrious, and span, wove, and sewed, and the blessing of the good old woman was on all that she did. It seemed as if the flax in the room increased of its own accord, and whenever she wove a piece of cloth or carpet, or had made a shirt, she at once found a buyer who paid her amply for it, so that she was in want of nothing, and even had something to share with others.
About this time, the son of the King was travelling about the country looking for a bride. He was not to choose a poor one, and did not want to have a rich one. So he said, "She shall be my wife who is the poorest, and at the same time the richest." When he came to the village where the maiden dwelt, he inquired, as he did wherever he went, who was the richest and also the poorest girl in the place? They first named the richest; the poorest, they said, was the girl who lived in the small house quite at the end of the village. The rich girl was sitting in all her splendour before the door of her house, and when the prince approached her, she got up, went to meet him, and made him a low curtsey. He looked at her, said nothing, and rode on. When he came to the house of the poor girl, she was not standing at the door, but sitting in her little room. He stopped his horse, and saw through the window, on which the bright sun was shining, the girl sitting at her spinning-wheel, busily spinning. She looked up, and when she saw that the prince was looking in, she blushed all over her face, let her eyes fall, and went on spinning. I do not know whether, just at that moment, the thread was quite even; but she went on spinning until the King's son had ridden away again. Then she went to the window, opened it, and said, "It is so warm in this room!" but she still looked after him as long as she could distinguish the white feathers in his hat. Then she sat down to work again in her own room and went on with her spinning, and a saying which the old woman had often repeated when she was sitting at her work, came into her mind, and she sang these words to herself, --
About this time, the son of the King was travelling about the country looking for a bride. He was not to choose a poor one, and did not want to have a rich one. So he said, "She shall be my wife who is the poorest, and at the same time the richest." When he came to the village where the maiden dwelt, he inquired, as he did wherever he went, who was the richest and also the poorest girl in the place? They first named the richest; the poorest, they said, was the girl who lived in the small house quite at the end of the village. The rich girl was sitting in all her splendour before the door of her house, and when the prince approached her, she got up, went to meet him, and made him a low curtsey. He looked at her, said nothing, and rode on. When he came to the house of the poor girl, she was not standing at the door, but sitting in her little room. He stopped his horse, and saw through the window, on which the bright sun was shining, the girl sitting at her spinning-wheel, busily spinning. She looked up, and when she saw that the prince was looking in, she blushed all over her face, let her eyes fall, and went on spinning. I do not know whether, just at that moment, the thread was quite even; but she went on spinning until the King's son had ridden away again. Then she went to the window, opened it, and said, "It is so warm in this room!" but she still looked after him as long as she could distinguish the white feathers in his hat. Then she sat down to work again in her own room and went on with her spinning, and a saying which the old woman had often repeated when she was sitting at her work, came into her mind, and she sang these words to herself, --
"Spindle, my spindle, haste, haste thee away,
And here to my house bring the wooer, I pray."
And what do you think happened? The spindle sprang out of her hand in an instant, and out of the door, and when, in her astonishment, she got up and looked after it, she saw that it was dancing out merrily into the open country, and drawing a shining golden thread after it. Before long, it had entirely vanished from her sight. As she had now no spindle, the girl took the weaver's shuttle in her hand, sat down to her loom, and began to weave.
The spindle, however, danced continually onwards, and just as the thread came to an end, reached the prince. "What do I see?" he cried; "the spindle certainly wants to show me the way!" turned his horse about, and rode back with the golden thread. The girl was, however, sitting at her work singing,
And here to my house bring the wooer, I pray."
And what do you think happened? The spindle sprang out of her hand in an instant, and out of the door, and when, in her astonishment, she got up and looked after it, she saw that it was dancing out merrily into the open country, and drawing a shining golden thread after it. Before long, it had entirely vanished from her sight. As she had now no spindle, the girl took the weaver's shuttle in her hand, sat down to her loom, and began to weave.
The spindle, however, danced continually onwards, and just as the thread came to an end, reached the prince. "What do I see?" he cried; "the spindle certainly wants to show me the way!" turned his horse about, and rode back with the golden thread. The girl was, however, sitting at her work singing,
"Shuttle, my shuttle, weave well this day,
And guide the wooer to me, I pray."
Immediately the shuttle sprang out of her hand and out by the door. Before the threshold, however, it began to weave a carpet which was more beautiful than the eyes of man had ever yet beheld. Lilies and roses blossomed on both sides of it, and on a golden ground in the centre green branches ascended, under which bounded hares and rabbits, stags and deer stretched their heads in between them, brightly-coloured birds were sitting in the branches above; they lacked nothing but the gift of song. The shuttle leapt hither and thither, and everything seemed to grow of its own accord.
As the shuttle had run away, the girl sat down to sew. She held the needle in her hand and sang,
And guide the wooer to me, I pray."
Immediately the shuttle sprang out of her hand and out by the door. Before the threshold, however, it began to weave a carpet which was more beautiful than the eyes of man had ever yet beheld. Lilies and roses blossomed on both sides of it, and on a golden ground in the centre green branches ascended, under which bounded hares and rabbits, stags and deer stretched their heads in between them, brightly-coloured birds were sitting in the branches above; they lacked nothing but the gift of song. The shuttle leapt hither and thither, and everything seemed to grow of its own accord.
As the shuttle had run away, the girl sat down to sew. She held the needle in her hand and sang,
"Needle, my needle, sharp-pointed and fine,
Prepare for a wooer this house of mine."
Then the needle leapt out of her fingers, and flew everywhere about the room as quick as lightning. It was just as if invisible spirits were working; they covered tables and benches with green cloth in an instant, and the chairs with velvet, and hung the windows with silken curtains. Hardly had the needle put in the last stitch than the maiden saw through the window the white feathers of the prince, whom the spindle had brought thither by the golden thread. He alighted, stepped over the carpet into the house, and when he entered the room, there stood the maiden in her poor garments, but she shone out from within them like a rose surrounded by leaves. "Thou art the poorest and also the richest," said he to her. "Come with me, thou shalt be my bride." She did not speak, but she gave him her hand. Then he gave her a kiss, led her forth, lifted her on to his horse, and took her to the royal castle, where the wedding was solemnized with great rejoicings. The spindle, shuttle, and needle were preserved in the treasure-chamber, and held in great honour.
Prepare for a wooer this house of mine."
Then the needle leapt out of her fingers, and flew everywhere about the room as quick as lightning. It was just as if invisible spirits were working; they covered tables and benches with green cloth in an instant, and the chairs with velvet, and hung the windows with silken curtains. Hardly had the needle put in the last stitch than the maiden saw through the window the white feathers of the prince, whom the spindle had brought thither by the golden thread. He alighted, stepped over the carpet into the house, and when he entered the room, there stood the maiden in her poor garments, but she shone out from within them like a rose surrounded by leaves. "Thou art the poorest and also the richest," said he to her. "Come with me, thou shalt be my bride." She did not speak, but she gave him her hand. Then he gave her a kiss, led her forth, lifted her on to his horse, and took her to the royal castle, where the wedding was solemnized with great rejoicings. The spindle, shuttle, and needle were preserved in the treasure-chamber, and held in great honour.